Tisztuljanak a fejek! – Bobory Balázs publicisztikája

Tavaly november 18-án a magyar labdarúgó-válogatott úgy lépett pályára a Nemzetek Ligája előző kiírásának utolsó fordulójában, ha nyer hazai pályán Törökország ellen, feljut az A-ligába, megelőzve csoportjában az említett rivális mellett Oroszországot és Szerbiát is. Aznap éppen ezeken a hasábokon azon lamentáltam, hogy a szerbek elleni, összesítésben 12–1-re elveszített 1997-es világbajnoki pótselejtezőhöz képest hova jutott a magyar futball, és mennyire volt rögös az útja a sikerhez. Egyetlen hasonlatot idéznék az akkori gondolatokból, amely talán most is a legfontosabb lehet: hazánk labdarúgásának hajója az elmúlt évtizedekben léket kapott, amelyet sikerült megjavítani, és most kecsesen ringatódik a vízen, de korántsem sérthetetlen... Már akkor is azt hangoztattam, nem lehet elvárni Szalai Attiláéktól, hogy mostantól minden hasonló vagy egy kicsivel erősebb ellenfelet legyőzzenek, mert objektív szempontok miatt irreális a bravúrok sorozata.

És persze nem vártuk, hívtuk, reméltük, de csütörtök este szembejött a valóság, hiába akartuk tovább élni a csodálatos álmot. A magyar válogatott az Európa-bajnoki szereplésével, a portugál, francia és német csapat elleni hősies, bátor, megalkuvást nem ismerő játékával ismét futball-lázat teremtett az országban, és a szurkolók alig bírták kivárni az angolok elleni világbajnoki selejtezőt. Mert júniusban ugye a 2016-os Európa-bajnokkal végig pariban voltak a mieink, aztán úgy játszottak döntetlent a világbajnoki címvédővel és a 2014-es vb-győztessel, hogy egy pillanatig sem voltak hátrányban, és csak azért maradt némi rossz íz a szánkban, mert nem sikerült megtartani az előnyt, a három helyett mindkétszer csak egy pont jutott. A 2021-es – többek között Budapesten – megrendezett kontinensviadal úgy lett számunkra hősköltemény, hogy nem nyertünk mérkőzést, és nem jutottunk tovább a csoportunkból, mégis a drukkerek döntő többsége a vállán hordozta volna körbe a Hősök terén Marco Rossi válogatottjának tagjait, megköszönve a csodálatos napokat, amelyeket ilyen minőségükben a földkerekségen csak ez a labdarúgásnak nevezett játék idézhet elő.

Igen ám, de a magyar játékosok a teljesítményükkel, eredményeikkel tovább emelték a lécet saját maguknak, és bőven a pakliba került az is, hogy azt nemcsak átugrálni fogják a jövőben, hanem leverik, vagy éppen Fenyő Miklós módjára, amolyan „limbóhintó-szerűen” csak átslisszolnak alatta. Az első ilyen nap szeptember másodikára, csütörtökre esett, amikor is a nyári Európa-bajnoki döntőt csak tizenegyesekkel elbukó Anglia vendégeskedett a Puskás Arénában. A korábbi években az ilyen meccseket már akkor elveszítettük, amikor az ellenfél kihirdette a keretét és rögtön elkezdtük számolgatni, hogy a játékosok összértéke mennyivel magasabb a magyar csapat tagjaiénál. És amikor rádöbbentünk arra, hogy egy Harry Kane-szintű világsztár is a riválisnál futballozik, akit egyedül nem adnának oda egy az egyben a mieinkért, akkor máris egykedvűen legyintgettünk, és csak abban reménykedtünk, hogy ússzuk meg valahogy a nagyobb verést.

Ennek a világbajnoki selejtezőnek azonban teljesen máshogy mentünk neki. Mert láttuk olasz kapitányunk, Marco Rossi következetes munkáját, hittünk a szervezett, milliméter pontosan megtervezett taktikus játékban, amelyet a magyar együttes a mögöttünk álló alig több mint naptári egy esztendőben folyamatosan bemutatott, és persze biztosak voltunk abban is, hogy senki sem fog lazsálni, szenvedély nélkül játszani, hanem orrvérzésig megy bele minden párharcba, sprintel a labdáért, ütközik a Premier League-ben edzett oroszlánokkal. Mindez pedig azzal a bizakodással töltött el minket, amely megcsillantotta a pontszerzés vagy a győzelem reményét, hiszen néhány hónapja a franciák és a németek ellen is sikerült olyan helyzetbe lavírozni magunkat mérkőzés közben, ami sikerrel kecsegtetett.

