Beszéljünk magyarul! – Malonyai Péter publicisztikája

A felszólítás megszívelendő, egyébként is (nyelvőrzés), de a futballban szintén aktuális. Meglehetősen régóta, hiszen a legendás edző, Bukovi Márton 1962-ben kiáltott fel így. Azt kifogásolva, hogy nem játszunk eléggé magyarul. Érdemes idézni, mire gondolt: „A mi labdarúgásunknak nagyszerű hagyományai vannak. Mégpedig nemcsak a húszas, harmincas évekből, hanem a felszabadulás utáni korszakából, az ötvenes évek első feléből is. Ebben az időben játszottak nálunk igazán magyarul. Nemcsak azért, mert kiemelkedő egyéniségek álltak rendelkezésre, hanem mert a hagyományos technikánkra, mint szilárd alapra alakítottuk ki a legkorszerűbb taktikát. Ez volt a magyar labdarúgás, ami forradalmasította a sportágat, amelyet éber figyelemmel tanulmányoztak és lestek el szerte a világban. Mi egy kissé eltávolodtunk ettől, azért mondom, hogy jobb lenne többet beszélni magyarul.”

Magyarázta ezt hatvan esztendeje, de talán ma sem elvetendő, amit mondott. Mert miről is van szó? Aktuálisan (1962) arról, hogy a szélsőknek szélsőnek kell lenniük, támadásban mindenképpen, a szárnyjáték – így Bukovi – mindig megnehezíti a védekező csapatok dolgát, márpedig a játék a defenzív futball felé halad.

Azóta már meg is érkezett, de menjünk tovább – magyarul. A hagyományoknál – mellőzve a hosszas történelmi áttekintést – rögzítendő, hogy létezett egy úgynevezett közép-európai iskola (passzjáték, kreativitás) szemben az angol módival (kick and rush – azaz rúgd és fuss), hódított is nem csupán nálunk, hanem a cseheknél és az osztrákoknál szintén. A hozzáértők szerint nem véletlen, hogy ez a három ország volt a vezér, a közös kulturális hagyományoknak (Osztrák-Magyar Monarchia) főszerepük volt ebben. Meg persze a legendás Jimmy Hogannek, a skót mester Bécsben (Austria Wien) és Budapesten (MTK) is maradandót alkotott a technikára és az összjátékra építve.

Igyekeztek ellesni tőlünk a szisztémát, volt, akiknek sikerült, volt, akiknek nem. De folyamatos figyelem övezte a magyar futballt, jellemző – figyelmeztet Bukovi –, hogy a két középhátvédes futballt 1954-ben tőlünk (Lóránt Gyula mellé Zakariás József húzódott vissza) lesték el a brazilok, hogy a módi 1958-ban Zito, 1962-ben Zózimo visszalépésével hozzájáruljon a világbajnoki címekhez. És szerényen nem említette a hátravont középcsatár szerepét, amelyet az Aranycsapatban Hidegkuti Nándor fejlesztett tökélyre, ám ő alkalmazta először az MTK-ban (1948), amikor Höfling Norberto megsérült, és a 19 éves Palotás Pétert tette be a csapatba – hátravont centerként.

A lényeg, hogy tanultak, de fontosabb, hogy tanulhattak tőlünk. Főként azért, mert az volt az általános elv, hogy bűn a játékot sablonokba szorítani, azt pedig nem árt tudni, hogy végül is a játék képét a labdarúgó akarata uralja, a jobban felkészült, nagyobb egyéniségeket felvonultató gárda fölénye hosszú távon garantálható. Ehhez képest mostanság mindenki egyformán futballozik – vélem –, olyannyira „a csapat érdeke a legfontosabb”, hogy szinte sértő, ha valakit egyéniségként tartanak számon. Miközben aligha írták még felül a törvényt, hogy az a csapat győz, amelyik jobban játszik. Legfeljebb azzal, hogy nem feltétlenül a jó játékos a kedvenc. (De ez már az edzői gyarlóságok kategóriája.)

