Ott állunk a kapuban – Bobory Balázs publicisztikája

NEM VOLTAM MÉG HATÉVES, amikor a magyar labdarúgó-válogatott az osztrák Hanappi-stadionban oktatta a sógorok legjobbjait, 3–0-ra nyert, és kijutott a mexikói világbajnokságra. Nem kellett pótselejtező, nem volt miért izgulni, a kvalifikációs sorozat záró meccsének, a hollandok elleni hazainak már nyugodtan lehetett nekifutni – igaz, a nép­ünnepély keserű hangulatba fordult, 75 ezren látták a Népstadionban, hogy egy góllal kikapunk a vendégektől.

Azóta kismillió alkalommal megnéztem Détári Lajos csodálatos gólját, ahogy a bécsi találkozón lövőcsellel elküldi a védőt, aki a lendülettől szinte meg sem tudott állni a Mariahilfer Strasséig, Kip­rich zsenilás szólóját, aztán a második, lesipuskás találatát. Élvezettel hallgatom, amikor az akkor tinédzser L. Pap István kollégám sajátos stílusában arról a futballőrületről és válogatottról anekdotázik, és bevallom, korábban nagyon irigyeltem azokat, akik már érettebb fejjel élték meg a Mezey-csapat csillogását.

És most itt vagyunk, egyetlen győzelemnyire a 2024-es Európa-bajnokságtól, három fordulóval a selejtezősorozat befejezése előtt.

Mögöttünk két felejthetetlen szerbverés, a bolgárok és a litvánok hazai leiskolázása, a Monte­negróban kiszenvedett nagyon értékes döntetlen. Eufóriában várakozik az ország, amit az akkoriaknak Disztl Péter, Garaba Imre, Détári vagy éppen Kiprich jelentett, azt most Dibusz Dénes, Willi Orbán, Szoboszlai Dominik és Sallai Roland jelenti nekünk. S bár a Puskás Aréna valamivel kisebb, mint a legendás és monumentális Népstadion, a hangulata újra pokoli, mert megint – és mindig – garantálható a telt ház, a férfiak mellett gyerekek, nők is sokan vannak, egyszerűen megint sikk futballmeccsre járni – jól emlékszünk azokra az évekre, amikor a magyar labdarúgást imádó, szenvedélyesen szerető embert előítélettel fogadták, kinevették, lenézték. Azóta állt meg már a forgalom a Nagykörúton a magyar válogatottat ünneplő tömeg miatt, a csapat nyert Angliában, Németországban, döntetlent játszott tétmeccsen Franciaországgal is. Semmi sincs olyan hatással a néplélekre, mint a labdarúgás, és nyugodtan pufogtathatjuk a közhelyet: „Most jó magyarnak lenni!”

Egyébként hiába az évek óta tartó sikerszéria, most is megcsípjük magunkat egy olyan meccs után, mint a szombati, szerbek elleni volt: ez tényleg a valóság, vagy csak álmodunk? Becsaphatnánk magunkat azzal, hogy az erőviszonyok alapján a legnagyobb riválisok ellen is esélyesek vagyunk a győzelemre, de a barátaimmal arról beszélgettem a 2–1-es diadal után, hogy ha csak a legegyszerűbb tényeket vizsgáljuk, teljesen valószerűtlen a déli szomszédok elleni oda-vissza győzelem. Ha névsorolvasást tartottunk volna a meccsek előtt, a világ futballszakértői közül tízből kilencen biztosan a szerbekre fogadtak volna, egyszerűen azért, mert a vetélytárs játékosainak többsége minőségibb csapatban futballozik hétről hétre. Elég csak a pálya centrumát megvizsgálni: az olasz másod­osztályban kispadon ücsörgő Nagy Ádámnak, illetve az angol harmadik vonalban ragadó Callum Stylesnak kellett megfékeznie olyan világsztárokat, mint a Lazióból idén Szaúd-Arábiába szerződő Szergej Milinkovics-Szavics vagy éppen a sevillai Nemanja Gudelj. A védelmünk az évadban eddig nem épp acélos Fehérvárban pályára kerülő Fiola Attilával, a ciprusi élvonalban szereplő Lang Ádámmal és a Bundesligában kispadozó Szalai Attilával állt fel, miközben a korábban a Premier League-ben is rendkívül hatékony Alekszandar Mitrovics, a zseniális képességű Dusan Tadics vagy a Juventus „beadógépe”, Filip Kosztics is rohamozta a mieink kapuját – szerencsére szerény eredménnyel.