És csütörtökön az angolok elleni első félidő után is arról tárgyalhattunk, hogy lám, az akarat, a fegyelem, a megalkuvás nélküli munka a pályán eltüntetheti a nagyobb tudást, a pénzben mért értékkülönbséget, mert a szigetországiak világklasszis támadósoruk ellenére sem tudtak nagy ziccert kidolgozni, a meccs olyan mederben folyt, amilyet az Európa-bajnokságon a mieink találkozóin megszoktunk. Az ellenfélnek megvolt a labdabirtoklási fölénye, nyilvánvalóan az is látszott, hogy jobb futballistákkal rendelkezik, de az is kitűnt, hogy ezek a labdarúgók mennyire nem tudnak mit kezdeni azzal a szervezett védekezéssel, amelyet Marco Rossi kitalált és magas szintre fejlesztett kiválasztottjaival. Ezt látva a szünetben tovább lehetett álmodozni, hogy majd megint végigviszünk egy kontrát, megint szerzünk egy labdát az ellenfél térfelén, vagy éppen újra lesz egy szabadrúgás valahonnan a rivális tizenhatosának a környékéről...

Egyetlen forgatókönyvtől lehetett tartani: mi történik, ha az angolok találnak be először, és menni kell az eredmény után.

Láttuk már ilyen helyzetből is talpra állni a magyar csapatot, elég csak az Izland elleni 0–1-ről 2–1-re megnyert Eb-pótselejtezőt felidézni, ám Anglia persze nem Izland. És Anglia ezúttal nem tette meg azt a szívességet sem, hogy a magyar válogatott hátsó alakzatának ritka megingásait ne használja ki, hiszen a második félidő elején két legmagasabbra taksált védőnk hibája után lőtt két gólt, előbb Willi Orbán, majd Szalai Attila adott el a saját térfelünkön labdát, onnan pedig az egy lendülettel végigvitt támadások a rendezetlen védelmünk ellen végzetesnek bizonyultak.

Az első és főleg a második gól után aztán felbomlott az a rend és egység a magyar csapatnál, amellyel korábban híres hadvezérek bátor, kis létszámú seregei háborúkat nyertek a túl­erővel szemben a történelem során, és az ellenfél átrohant rajtunk. És persze a magyar csapat egy pillanatig sem hátrált, nem adta fel a harcot, mert gólt akart lőni, szépíteni szeretett volna az eredményen, végül beleszaladt a késbe, a megnyíló területeket nagyszerűen kihasználó, hatékony letámadásukat a lefújásig alkalmazó angolok végül kiütéssel nyertek.

Azonban ugyanakkora hibát követnénk el, ha most leszednénk a keresztvizet a magyar válogatottról, mint amikor túlzott elvárásokat támasztottunk vele szemben. Nem történt más, csak igazolódott a papírforma, amelyet annyiszor borítottak már Szalai Ádámék, és persze maradhatott volna ez 0–1 is, ha a csapat nem kezd el kockáztatni, de a pályán lévők tudták, hogy az előzmények ismeretében ez már nem elég, rizikózni, hazardírozni kell, és ebben benne van a nagy bukás, ahogy kaszinókban is mentek tönkre életek, és a piros hetes felbukkanása vitt házat, kocsit, asszonyt...

Most viszont tiszta szívből abban kell bízni, hogy ez a kiütés csak megrendítette a mieinket, emlékeztette őket arra, hogy nem vagyunk annyira erősek, hogy egy pillanatra is leeresszük a kezünket és elveszítsük a fedezéket, mert akkor jön a pofon, csakis zárt alapállásból lehet esély a sikerre – legalábbis az elithez tartozó csapatok ellen. A fejeknek ki kell tisztulniuk az albánok elleni ütközetig, mert az sokkal fontosabb mérkőzés lesz a csoport második helyének megszerzése szempontjából, mint az Anglia elleni volt, és talán azzal is mindenki tisztában van, hogy az elbasani vendégjáték mennyi veszélyt rejt magában.

