Vb 1986: Nagy Antalék sztárnak érezhették magukat Mexikóban

„Rendkívül nehéz volt a nyolcvanas években bekerülni a magyar válogatott keretébe, hiszen az NB I-ben óriási volt a konkurencia a belső védőknél is. Amikor Mezey György szövetségi kapitány irányításával elkezdtük a speciális, letámadásos futballt játszani, amellyel nagyjából harminc évvel megelőztük a korunkat, ismét szerephez jutottam a nemzeti csapatban. Bár a Honvédban középhátvédként játszottam, a válogatottnál a középpályán számítottak rám. Visszagondolni arra, hogy ott lehettem a mexikói világbajnokságon, ráadásul csapatkapitányként, egészen hihetetlen érzés. Akkoriban még nemigen volt lehetőségünk külföldön futballozni, és nagyon ritkán részesültünk nemzetközi elismerésben. Magyarországon arra neveltek minket, maradjunk szerények, amikor viszont kijutottunk a világbajnokságra, elénk tárult a labdarúgás valódi világa. Ekkor tudtuk meg, hogy külföldön mennyire megbecsülik a játékosokat. A szurkolók imádtak minket, mindenhova követtek a kamerák és az újságírók, az utcán pedig fegyveres őrök vigyáztak ránk. Ugyanaz a felhajtás járt nekünk, mint a világ legjobbjainak – sztároknak éreztük magunkat. Arról nem beszélve, hogy akkoriban Európa legjobb válogatottja volt a magyar. A világbajnokságot megelőző két évben szinte mindenkit legyőztünk, ezért volt egészséges önbizalmunk, és ezért is állunk értetlenül a mai napig a szovjetek elleni hat nullás vereség előtt. Miután legyőztük Kanadát, magabiztosan indultunk harcba a franciák ellen, hogy legalább a döntetlent elérve továbbjussunk. Sajnos balszerencsénk volt, kiestünk. Később, amikor Franciaországban, a Nancy csapatában játszottam, a társaim elmondták, az összecsapás előtt a francia válogatott rettegett tőlünk. A világ elismert bennünket, de nagy bánatunkra nem sikerült kerekké tenni a csapat történetét. Sajnos már sohasem tudjuk meg, mit érhettünk volna el, ha azt a világbajnokságot nem Mexikóban, szélsőséges körülmények között, óriási hőségben rendezik.”