Bevettük Bécset, vb-szereplést ért a 3–0

Hogy mennyire értékelte a Képes Sport az osztrákok felett aratott győzelmet 1985 tavaszán? Nos, a sporthetilap úgy vélte, a bécsi 3–0-s siker legalább úgy beágyazódik a magyar futballmúltba, mint a londoni 6:3 vagy brazilok elleni 3:1. Kiprich József első találatát pedig úgy emlegetjük majd, mint Bene Ferenc Gilmarnak lőtt gólját. Negyven év távlatából megállapíthatjuk, Kipu gógyis gólja ugyan nem fért be a huszadik század legszebb három találata közé, ám labdarúgó-válogatottunk 1000. mérkőzése előtt a Nemzeti Sport összeállítása szerint az osztrák–magyar bizony a tíz legnagyobb siker egyike. Talán nem véletlenül, mert a meccset az MLSZ jóvoltából a helyszínen megnéző Szusza Ferenc, az Újpest egykori klasszisa – aki nem egyszer lépett pályára a legjobbak között az ősi ellenféllel szemben – ezt mondta a meccs után: „Hallatlanul boldog vagyok, mert ilyen tudatosan játszó válogatottat régen láttam. Okosan, éretten oldották meg a taktikai feladatokat a fiúk.”

„Minden csapatnak olyan felkészülést kívánok, mint amilyen a mienk volt akkor. Olyan győzni akarás volt bennünk, hogy megkétszerezte az erőnket. Volt egy jó történet: az osztrák tévések jöttek forgatni Tatára, Róth Antival ücsörögtünk a medencében, hallottuk, vele készítenének interjút. Gondoltuk, megtréfáljuk őket. Mindkettőnknek szakálla volt, amikor mondták, »guten Tag, herr Róth«, én nyújtottam kezet, válaszoltam is, mit várok a meccsen, de aztán elröhögtük magunkat. Szóval, már előtte átvertük őket. Amikor felsorakoztunk a meccs előtt, láttuk, hogy a stadion kilencven százaléka magyar, énekli a Himnuszt. A srácok meg úgy játszottak, hogy jó volt nézni a kapuból. Nekem talán egy nagy védésem volt, a vége felé a bal felső sarokba tartó labdát kellett védenem. Utána meg mindenünket kidobtuk a közönségnek. Mámorító volt! Ma is az, ha eszembe jut.”

Négy évtized távlatából könnyű okosnak lenni, az is lehet, Nyilasi Tibornak volt némi igaza, amikor azt mondta, a sikerben az is szerepet játszott, hogy az Austria- és a Rapid-játékosok rivalizálása a válogatotton belül is érezhető volt, vagy hogy a hollandok elleni győzelem után lemondó osztrák szövetségi kapitány, Erich Hof helyét elfoglaló és a magyarok Ciprus elleni selejtezőjén (2–0) a Népstadionban felbukkanó Branko Elsner arra a kérdésre, hogyan ítéli meg a csapatok esélyeit, azt válaszolta: „A magyarok már Mexikóban érezhetik magukat!”

„Annak ellenére nyugodtan készülődtünk, hogy presztízsmeccsre számítottunk. A sógorok legyőzésének mindig volt bukéja, ráadásul ez bitang erős ellenfél volt: Toni Polster, Friedl Koncilia, Hans Krankl, folytassam? Krankl, aki a Barcelonával bajnok, KEK-győztes, gólkirály lett, már ismét a Rapidban futballozott, sokadvirágzását élte, a csapat 1985-ben KEK-döntőbe jutott. Jól álltunk a tabellán, tehát nem volt élet-halál találkozó. Ugyanakkor Mezey György azt mondta, nem lehet döntetlenre játszani, sulykolta, hogy nyernünk kell. Szerinte ezzel a csapattal akárhol győzelmi eséllyel léptünk pályára. Tegyük meg minél előbb a továbbjutáshoz szükséges óriási lépést! Az iksz sem lett volna rossz, de erről egymás közt még csak szó sem esett. Persze, volt bennünk óvatosság, mert itthon az első vébéselejtezőn a szünetben ők vezettek egy nullra, innen fordítottunk három egyre. A Hanappiban kiváló mentális állapotban voltunk: amikor Kipu belőtte az első gólt, futott vissza és az osztrák térfél közepén hanyatt feküdt, az egész együttes rázúdult. Úgy álltunk fel, innen már nem veszítünk. Kiprich, Esterházy Marci és Détári fenomenálisan futballozott! És még valami: a meccs vége felé megláttam, hogy az egyik kapu mögül hazaindulnak a nézők. Az osztrákok. Mert több magyar jött ki, mint hazai szurkoló, és roppant felemelő érzés volt, hogy skandálták: »Mexikó! Mexikó!« Hogy mi ugrik még be? Úristen, már ennek is negyven éve?!”

Eleve elrendeltetett?