Marco Rossi és csapata most ismét olyan helyzetbe került, hogy meg kell mutatnia, milyen karakterjegyekkel rendelkezik. Ha a következő két vb-selejtezőt sikerül megnyerni, akkor könnyen túl is léphetünk az angolok elleni vereségen – a tanulságok leszűrését követően. Azonban ha a lehetséges hat pontból kevesebbet sikerül begyűjteni, lassan megint jöhet a matematika, amelyben az elmúlt években annyiszor jók voltunk. Csak éppen a közelmúltban sokszor sikerült borítani a számok törvényét, és jó lenne most is a többiek asszisztálása mellett csak a Lengyelországgal folytatott versenyfutásra koncentrálni a selejtezősorozat végéig.
Tavaly november 18-án a magyar labdarúgó-válogatott úgy lépett pályára a Nemzetek Ligája előző kiírásának utolsó fordulójában, ha nyer hazai pályán Törökország ellen, feljut az A-ligába, megelőzve csoportjában az említett rivális mellett Oroszországot és Szerbiát is. Aznap éppen ezeken a hasábokon azon lamentáltam, hogy a szerbek elleni, összesítésben 12–1-re elveszített 1997-es világbajnoki pótselejtezőhöz képest hova jutott a magyar futball, és mennyire volt rögös az útja a sikerhez. Egyetlen hasonlatot idéznék az akkori gondolatokból, amely talán most is a legfontosabb lehet: hazánk labdarúgásának hajója az elmúlt évtizedekben léket kapott, amelyet sikerült megjavítani, és most kecsesen ringatódik a vízen, de korántsem sérthetetlen... Már akkor is azt hangoztattam, nem lehet elvárni Szalai Attiláéktól, hogy mostantól minden hasonló vagy egy kicsivel erősebb ellenfelet legyőzzenek, mert objektív szempontok miatt irreális a bravúrok sorozata.

És persze nem vártuk, hívtuk, reméltük, de csütörtök este szembejött a valóság, hiába akartuk tovább élni a csodálatos álmot. A magyar válogatott az Európa-bajnoki szereplésével, a portugál, francia és német csapat elleni hősies, bátor, megalkuvást nem ismerő játékával ismét futball-lázat teremtett az országban, és a szurkolók alig bírták kivárni az angolok elleni világbajnoki selejtezőt. Mert júniusban ugye a 2016-os Európa-bajnokkal végig pariban voltak a mieink, aztán úgy játszottak döntetlent a világbajnoki címvédővel és a 2014-es vb-győztessel, hogy egy pillanatig sem voltak hátrányban, és csak azért maradt némi rossz íz a szánkban, mert nem sikerült megtartani az előnyt, a három helyett mindkétszer csak egy pont jutott. A 2021-es – többek között Budapesten – megrendezett kontinensviadal úgy lett számunkra hősköltemény, hogy nem nyertünk mérkőzést, és nem jutottunk tovább a csoportunkból, mégis a drukkerek döntő többsége a vállán hordozta volna körbe a Hősök terén Marco Rossi válogatottjának tagjait, megköszönve a csodálatos napokat, amelyeket ilyen minőségükben a földkerekségen csak ez a labdarúgásnak nevezett játék idézhet elő.

Igen ám, de a magyar játékosok a teljesítményükkel, eredményeikkel tovább emelték a lécet saját maguknak, és bőven a pakliba került az is, hogy azt nemcsak átugrálni fogják a jövőben, hanem leverik, vagy éppen Fenyő Miklós módjára, amolyan „limbóhintó-szerűen” csak átslisszolnak alatta. Az első ilyen nap szeptember másodikára, csütörtökre esett, amikor is a nyári Európa-bajnoki döntőt csak tizenegyesekkel elbukó Anglia vendégeskedett a Puskás Arénában. A korábbi években az ilyen meccseket már akkor elveszítettük, amikor az ellenfél kihirdette a keretét és rögtön elkezdtük számolgatni, hogy a játékosok összértéke mennyivel magasabb a magyar csapat tagjaiénál. És amikor rádöbbentünk arra, hogy egy Harry Kane-szintű világsztár is a riválisnál futballozik, akit egyedül nem adnának oda egy az egyben a mieinkért, akkor máris egykedvűen legyintgettünk, és csak abban reménykedtünk, hogy ússzuk meg valahogy a nagyobb verést.

Ennek a világbajnoki selejtezőnek azonban teljesen máshogy mentünk neki. Mert láttuk olasz kapitányunk, Marco Rossi következetes munkáját, hittünk a szervezett, milliméter pontosan megtervezett taktikus játékban, amelyet a magyar együttes a mögöttünk álló alig több mint naptári egy esztendőben folyamatosan bemutatott, és persze biztosak voltunk abban is, hogy senki sem fog lazsálni, szenvedély nélkül játszani, hanem orrvérzésig megy bele minden párharcba, sprintel a labdáért, ütközik a Premier League-ben edzett oroszlánokkal. Mindez pedig azzal a bizakodással töltött el minket, amely megcsillantotta a pontszerzés vagy a győzelem reményét, hiszen néhány hónapja a franciák és a németek ellen is sikerült olyan helyzetbe lavírozni magunkat mérkőzés közben, ami sikerrel kecsegtetett.