Eljött az idő, amikor futballistáink alulértékeltek, és azért nem szerepelnek többen, többet és jobb csapatokban, mert a magyar futball renoméja nem volt jó az elmúlt évtizedekben, és sok helyen még mindig inkább bíznak egy szerbben, horvátban vagy éppen lengyelben, mint honfitársainkban. De a sorozatos remeklés nem maradhat hatás nélkül, azaz itt a pillanat, hogy az európai klubfutball is értékén kezelje a magyar játékosokat – persze ehhez nemcsak a válogatott kiemelkedő szereplése, hanem a topbajnokságokban hétről hétre pályára lépő és tündöklő légiósaink is sokat tehetnek. Szoboszlai révén már nekünk is van sztárunk, akit a magyar gyerekeken kívül a világ számos pontján tekintenek példaképnek; Messi és Ronaldo kiszorult a tereken focizó srácok beszélgetéseiből, mindenki a Gombócleső utcai fehérvári sportcsarnokból induló, ma már a Liverpool egyik legnagyobb erősségének számító középpályás nyomdokaiba szeretne lépni, és ennél jobb felhajtóerő nem kell a sportágban itthon.

Marco Rossi szövetségi kapitány pedig lassan nemcsak állampolgárságot, hanem talán szobrot is kap, az olasz mester ténykedését nehéz megfelelő jelzőkkel illetni. Én a mértéktartását, realitásérzékét kedvelem a legjobban, mert nem zárkózik be, hallja a negatív és pozitív véleményeket, és ezekre reagálni is szokott. A hitelességét saját maga erősíti, nagyjából mindig bejön, amit előzetesen mondott vagy eltervezett, így pedig könnyű külföldi születésűként nemzeti hőssé válni.

És nagyjából Rossi, illetve az általa megteremtett szemlélet a kulcs ahhoz, hogy kedden nyerni tudjunk Litvániában is. Az továbbra sem zárható ki, hogy a magyar válogatott nem játszik jól Kaunasban, de nem azért, mert játékosai elégedetten hátradőlnek, és várják, hogy a sült galamb a szájukba repül. El kell fogadni, hogy minőséget és kvalitást tekintve még nem vagyunk a nemzetközi elit tagja, azonban csapategység, taktikai fegyelem és mentalitás terén szinte világbajnokoknak mondhatjuk magunkat. Ez a válogatott nem fog megijedni a lehetőségtől, ahogy például a szerb óriásoktól sem ijedt meg Varga Barnabás, sőt iszonyatosan kellemetlen perceket okozott nekik. Az akarat, az eltökéltség, az edzői utasítások betartása és megfelelő végrehajtásuk három pontot és jövő esztendei, németországi Európa-bajnoki részvételt érhet.

Harmincnyolc évvel ezelőtt az osztrákok elleni győzelem után egy meccsük volt a drukkereknek, hogy fiesztát rendezzenek, és vállukra vegyék a vb-szereplést kiharcoló csapat tagjait (igaz, akkor a „búcsúmeccs” nem sikerült jól), míg a magyar válogatott mostani generációja akár az utolsó két fordulót is a csapatjáték csiszolására, újoncok bevetésére vagy éppen a nagyon hálás közönség kiszolgálására használhatja.

Tíz évvel ezelőtt álmaimban sem gondoltam, hogy ezt megérem, de már felfogom, hogy nem álom, hanem valóság, és nem kell már megcsípni magamat.

Erre talán lesz még lehetőség a jövő nyári Európa-bajnokságon olyan győzelmek után, amilyenekre megint felkapja a fejét a világ. Ígéretem szerint hatéves focista kisfiamat el kell vinnem Németországba, mert a Messi-, Ronaldo-, Lewandowski-mezeket már régóta nem kellett itthon elővenni, ő is Szoboszlai szeretne lenni – és persze magyar válogatott.

Nem csodálom, most annyi idős, mint én voltam, amikor Détáriék a Hanappiban nyertek, és halványan emlékszem, mennyire vártuk a mexikói vb nyitányát. Azt nem szeretném, hogy olyat lásson, mint én akkor kisiskolásként, de a jelenlegi helyzet és láz elég muníciót adhat neki, hogy egy életre elkötelezze magát a sportággal.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!