Ha ezt bizton nem is állíthatjuk, volt valami a (futball-)levegőben – s nem csupán az, hogy Mezey György Kovács Attila és Kőhalmi Gábor személyében 1983-ban újoncokat avatott, ám a hétszeres, illetve kétszeres válogatott csepeli futballistákat a bundabotrány végül messzire sodorta a válogatottól… A Videoton Kovács Ferenc irányításával az 1984–1985-ös kiírásban menetelt az UEFA-kupában, a bécsi mérkőzés idején a Vidi éppen félúton volt a döntő felé, Disztl Péterék az elődöntőben a Zseljeznicsar ellen 3–1-re megnyert fehérvári találkozó után a szarajevói visszavágó előtt álltak. Ezt megelőzően a Ferencváros 1975-ben a KEK-ben jutott hasonló magasságokba, viszont a válogatott sorozatban harmadik vb-részvételéért hajtott. Már az 1984-es Európa-bajnokság selejtezőjére is Mezey készítette fel az együttest. Illetve a munkát Mészöly Kálmán kezdte el, de a dánoktól elszenvedett koppenhágai 3–1-es vereséget követően a szövetségi kapitányi poszton Mezey váltotta, aki szisztematikusan építette csapatát. Kétkedéssel fogadták, amikor Nagy Antal, Kardos József, Garaba Imre és Róth Antal személyében négy, ma úgy mondanánk, középső védőt állított a csapatba, a kapitány konkrét utasításának megfelelően a letámadással megfojtották az ellenfelet.

„Megtalálta az embereit a posztokra, összerakta már a csapatot a selejtezőre. A védekezés volt a kulcs. Nekem jó előjel volt az ellenfél, mert Herbert Prohaskáék ellen mutatkoztam be a Népstadionban az első selejtezőn. Nem tudok fontossági sorrendet felállítani a góljaim között. Jó, a második előtt Nyíl már befejelhette volna… Persze, az első volt a szebb, végigszlalomoztam a védők között. Hogy ez volt a legjobb meccsem? Ebben nem vagyok biztos – mert a Tatabányával rúgtunk egy hatost az MTK-nak a Hungária körúton, tízest kaptam a Népsporttól, és a Feyenoordban is megszaladt néha –, de hogy a legemlékezetesebb, az biztos. Hát lehet ezt elfelejteni?”

S még valami, ami nem a sporthoz kapcsolódik: mintha engedett volna a Kádár-rendszer szorítása. Az István, a királyt 1983-ban mutatták be, az 1985. március 15-i ünnepségekbe a rendőrség nem avatkozott be, a történészek szerint ennek oka az volt, hogy az Európai Kulturális Fórum éppen Budapesten ülésezett… Rá egy évre 1986-ban – egy nappal a brazilok 3–0-s legyőzése előtt – viszont a hatóságok a Lánchídra szorították a tüntetőket, az az évi március 15-e úgy híresült el, mint a „lánchídi csata”. Bécsbe még csak útlevéllel lehetett utazni, de magyar szurkolók ezrei özönlöttek az osztrák fővárosba, s vettek kéz alatt jegyet, mert a házigazdák szövetsége csupán háromezret biztosított drukkereinknek. Ám a Hanappi-stadion 22 ezer nézőjének majd’ a fele Nyilasiékért szorított, s nem azért, mert Nyíl akkor már az Austria légiósa volt… A két mérkőzés merőben különböző hátterű, de Bécsben hasonló hangulat uralkodott, mint az 1977-ben a Népstadionban a szovjetek ellen 2–1-re megnyert vb-selejtezőn és utána. A ruszkik legyőzése egyben – még ha nem is kézzelfogható – siker volt az „ideiglenesen” hazánkban állomásozó csapatok fölött is, Bécsben pedig azokat is megcsapta a szabadság szele, akik nem akartak az akkori szóhasználattal élve disszidálni. Mert bizony a hetvenes években a Lajtán túli idegenbeli mérkőzésekre szervezett IBUSZ-utazások résztvevőinek jó része nem tért haza… Fontos kiemelni: a Zsigulikba, Wartburgokba zsúfolódók még nem Gorenje hűtőládáért cihelődtek fel, hanem egy futballmeccsért, a bevásárlóturizmus csupán évekkel később vált bevett gyakorlattá.

Noha a Népsport úgy fogalmazott, „éhes farkasok várják Bécsben a magyar válogatottat”, a cikkből az is kiderült, Garaba Imrééknek az osztrák fővárosban a Hotel Eldorado lesz az otthona. Akkor még nem tudtuk: nomen est omen.

