Népsport: a 400. meccsünk igazából a 406. volt

A Labdarúgás című lap exkluzív kiadványt szánt 1963-ban a labdarúgó-válogatott első 400 mérkőzésének felidézésére. Barcs Sándor éppen abban az évben mondott le további megszámlálhatatlan funkciója meghagyásával az MLSZ elnöki posztjáról, ám elnökségi tag maradt, és mert jó tollú újságíró is volt, kétoldalas, egyszerre adatgazdag és könnyeden szubjektív írásban foglalta össze, amit szerinte az első 61 évről tudni érdemes. És a statisztikákat kedvelőknek magyar összeállításokkal, helyszínekkel, játékvezetőkkel és gólszerzőkkel ott áll mind a 400 addigi válogatott meccs rövid jegyzőkönyve is.

„Nyílt titok, hogy a magyar–osztrák mérkőzések is, egészen 1908-ig csak városközi találkozókként szerepeltek (Budapest–Bécs) – írta Barcs –, és a két szövetség csak utólag egyezett meg abban, hogy az addig lejátszott kilenc Bécs–Budapest mérkőzést »országosítják«, így tehát teljes joggal tartjuk 1902. október 12-ét a magyar válogatott csapat születésnapjának és méltán ünnepeljük most a 400 mérkőzés jubileumát.”


„Nyílt titok, hogy a magyar–osztrák mérkőzések is, egészen 1908-ig csak városközi találkozókként szerepeltek (Budapest–Bécs) – írta Barcs –, és a két szövetség csak utólag egyezett meg abban, hogy az addig lejátszott kilenc Bécs–Budapest mérkőzést »országosítják«, így tehát teljes joggal tartjuk 1902. október 12-ét a magyar válogatott csapat születésnapjának és méltán ünnepeljük most a 400 mérkőzés jubileumát.”

Na, annyira azért nem „teljes joggal” tették, hiszen mai számításaink szerint akkor már 406-nál jártak a meggypiros mezes fiúk. A két világháború közöttről ugyanis három, a szovjet érában lejátszottak közül szintén három találkozót minősítettek utólag hivatalosnak.

Vegyük sorra: 1926 karácsonyán egy portugáliai 3:3, egy évre rá október 9-én egy Csehszlovákia ellen itthon elszenvedett 1:2, majd 1933. január 29-én még egy lisszaboni fellépés (1:0 oda) lett évtizedekkel később elkönyvelve nemzetek közötti találkozónak. Később, 1952 májusában, azaz a helsinki olimpia előtt Moszkvában a szovjet főváros válogatottjával szenvedett meg a későbbi Aranycsapat (1:1 és 1:2 – az előbbi meccs törte meg Szusza Ferenc karrierjét, a szünetben lecserélték, és Sebes Gusztávnál soha többé nem volt válogatott), majd jött a sokat emlegetett 1956. februári bejrúti meccs Libanon ellen (4:1), amelyet csak az ezredfordulón nyilvánítottak hivatalosnak, ezzel lett Bozsik Cucu 101-szeres válogatott, és ezzel lett Puskás Öcsinek 85 meccsen 84 szerzett gólja nemzeti színekben.

De a fentieken kívül további 400 mérkőzés jutott az első 61 esztendőre, köztük két világbajnoki és egy olimpiai döntő, számtalan fényes siker és fájó kudarc, a pályán a magyar futball felejthetetlen, korszakos klasszisaival, hiszen a valamivel több mint hat évtizednek legalább a felében Magyarország a közvetlen világelitbe tartozott.

„Az a 61 esztendő, ami a 400 mérkőzés lejátszásához kellett, tulajdonképpen nem is nagy idő. Nem nagy idő, ha történelmi távlatban vizsgáljuk, és nem nagy idő még akkor sem, ha egyetlen emberélethez viszonyítjuk. De mindjárt nagy idő lesz belőle, ha a labdarúgó-játékos kérészéltű pályafutásához viszonyítjuk, ha végignézünk azon a névrengetegen és azon a sok egymást követő labdarúgó-generáción, amely ezt a 400 mérkőzést fémjelezte és lejátszotta! Így már bizony tekintélyes idő a 61 év és tiszteletet gerjesztő szám a 400. Nem sok ország dicsekedhet vele!”

És akkurátusan ott áll a Labdarúgás 1963-as különszámában mind a 400, addig lejátszott meccs, remek karikatúrákon a magyar futball (mai szemmel) hőskorának legnagyobb klasszisai, pazar kis sztorikkal felöltöztetve.

