Hozni a papírformát – Thury Gábor publicisztikája

Negyven évvel ezelőtt rajtoltunk legutóbb győzelemmel labdarúgó Európa-bajnoki selejtezőn: Mészöly Kálmán együttese 1983. március 27-én Luxemburgban győzött 6–2-re, más kérdés, hogy a csoportban Magyarország nem sok sót evett meg, Dánia, Anglia és Görögország is előttünk végzett...
Negyven évvel ezelőtt rajtoltunk legutóbb győzelemmel labdarúgó Európa-bajnoki selejtezőn: Mészöly Kálmán együttese 1983. március 27-én Luxemburgban győzött 6–2-re, más kérdés, hogy a csoportban Magyarország nem sok sót evett meg, Dánia, Anglia és Görögország is előttünk végzett...

Én egy bolgárok elleni győztes Eb-selejtezőre emlékeznék inkább. 1971. szeptember 25-ét írtuk, a Népstadionban 2–0-ra nyertünk, s ez akkora lökést adott, hogy meg sem álltunk az 1972-es belgiumi négyes döntőig. Mint ahogyan meggyőződésem, hogy a múlt hétfői 3–0 is óriási lendületet ad. Más világ volt, a politikában, a sportban egyaránt, ám érdemes labdarúgásunk akkori helyzetét a jelenlegivel összevetni – legalább kis mértékben –, még akkor is, ha minden hasonlat és hasonlítgatás sántít némiképpen. A Bulgária elleni '71-es siker a szebb napokat látott sportág leszálló ágba kerülését nem tudta megakadályozni – aminek csupán látszólag mond ellent, hogy a négy közé jutottunk a kontinensbajnokságon. Tisztában vagyok vele, hogy, az 1972-es Eb-re 32 ország nevezett, a nyolc négycsapatos csoportból az elsők egyből a legjobb nyolc közé jutottak, onnan már csupán egy lépés volt a négyes döntő. Manapság pedig a 24 csapatos Eb-re a rendező Németországon kívül a csoportok első két helyezettjei jutnak ki, ráadásul még a Nemzetek Ligája-szereplés is okot adhat bizakodásra, nekünk, magyaroknak mindenképpen. Ne azt firtassuk, melyik szisztémában nehezebb helytállni – mindig az adott kor követelményeinek kell megfelelni.

Majd' két évvel voltunk túl az 1969. december 3-i marseille-i kudarcon (nem jutottunk ki az 1970-es vb-re) , mondhatjuk, futballunk morálisan a lejtőre került. Ugyan az Illovszky Rudolf helyére az NDK-ból visszahívott Sós Károlyt az utánpótlás terén tapasztalt Hoffer József váltotta a kispadon, már az Eb-selejtező (Norvégia, Franciaország, Bulgária) végét sem várhatta meg. Noha rájött, a túlzott fiatalítás nem hoz eredményt, hiába hívta vissza Mészöly Kálmánt és Göröcs Jánost, az utóbbi sérülés miatt már nem lehetett ott Oslóban a Norvégia elleni első selejtezőn (1970. október 7.), amelyen 3–1-re győztünk két újonccal, Müller Sándorral és Nagy Lászlóval felállva. Ám a franciák ellen (1971. április 24.) a Népstadionban annak ellenére porszem került a gépezetbe (1–1), hogy Hoffer öt „marseille-it” válogatott az együttesbe, sőt a sérüléséből felépülő Albert Flórián is kezdett. Ám senki sem gondolta volna, hogy gond lehet, mondván, Bulgária még Szófiában sem jelenthet akadályt.

Jelentett... Sima 3–0-s vereség lett a vége, Hoffer – aki az MTI-ben dolgozott – még a bolgár fővárosból lediktálta a lemondását. Neki legalább volt önkritikája, a játékosoknak kevésbé. Akadt olyan, aki hazafelé a repülőn a pohár fenekére nézett, a Vasasban rendszeresek voltak a válogatottak kimaradásai, az MTK-ban a „kilencek” lázadása borzolta a kedélyeket, de csepeli labdarúgókat is felelősségre vontak sportszerűtlen életmód miatt. A szakma és a közvélemény az erőnlétük miatt (is) ostorozta futballistáinkat; összességében nehéz volt elfogadni a megállíthatatlan lecsúszást.

Klubcsapataink a nemzetközi kupák 1971–1972-es sorozatában felemásan szerepeltek: 1971 őszén az Újpesti Dózsa a BEK-ben a Valencia ellen bejutott a legjobb nyolc közé, 1972 tavaszán a Celtickel szemben esett ki. A KEK első fordulójában a Komló Belgrádban hiába verte meg a Crvena zvezdát 2–1-re, két héttel korábban a bányászvárosban 7–2-re kikapott... Az is tény, a Ferencváros 1972 tavaszán az UEFA-kupában az elődöntőig jutott, a Wolverhampton ütötte el a finálétól.