„Sokba került nekem az a gól… Konkrétan a nyakláncomba. Az előzményről csupán annyit, hogy Esterházy Marci parádésan ívelte középre a labdát, a bekkek azt hitték, ahogy jön, ellövöm, csakhogy én bemutattam a kedvenc lövőcselemet, aminek köszönhetően Hörmann elszállt, mint a győzelmi zászló, aztán ballal a kapuba bombáztam a labdát. Nagy örömömben a világból is kiszaladtam volna, de a felezővonalnál tovább nem jutottam, mert érkezett Kardos Józsi, aki azzal a lendülettel, ahogy rám vetette magát, letépte a nyakamban lógó láncot. Biztosan haza akarta vinni… (…) Végül nem kellett újat vennem, mert Józsi megtalálta és visszaadta. Ellenben még most is a fülemben cseng, hogy a tetemes előny birtokában »Kard« felkiált: »Megvan a lóvé!« (…) fejenként háromszázezer forint járt a kijutásért. Takarékbetétkönyvben. Befizethettél egy lakásra, vagy száznyolcvanezer forint plusz felárért vehettél egy 2107-es Ladát, és akkor még nem is költöttél el minden forintot. Én előbbi mellett döntöttem, s – némi hitelt felvéve – egy gazdagréti lakás tulajdonosa lettem.” A sikerről így vélekedett: „Mezey György személyében volt egy fantasztikus kapitányunk, az ő dolgát egy remek stáb segítette, a csapatunk pedig… Az csapat volt, na.”

A mérkőzést visszanézve, a győzelemre ma sincsenek szavak. Csapatunk első és harmadik góljának felidézését nem lehet megunni. Kipu „a magyar csapat nyerő embere volt, az első gólja a cselsorozattal valódi csatárbravúr”, Döme „lőtt egy parádés gólt, olyat, amelyről még hosszú ideig fognak beszélni”. A találatról a Daily Express azt írta: „Ez volt a pecsét a Mexikóba készülő magyar válogatott tagjainak útlevelén.” Mezey György roppant sportszerűen nyilvánult meg: „Ez az a pillanat, amikor mindaz, amit mondok, közhely. Köszönöm azoknak, akik eljuttattak minket ide.” A holland kapitány, Leo Beenhakker szerint: „Kitűnő ez a magyar csapat, Európa élvonalába tartozik.” A Kurier így írt: „A 0–3 katasztrófa! Csapatunk romhalmaz! (…)Nyilasi, Kiprich és a többi magyar játékos játszott prímhegedűn. A statisztika szerint ilyen vereséget saját pályán 1918 óta nem szenvedtünk.”

„Nem változtattunk az alaptaktikán, a kellemetlen, letámadáson alapuló rendszeren, amely nem hagyott területet az ellenfélnek. Feltoltuk a védővonalunkat az ellenfél térfelére, és ha ott miénk lett a labda, az azonnal gólhelyzetet jelentett. Sosem kellett hátramennem, maradt erőm a támadásokra. Idehaza is kontráztunk, rengeteg labdát szereztünk. Nem a nagyképűség mondatja velem, de senkitől sem tartottunk.” Hozzátette: „Az osztrákok elleni bécsi meccs előtt felvetődött, hogy Herbert Prohaskára követő emberfogással kellene ügyelni. Nem sokkal a vb-selejtezőt megelőzően edzőmérkőzésen a Tatabánya tartalékjai ellen Mezey György az egyik srácra sárga trikót adott, mondván, ő Prohaska, Sallai Sándornak meg azt mondta, követő emberfogással fogja le. Sehogy sem működött, borult a rendszer, a kapitány tíz perc múlva azt mondta, maradunk az eredeti terv mellett, letámadunk, Prohaska nem kap külön őrzőt. Ha ezt, mondjuk, a Hanappi-stadionban ötli ki, tíz perc múlva kettővel mennek az osztrákok, nem lett volna három null ide…” „Azt nem mondanám, hogy ezzel a meccsel kelek és fekszem, de nyilvánvaló, ez a három null az egyik legértékesebb, legfontosabb mérkőzésem. Fantasztikus hangulat, több mint tízezer magyar szurkoló előtt a Hanappi-stadionban Bécsben, végig játszottam, szerencsémre két gólban is benne voltam… Sokszor járok kint, néha ilyenkor is nosztalgiázom kicsit, néhány éve UEFA-ellenőr voltam a Rapid Wien mérkőzésén a most már Allianz Stadionban. Érdekes érzések kerítettek hatalmukba, eszembe jutott Kipu második gólja, amikor a jobb oldali beadásom után Nyíl óriási helyzetben Konciliába fejelte a labdát, de csinnbe ment a kipattanóért, amit aztán Kipu balról jobb külsővel bepöckölt… Vagy a második félidőben bal szélről adtam be a labdát, amely átszállt egészen a  hosszú kapufáig ahol Döme megcsinálta a zseniális lövőcselét, és ballal bebombázta Koncilia mellett a harmadikat.”

A siker azt jelentette, Magyarország első európai válogatottként kijutott a vb-re. Nyilasi mondta később, hogy az Austria edzésein csak lassan oldódott a hangulat a sokkból. Idővel aztán ha Prohaska – vagy ahogyan a fürtös hajára utalva a bécsi szlengben hívták, Schneckerl – megcsinált két sikeres cselt, elkiabálta magát: „Ich bin Kiprich!” Ezt azért megnéztem volna… Igaz, legalább a legjobbak közé majd’ másfél év után visszatérő korábbi Barcelona-futballistát, a Rapiddal 1985-ben éppen KEK-döntős Hans Kranklt elbúcsúztattuk a válogatottságtól.

Ne tagadjuk, nekünk, magyaroknak az a szerda este a bécsi Hanappi-stadion maga volt az eldorádó.