„Ha becsukjuk szemünket és visszaemlékezünk, gondolatainkban piros mezes, fehér nadrágos, zöld harisnyás játékosok egész serege jelenik meg. Játszanak. Rúgnak, fejelnek, felszabadítanak, gólt lőnek és védenek. Mennyire jellemzőek mozdulataik! Orth zseniális lomhasága, Zsák eleganciája, Pataki-Pityke finomsága, Titkos görbe hátú, behúzott nyakú száguldása, Zsengellér firkás, nagy orra, Bozsik mérnöki totyogása…”

Barcs 1963-ban a korábbi szövetségi kapitány, dr. Földessy János (1928–1929) besorolása alapján különbözteti meg a magyar válogatott addigi 61 évének korszakait, és valamennyinél önkényesen meg is nevezi az időszakot fémjelző legjobb tizenegyet. Az őskor az első kilenc meccsből áll, a következőt az MLSZ első negyedszázadának végén „aranykornak” kiáltották ki (ennek válogatottjában már olyan nevek vannak, mint a legendás kapus, Zsák Károly vagy a nagyszerű csatár, Schlosser Imre), a harmadik szakasz pedig az első világháború idejére esik, amikor is egy Svájc elleni meccset leszámítva kizárólag osztrák–magyar találkozókra került sor („De kivel játszottunk?” – kérdezte állítólag Ferenc József…), viszont ekkor már Platkó, Fogl II és Schaffer Spéci is ott van az álomtizenegyben.

A „nagy” háború után a profizmus bevezetéséig, 1926-ig tart a negyedik korszak (Zsákkal, a Fogl-gáttal, Blummal, Braunnal és a nagy Orth Györggyel – ők szenvedték el futballunk első Marseille-be oltott Irapuatóját, az 1924-es olimpián a 0:3-as „egyiptomi csapást”…), majd egy súlyos vereségek szegélyezte időszak tart 1934-ig (már a Fradi T betűs csatáraival, Takács II-vel, Turayval és Toldival).
Természetesen az első vb-ezüst koronázza meg az 1938-ig tartó újabb éveket – ez a válogatott már igazán nagy neveket tud felmutatni, így Turay mellett Cseh „Matyit”, Sárosi doktort, Zsengellért és Titkost. A második világháború alatti években ismét csak kényszerű ellenfélválasztás mellett játszott a nemzeti tizenegy, igaz, jellemző módon a nagyváradi Bodolát is ekkor kapta meg a magyar futball.
És három korszak marad a felszabadulás/szovjet megszállás utáni évekre: „Az első periódus 1945 és 1949 között az erőnyerés, a talpra állás és a megerősödés időszaka, majd a magyar labdarúgás tényleges »aranykora« következik (1949–1956), s a harmadik korszak az ellenforradalomtól napjainkig tart” – írja 1963-ban Barcs.

1949 előtt még ott van Zsengellér, de már tör fel a későbbi világverő generáció, még ha a majdani Aranycsapatból nem is kerül be senki a Barcs által legjobbnak titulált tizenegybe – miközben olyan nevekkel találkozunk, mint Hennié, Rudasé, Nagymarosié, Lakaté, Szuszáé vagy a gólgyáros Deák Bambáé.

Az 1949 és 1956 közötti években nincs vita, a 6:3 kezdő tizenegye egyben a hét év legjobbja is, ezután viszont „az ellenforradalom pusztítása nem kímélte a labdarúgó-sportot sem. A nagy anyagi kár mellett súlyos veszteségeket szenvedtünk a játékosanyagban is”, így az 1956-ot követő hét év legjobbnak ítélt tizenegyében mindössze Grosics képviseli a Sebes-érát, de már ott van Mátrai, Mészöly és elöl a Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi ötös fogat.

Barcs persze nem mulasztja el összevetni a háború előtti és utáni évek teljesítményét, csak hogy büszkén rögzíthesse: „Válogatott csapatunk 1945 előtti teljesítménye 59%, a felszabadulás utáni 72.3%-kal szemben.”

Végezetül minden idők legjobb magyar csapatát is megkockáztatja a sokat megélt szerző, aki a következő névsort találta erre érdemesnek: Grosics – Sternberg, Bíró – Bozsik, Kalmár, Lázár – Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Titkos.

Majd Barcs Sándor természetesen azt kívánja minden olvasójának, hogy „az 500-as számnál sokkal fényesebben ragyogjon futballsportunk csillaga, mint napjainkban…” Nos, mai tudásunk szerint az 500. találkozót 1975 októberében Prágában játszotta válogatottunk a csehszlovákok ellen (1–1) – de az akkori számítások három héttel korábban, az osztrákok elleni 2–1-et ünnepelték félszázadikként, pedig ma már tudjuk, hogy az amúgy 120. magyar–osztrák a meccsek sorában csak a 498. volt. Akkor tehát éppen előbbre jártak a számolásban – nem könnyű követni…

Ha pedig a kiadvány megjelenésétől ugrunk az időben hatvan évet: jelenleg 976-nál járunk, az idén a tervek szerint kilenc mérkőzést játszik a válogatott, ezt az ütemet tartva (és miért ne tartanánk, amikor egymást érik a vb- és Eb-selejtezők, továbbá a Nemzetek Ligája-sorozatok), nagyjából 2025 őszén el is ér a magyar futball az ezerhez.

Illetve Barcs Sándorék számításai szerint a 994-hez.