Kiszolgáltatottság – Bobory Balázs publicisztikája

Furcsa hónapok állnak a magyar labdarúgó-válogatott mögött, és ha a szövetségi kapitány, Marco Rossi a Honvédnál és a nemzeti csapatnál eltöltött évei alatt nem szokta volna meg honfitárs szurkolóink sajátos lelkivilágát, világlátását, most minden lehetősége adva volt bizonyságokat szerezni a nem éppen mindennapi közegről.

„Nemzeti hősökből idióták lettünk néhány hét leforgása alatt” – mondta az olasz szakember, miután csapata rövid időn belül mindkét világbajnoki selejtezőjét elvesztette Albánia ellen 1–0-ra, de ami fájóbb, hogy a játék képe alapján még csak Fortunára sem lehetett fogni a fiaskót, a mérkőzésekben a jelenlegi magyar labdarúgás minden hiányosságát felfedezhettük.

Ezekről évek, évtizedek óta tudunk, eleget papol róla Rossi is, a közvélemény mégsem képes elfogadni, hogy a magyar labdarúgók képességei behatároltak. Egyrészt a válogatott szakmai stábjának nincs akkora merítési lehetősége, hogy például a sportág hazai történetének talán legtöbbet szapult csapatkapitányát, Szalai Ádámot pótolni tudja, pedig a Mainz támadója sem éppen világklasszis, csak éppen játékstílusa, fizikai felépítése, lelkesedése, hite, emberi tulajdonságai nélkülözhetetlenné teszik a jelenlegi garnitúrában. Aztán odáig is el kellene jutni a közgondolkodásban, hogy reálisan lássuk a nemzeti együttes határait, amelyek egyébként nem az elitbe tartozó csapatok ellen mérhetők le igazán, hanem a hasonszőrűekkel vagy éppen egy kicsivel gyengébbekkel szemben, amelyek ellen futballozni (is) kellene. Világos a helyzet: fizikai és taktikai felkészültség, valamint futógyorsaság terén felvesszük a versenyt a mezőny nagy részével, és ha ez megfelelő lelki munícióval is párosul, bárkinek a játékát képes tönkretenni a Rossi irányította gárda, valamint a nagyok számára fájdalmasan jó százalékban használja ki lehetőségeit – ennyi a receptje az Európa-bajnoki bravúroknak vagy a legutóbb a Wembleyben, az angolok ellen elért döntetlennek.

Szögezzük le, a magyarok olasz szövetségi kapitánya távolról sem idióta, pontosan ismeri csapata és játékosai erényeit, gyengéit, és szent meggyőződésem, hogy kihozza a legtöbbet a jelenlegi állományból. Ahogyan azonban maga is többször hangsúlyozta: nem leszármazottja Houdininek, nem volt Harry Potter csoporttársa a varázslóiskolában, nem tud csodát tenni, abból főz, amije van. És valljuk be, a magyar alapanyag többnyire nem primőr áru, hanem második, harmadik polcos termék, amit alaposan fel kell javítani trükkökkel, hogy fogyasztható legyen. Marco Rossi csak gondos válogatással, a hozzávalók pontos összeállításával, hosszas kavargatással és megfelelő adalékválasztással tudja fogyaszthatóvá tenni, amit főz, azonban néha így sem sikerül jól a produkció.

Ha némi hibát szeretnék keresni a tevékenységében, akkor talán az albánok elleni első mérkőzés előtti kommunikációjában találnék kivetnivalót, amikor szerintem sokkal hangsúlyosabban kellett volna felhívnia a figyelmet arra, hogy az ellenfél futballistái magasabban jegyzett bajnokságokból érkeznek, mint a mieink. Ennek főleg akkor van jelentősége, ha támadni, dominálni akarsz, mert pontok és győzelmek kellenek ahhoz, hogy esélyed legyen eljutni a világbajnokságra; ugyanakkor nem árt tudatosítani a laikus, az Eb után euforikus hangulatba kerülő szurkolókban, hogy az ellenfélnek ugyanez a célja, és a mérleg nyelve képességek terén nem biztos, hogy felénk billen.

Rossinak egyetlen kérdést kellett volna feltennie, de talán csak utólag tette meg: miért lenne egyértelmű, hogy a jelenlegi magyar válogatott legalább négy pontot képes szerezni Albánia ellen? A rivális futballistái közül csak az olasz élvonalban szerepel közel egy kezdőcsapatnyi, míg nálunk ugyanebben a ligában nulla futballista pallérozódik... És ha valahol, akkor Olaszországban meg lehet tanulni, hogyan harcolj, válj taktikailag éretté, miképpen nyerj meg egygólos mérkőzéseket. Szegény Rossi még olyan szempontból is szerencsétlen volt, hogy az a néhány kreatív futballistája, aki képes lehetett volna a szervezettség, a masszív védekezés ellen váratlant húzni, épp gyenge formában volt. Ami viszont megbocsáthatatlan, hogy „csürüszkölésben”, brusztolásban is jobbnak tetszett az ellenfél, és ez eddig nem volt jellemző a magyar csapatra az olasz érája alatt.