Aligha vitatható, hogy a sok kötöttség kiölheti a labdarúgókból a leleményességet, megnehezíti, hogy a saját képességeik szerint tegyenek hozzá a csapatjátékhoz. Megkönnyíti az alibit, hogy a „Csak ne hibázzak!” jelszó elfogadott vezérelv lehet. Azt is mondja Bukovi, hogy a sok kötöttség leginkább a védekező felfogáshoz kapcsolható, márpedig a futball középpontjában – a magyaréban különösen – a támadásszövés állt. A legnagyobb közhellyel élve: a játék célja a gól.
A felszólítás megszívelendő, egyébként is (nyelvőrzés), de a futballban szintén aktuális. Meglehetősen régóta, hiszen a legendás edző, Bukovi Márton 1962-ben kiáltott fel így. Azt kifogásolva, hogy nem játszunk eléggé magyarul. Érdemes idézni, mire gondolt: „A mi labdarúgásunknak nagyszerű hagyományai vannak. Mégpedig nemcsak a húszas, harmincas évekből, hanem a felszabadulás utáni korszakából, az ötvenes évek első feléből is. Ebben az időben játszottak nálunk igazán magyarul. Nemcsak azért, mert kiemelkedő egyéniségek álltak rendelkezésre, hanem mert a hagyományos technikánkra, mint szilárd alapra alakítottuk ki a legkorszerűbb taktikát. Ez volt a magyar labdarúgás, ami forradalmasította a sportágat, amelyet éber figyelemmel tanulmányoztak és lestek el szerte a világban. Mi egy kissé eltávolodtunk ettől, azért mondom, hogy jobb lenne többet beszélni magyarul.”

Magyarázta ezt hatvan esztendeje, de talán ma sem elvetendő, amit mondott. Mert miről is van szó? Aktuálisan (1962) arról, hogy a szélsőknek szélsőnek kell lenniük, támadásban mindenképpen, a szárnyjáték – így Bukovi – mindig megnehezíti a védekező csapatok dolgát, márpedig a játék a defenzív futball felé halad.

Azóta már meg is érkezett, de menjünk tovább – magyarul. A hagyományoknál – mellőzve a hosszas történelmi áttekintést – rögzítendő, hogy létezett egy úgynevezett közép-európai iskola (passzjáték, kreativitás) szemben az angol módival (kick and rush – azaz rúgd és fuss), hódított is nem csupán nálunk, hanem a cseheknél és az osztrákoknál szintén. A hozzáértők szerint nem véletlen, hogy ez a három ország volt a vezér, a közös kulturális hagyományoknak (Osztrák-Magyar Monarchia) főszerepük volt ebben. Meg persze a legendás Jimmy Hogannek, a skót mester Bécsben (Austria Wien) és Budapesten (MTK) is maradandót alkotott a technikára és az összjátékra építve.

Igyekeztek ellesni tőlünk a szisztémát, volt, akiknek sikerült, volt, akiknek nem. De folyamatos figyelem övezte a magyar futballt, jellemző – figyelmeztet Bukovi –, hogy a két középhátvédes futballt 1954-ben tőlünk (Lóránt Gyula mellé Zakariás József húzódott vissza) lesték el a brazilok, hogy a módi 1958-ban Zito, 1962-ben Zózimo visszalépésével hozzájáruljon a világbajnoki címekhez. És szerényen nem említette a hátravont középcsatár szerepét, amelyet az Aranycsapatban Hidegkuti Nándor fejlesztett tökélyre, ám ő alkalmazta először az MTK-ban (1948), amikor Höfling Norberto megsérült, és a 19 éves Palotás Pétert tette be a csapatba – hátravont centerként.

A lényeg, hogy tanultak, de fontosabb, hogy tanulhattak tőlünk. Főként azért, mert az volt az általános elv, hogy bűn a játékot sablonokba szorítani, azt pedig nem árt tudni, hogy végül is a játék képét a labdarúgó akarata uralja, a jobban felkészült, nagyobb egyéniségeket felvonultató gárda fölénye hosszú távon garantálható. Ehhez képest mostanság mindenki egyformán futballozik – vélem –, olyannyira „a csapat érdeke a legfontosabb”, hogy szinte sértő, ha valakit egyéniségként tartanak számon. Miközben aligha írták még felül a törvényt, hogy az a csapat győz, amelyik jobban játszik. Legfeljebb azzal, hogy nem feltétlenül a jó játékos a kedvenc. (De ez már az edzői gyarlóságok kategóriája.)

Aligha vitatható, hogy a sok kötöttség kiölheti a labdarúgókból a leleményességet, megnehezíti, hogy a saját képességeik szerint tegyenek hozzá a csapatjátékhoz. Megkönnyíti az alibit, hogy a „Csak ne hibázzak!” jelszó elfogadott vezérelv lehet. Azt is mondja Bukovi, hogy a sok kötöttség leginkább a védekező felfogáshoz kapcsolható, márpedig a futball középpontjában – a magyaréban különösen – a támadásszövés állt. A legnagyobb közhellyel élve: a játék célja a gól.

Mondhat akárki akármit, a játékosok állnak a futball centrumában (nálam mindenképpen) és nem a taktika, a különféle, többnyire az aktuális sikerekre épülő „iskolák” (holland, német, spanyol, satöbbi). Amelyeket nem érdemes utánozni, legfeljebb a felkészülésben, ám abban sem árt(ana) a hagyományokat követni.