Ám 1971 szeptemberében nem volt valószínű, hogy Magyarország továbbjut a csoportból, még úgy sem, hogy Hoffer helyére – második ciklusát megkezdve – Illovszky Rudolf ült le a kispadra. Nem mindennapi körülmények között nevezték ki, de azt is írhatnánk, hogy kötelezték a tisztség betöltésére. Görögországban dolgozott, amikor még játékoskorából jó barátja, a Barcelona korábbi sztárja, Kubala László elintézte, hogy a Zaragoza trénere legyen. Illovszky itthon engedélyt kért, hogy Görögország után Spanyolországban folytathassa a munkát, ám a Zaragozáé helyett a magyar válogatott kispadjára kellett ülnie... A kiváló szakvezető Rióban 0–0-t ért el a brazilok ellen, majd Tichy Lajos válogatott búcsúmeccsén itthon 2–1-re megvertük a jugoszlávokat.

A Népstadionban telt ház várta a bolgárok elleni mérkőzést 1971 szeptemberében. Gimnazista társaimmal ott voltam a lelátón, láttam – ahogyan másnap a Népsport a címlapján írta –, hogy „Juhász Péter az oldalvonal mellől szerezte meg a vezetést, de a kitűnő bolgár kapus »benne volt« a gólban.” Így volt, de senkit sem érdekelt, hogy Borisz Mihajlovnak volt-e köze a gólhoz, vagy sem. Az újpestiek balbekkje az NS-nek így magyarázta: „Beadásnak szántam – gól lett belőle. Ilyen az én »szerencsém...«” Én pedig ahányszor találkozunk, mindig azzal húzom, „lecsúszott, mi?”, mire ő rendre azt válaszolja: részben, de olyan fontos gól volt, hogy a hetven év körüliek generációjából szinte mindenki emlékszik rá. Ne tagadjuk, igaza van (s Vidáts Csabától se vegyük el az érdemet, mert két perc múlva ő fejelte a második gólt, ezzel biztossá téve a sikert).

A mérkőzés vége felé az akkoriban a P szektort vagy a fölötte lévő számozott szektort megtöltő „Tábor” egyre erősödő kórusa azt harsogta: „Rudi bácsi, köszönjük!” A szurkolók hálásak voltak, hogy Illovszky összekapta az együttest, amely két hét múlva győzelmi kényszerben utazott Párizsba, a franciák elleni visszavágóra. A mérkőzésről hely hiányában annyit, érdemes megnézni az egyik videómegosztó-portálon a gólokat, az elsőnél Dunai II Antal hanyatt vetődve passzolt Bene Ferenchez, aki kapásból lőtt a kapuba, a második előtt pedig Zámbó Sándor megforgatta az egész francia védelmet, majd a hálóba gurított. Az újpesti kiválóság a világ- és Európa-bajnok Youri Djorkaeff édesapjával, a jobbhátvédet játszó Jean Djorkaeff-fel „utáltatta meg” a futballt... A továbbjutáshoz a norvégok itthoni 4–0-s legyőzése mellett az is kellett, hogy a hátralévő bolgár–francia mérkőzéseket ne az egyik fél nyerje meg. A nyolc között következett Románia, három gyilkos találkozó (1–1, 2–2, 2–1) kellett a belgiumi négyes döntőhöz.

A magyar futball más helyzetben volt, de éppen egy bolgárok elleni hazai győzelem lökött rajtunk nagyot. A mostani 3–0 után pedig nem véletlen, hogy a stadion egyik fele a találkozó végén „Marco”, a másik „Rossi” kiáltással köszönte meg a kapitánynak (is) a fölényes győzelmet. Csoportellenfeleink közül Bulgáriát láttuk, Litvánia azon a szinten lehet, mint Norvégia volt 1971-ben, Montenegró legjobb esetben az akkori franciák szintjén áll, a szerbek annyival jobbak a Les Bleus-nél, hogy Jean Djorkaeffék nem jutottak ki az 1970-es vb-re, míg Szerbia részt vett a katari tornán, igaz, csoportjából nem jutott tovább. Az akkori és a mai futballisták tudását nehéz összevetni, már csak azért is, mert noha legjobbjaink a hetvenes években kaptak külföldi ajánlatokat, az elfogadásához – a kor szóhasználata szerint – disszidálni kellett volna, még akkor is, ha nemegyszer sztárklubok hívták a mieinket. Manapság válogatott labdarúgóink zöme a magyarnál nívósabb bajnokságban játszik, mégis azt mondom, a hetvenes években jobb futballistáink voltak, mint napjainkban. Már csupán azért is, mert klubcsapataink rendre jobban szerepeltek a nemzetközi kupasorozatokban – a Ferencváros az Európa-liga 2022–2023-as kiírásban csoportgyőztesként élte meg a tavaszt, hasonlóban a DVSC-nek volt része az UEFA-kupában 2004-ben.

Ami a maiak mellett szól, hogy nincsen kudarcélményük: Magyarország a legutóbbi két kontinensbajnokság résztvevője volt, a Nemzetek Ligája legmagasabb osztályában is parádésan megállta a helyét (mindkét sorozatban jóval erősebb ellenfelekkel szemben is). Az erőviszonyokat figyelembe véve nem kell mást tenni, mint hozni a papírformát.

Még akkor is, ha tisztában vagyok vele, Szerbia és Montenegró ellen nagy csaták várnak ránk, s nemcsak idegenben, hanem a Puskás Arénában is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!