Rossi őszintén beszélt a problémákról a két kudarc után. Mint MLSZ-alkalmazott nyilván nem fogalmazhatott sarkosan, de burkoltan azért feltette a költői kérdést: miért nem sikerül utánpótlásszinten hatékonyabban dolgozni? A kérdés azért jogos, mert akadémiáink többsége már évtizedes múltú, adva van a financiális, infrastrukturális háttér, vagyis egyre kevesebb lehet a kifogás. És ha ránézünk a válogatott közvetlen hátországára, mondjuk, éppen Gera Zoltán U21-es együttesére, akkor nem látjuk rózsaszínűnek a jövőt – bár a fiatal korosztályokban elért eredményeket sohasem lenne szabad túlmisztifikálni, sokkal inkább az lenne a cél, hogy akár egy gyengébb garnitúrából is két-három valódi tehetség felnőttszinten váltsa be a hozzá fűzött reményeket.

A szövetségi kapitány egy olasz lapnak adott interjújában elismerte, az albánoktól elszenvedett vereségeket követően megtört valami, és ha több lehetőség adódna előtte a jövőben, átgondolná őket. Korábban a magyar médiának azt hangsúlyozta, nem tervezi, hogy váltson, nem adja fel, harcolni akar a válogatott kispadján. Ez ellentmondás, de hogy mi jár pontosan az olasz szakember fejében, nem tudható, talán rádöbbent, hogy az irreálisan magasra tett léc – döntetlen az Eb-n a franciák és németek ellen, a Nemzetek Ligájában az elitbe jutás – a jogosan megszolgált és kiharcolt renomét is alááshatja, mert a magyar ember gyorsan felejt, itt a királyból gyorsan udvari bolond lehet. Hamarosan következnek a legjobbak elleni mérkőzések a Nemzeti Ligája felső osztályában, vélhetően lesznek nagyobb vereségek is, ráadásul Rossi tudja, hogy bizonyos posztokon egyáltalán nincs olyan szintű utánpótlás, amelynek köszönhetően ez a válogatott zökkenőmentesen a nyáron elért szinten szerepelhet. Már ha ezt a szintet továbbra is elfogadja a közvélemény, mert az emberi természet olyan, hogy mindig többre és többre vágyik. Ez néha elmossa a valóság és az álmok közti határvonalat, és máris csalódásként jelentkezik, ha minden úgy alakul, ahogy egyébként az törvényszerű és természetes. Rossi látja a karrierjében rejlő veszélyeket, és most még van olyan magasan az ázsiója, hogy továbbléphessen, értékes szakmai feladatot találjon.

Ezzel persze nem azt akarom írni, hogy a tar olasz holnap veszi a kalapját, mert nem úgy ismertük meg, mint akit mindig a racionalitás vezérel, sokkal inkább a szíve és a lojalitása (meg persze a szaktudása) miatt kedveljük őt annyira, csak éppen nem szabad meglepődni, ha esetenként túltekint a végtelenül sajátos magyar futballközegen.

Manapság leggyakrabban talán kiszolgáltatottságot érez Rossi, de ezt még sokan gondolhatják így a magyar futballban. Kezdődik azzal, hogy a faluban kevés gyerek megy ki a pályára focizni, értelemszerűen a nagyobb klubok is kevesebb tehetséget fedezhetnek fel maguknak. A kevésbé ügyes gyerekből nehéz klasszist varázsolni, de még olyat is, aki hiányosságok nélkül jutna el 14 évesen egy akadémiára, ahol viszont az elitképzés helyett folyamatosan olyan hibajavításra kell fordítani az időt, amilyenre ezen a szinten nem lenne szabad. A fiatal sportolókat így nem is sikerül tökéletesen felkészíteni a felnőttélsportra, így az élvonalbeli klubokba is kevés fiatal jut, aminek folyományaként a szövetségi kapitánynak is szűkülnek a lehetőségei – és a kör be is zárult.

Rossi világosan látja a problémákat, mégis itt van, és a körülményeket is figyelembe véve nem túlzó a megállapítás: a magyar labdarúgás történetének egyik legsikeresebb kapitánya. A honi futball pedig semmivel sem jobb annál, ahol jelenleg tart.

Ebből ezt a várat lehet építeni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!