Az edzők felelőssége a képzésben rejlik, alapvetően a technikában, elvégre a futballistának a labdával kell kezdenie valamit, s nem mindegy, barátságban van-e vele. Persze nem feltétlenül arról van szó, hogy a fején, fülén, vállán táncoltassa, hanem játék közben kell a szolgájává tenni. És itt nem feltétlenül a látvány a mérce. A legendás Baróti Lajos magyarázta egyszer, hogy a labda hangjából pontosan megállapítható, képzett-e a futballista. Ha ideális mozdulattal, ideális helyen találja el, tökéletes a hangja, ha pedig nem... Azóta, ha meccsen vagyok, mindig igyekszem közel lenni a játéktérhez, és Baróti tanácsa alapján figyelek a hangokra; a legutóbbi tapasztalataim – mi tagadás – siralmasak.

Egykoron ugyebár volt az Orth György, Sárosi György, Puskás Ferenc, Albert Flórián, Nyilasi Tibor, Détári Lajos vonulat (a körülötte lévőket nagyon nem lebecsülve), azóta viszont... Legyen elég annyi, hogy az Aranylabda 1956 óta íródó történetében legutóbb 1985-ben került föl magyar futballista a listára, igaz, akkor kettő is, Détári Lajos és Nyilasi Tibor. Fontos, hogy 1985-ben, amikor a magyar válogatott és szövetségi kapitányként Mezey György egyaránt európai első volt. És az sem esetleges, hogy éppen Mezey ismételgeti makacsul a hagyományok fontosságát: „Lehet bizonyos részleteket átültetni a holland, a német vagy a spanyol labdarúgásból a miénkbe, de a vezérfonalnak a magyar vonalnak kell lennie. Hiszek abban, hogy a sportágnak nem kizárólag múltja, hanem jelene és jövője is van nálunk. De ennek érdekében ezt a – nevezzük így – történelmi injekciót újra alkalmazni kellene.”

A hogyanról fogalmam sincs, a gond csak az, hogy az edzőinknek sem. Sőt. Azoknak sincs, akik a klubokat irányítják, hiszen nekik nem kell érteniük a futballhoz, elég, ha gondoskodnak a háttérről (pénz, paripa, fegyver). Más kérdés, hogy megkövetelhetnék a tradíciók fenntartását vagy inkább most már előcibálását. Csak hát ez szinte reménytelen igény, hiszen ha van eredmény, jó a stílus(talanság), kitűnő az edző, ha nem, majd jön a következő tréner.

Igény tehát nincs a folyamatosságra, legfeljebb a vágy létezik. Főként azoknál, akik láttak régit és újat egyaránt. Mint Szepesi György. Az örök emlékű rádióriporter (és MLSZ-elnök) 1994-ben optimistán nyilatkozott, ám nem a tényekből kiindulva, inkább nosztalgiából: „Ma olyan régi tradíciókkal büszkélkedő futballnemzetek, mint Ausztria és Magyarország mély válsággal küszködnek. Kérem önöket, legyenek türelmesek, a futballhagyományok nem veszhetnek el! Biztos, hogy újra feljutnak a csúcsra.”

Türelem, mint a tenger – ezzel sohasem volt baj, s ez nem csupán a Mezey György által említett „történelmi injekció” esetében igaz. Hogy a mesteredzőnek igaza van, azért is érdekes, mert amikor évtizedekkel ezelőtt beindult az európai licenckorszak, a képzést így jellemezték: „A futballművészet szellemisége, a nemzeti hagyományok és stílus tisztelete, nagyfokú szervezettség és a legkorszerűbb technikai, tárgyi háttér.”

A tradíciók tehát a globális egyformaság hajnalán is szerepeltek a programban, más kérdés, hogy az agyonképzett mesterek használják-e, vagy sem. (Nem.) És az sem árt, hogy a játékos tudja-e, miről van szó, mit ér a múlt, márpedig ez aligha elvárható egy-egy légióstól. Főként, ha nem is számít.

És a végére is Bukovi... Azt is mondja, hogy a korszerű futballhoz ugyanazok kellenek, mint a régihez. Magas szinten kell tudni a szakmát. Ha úgy tetszik, több húron kell muzsikálni, mint az ellenfél. Miközben: „Mi nem a játék közben jövünk rá, miben és mennyiben kell változtatni, hanem inkább csak a mérkőzés után döbbennünk rá arra, mit kellett volna tenni.”

Mi tehát utólag sem vagyunk okosak, hiába hisszük visszatérően, hogy – okosabbak vagyunk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!