És csütörtökön az angolok elleni első félidő után is arról tárgyalhattunk, hogy lám, az akarat, a fegyelem, a megalkuvás nélküli munka a pályán eltüntetheti a nagyobb tudást, a pénzben mért értékkülönbséget, mert a szigetországiak világklasszis támadósoruk ellenére sem tudtak nagy ziccert kidolgozni, a meccs olyan mederben folyt, amilyet az Európa-bajnokságon a mieink találkozóin megszoktunk. Az ellenfélnek megvolt a labdabirtoklási fölénye, nyilvánvalóan az is látszott, hogy jobb futballistákkal rendelkezik, de az is kitűnt, hogy ezek a labdarúgók mennyire nem tudnak mit kezdeni azzal a szervezett védekezéssel, amelyet Marco Rossi kitalált és magas szintre fejlesztett kiválasztottjaival. Ezt látva a szünetben tovább lehetett álmodozni, hogy majd megint végigviszünk egy kontrát, megint szerzünk egy labdát az ellenfél térfelén, vagy éppen újra lesz egy szabadrúgás valahonnan a rivális tizenhatosának a környékéről...

Egyetlen forgatókönyvtől lehetett tartani: mi történik, ha az angolok találnak be először, és menni kell az eredmény után.

Láttuk már ilyen helyzetből is talpra állni a magyar csapatot, elég csak az Izland elleni 0–1-ről 2–1-re megnyert Eb-pótselejtezőt felidézni, ám Anglia persze nem Izland. És Anglia ezúttal nem tette meg azt a szívességet sem, hogy a magyar válogatott hátsó alakzatának ritka megingásait ne használja ki, hiszen a második félidő elején két legmagasabbra taksált védőnk hibája után lőtt két gólt, előbb Willi Orbán, majd Szalai Attila adott el a saját térfelünkön labdát, onnan pedig az egy lendülettel végigvitt támadások a rendezetlen védelmünk ellen végzetesnek bizonyultak.

Az első és főleg a második gól után aztán felbomlott az a rend és egység a magyar csapatnál, amellyel korábban híres hadvezérek bátor, kis létszámú seregei háborúkat nyertek a túl­erővel szemben a történelem során, és az ellenfél átrohant rajtunk. És persze a magyar csapat egy pillanatig sem hátrált, nem adta fel a harcot, mert gólt akart lőni, szépíteni szeretett volna az eredményen, végül beleszaladt a késbe, a megnyíló területeket nagyszerűen kihasználó, hatékony letámadásukat a lefújásig alkalmazó angolok végül kiütéssel nyertek.

Azonban ugyanakkora hibát követnénk el, ha most leszednénk a keresztvizet a magyar válogatottról, mint amikor túlzott elvárásokat támasztottunk vele szemben. Nem történt más, csak igazolódott a papírforma, amelyet annyiszor borítottak már Szalai Ádámék, és persze maradhatott volna ez 0–1 is, ha a csapat nem kezd el kockáztatni, de a pályán lévők tudták, hogy az előzmények ismeretében ez már nem elég, rizikózni, hazardírozni kell, és ebben benne van a nagy bukás, ahogy kaszinókban is mentek tönkre életek, és a piros hetes felbukkanása vitt házat, kocsit, asszonyt...

Most viszont tiszta szívből abban kell bízni, hogy ez a kiütés csak megrendítette a mieinket, emlékeztette őket arra, hogy nem vagyunk annyira erősek, hogy egy pillanatra is leeresszük a kezünket és elveszítsük a fedezéket, mert akkor jön a pofon, csakis zárt alapállásból lehet esély a sikerre – legalábbis az elithez tartozó csapatok ellen. A fejeknek ki kell tisztulniuk az albánok elleni ütközetig, mert az sokkal fontosabb mérkőzés lesz a csoport második helyének megszerzése szempontjából, mint az Anglia elleni volt, és talán azzal is mindenki tisztában van, hogy az elbasani vendégjáték mennyi veszélyt rejt magában.

Marco Rossi és csapata most ismét olyan helyzetbe került, hogy meg kell mutatnia, milyen karakterjegyekkel rendelkezik. Ha a következő két vb-selejtezőt sikerül megnyerni, akkor könnyen túl is léphetünk az angolok elleni vereségen – a tanulságok leszűrését követően. Azonban ha a lehetséges hat pontból kevesebbet sikerül begyűjteni, lassan megint jöhet a matematika, amelyben az elmúlt években annyiszor jók voltunk. Csak éppen a közelmúltban sokszor sikerült borítani a számok törvényét, és jó lenne most is a többiek asszisztálása mellett csak a Lengyelországgal folytatott versenyfutásra koncentrálni a selejtezősorozat végéig.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!