Szophoklészi szelep – Malonyai Péter publicisztikája

Nem először s nyilván nem utoljára emelem meg a kalapomat Szalai Ádám előtt. A futballválogatott csapatkapitánya az Izland elleni meccset követő euforikus pillanatokban sem felejtkezett el arról, hogy vészhelyzetben vagyunk. Azt remélte, hogy a koronavírussal terhelt időszakban sikerült némi oldódást teremteni az emberekben, egy kis időre elfelejtkezhettek a hétköznapokról.
Nem először s nyilván nem utoljára emelem meg a kalapomat Szalai Ádám előtt. A futballválogatott csapatkapitánya az Izland elleni meccset követő euforikus pillanatokban sem felejtkezett el arról, hogy vészhelyzetben vagyunk. Azt remélte, hogy a koronavírussal terhelt időszakban sikerült némi oldódást teremteni az emberekben, egy kis időre elfelejtkezhettek a hétköznapokról.

Több volt ez udvariassági gesztusnál, a hatását tekintve mindenképpen. Bizonyíték rá, hogy egy huszonéves hölgy a feleségemmel fecsegve (szigorúan telefonon!) elmondta, hogy nem egy nagy futballrajongó, de a kijárási tilalom miatti otthonléte alatt belenézett a meccsbe, s a fotelben ragadt. Köszönhetően annak, hogy látta az elszántságot, az akaratot, és ösztönösen drukkolni kezdett.

Huszonéves és hölgy, akinek feltehetően fogalma sincs – például a lesszabályról. Elismerés ez a javából.

Kérte is a nejemet, hogy mindenképpen mondja ezt el nekem, hivatásomnál fogva szakértőnek számítok a környezetemben sportügyekben (na hiszen...). Ugyanazt fogalmazta meg, amit én állítólagos hozzáértőként, meggyőződésem ugyanis, hogy a Rossi-csapat legnagyobb érdeme, hogy képes a tévé előtt marasztalni a nézőt, mert lehet neki drukkolni.

Tett ez a javából.

A válogatott szeptember 3. és november 18. között nyolc mérkőzést játszott, a produkciója 81 százalékos, önmagában is imponáló, ám a meglehetősen kaotikus körülményeket figyelembe véve egyszerűen csoda. Úgy tudott újabb híveket szerezni magának a csapat, hogy úgymond fékezett habzású lelátók előtt játszott itthon, amibe az üres nézőtér éppen úgy benne van, mint a korlátozott megjelenés. A futball diadala ez, nálam egyértelműen.

Nem egyszeri jelenség, hogy vészhelyzetben, nehéz történelmi időkben a játék tartja magát, mintha szelepként szolgálna arra, hogy az emberek kissé felszabaduljanak, néhány órára elfelejtsék a terhes hétköznapokat.

Az I. világháború alatt például a magyar válogatott kilenc mérkőzést játszott itthon (nyolcat Ausztriával), a teljesítménye nem sokkal haladta meg a közepest (60.5 százalék), ám az érdeklődés egyértelműen, az átlagnézőszám ugyanis 17 ezer volt, ami akkor, az Üllői és a Hungária út befogadóképességét ismerve enyhén szólva is figyelemre méltó. A legtöbben 1918. április 14-én voltak a nézőtéren (23 ezren), amikor az MTK-pályán 2:0-ra legyőztük Ausztriát. Egy olyan napon, amelyen a Budapesti Hírlap azt írja: „Az élet soha nem dobott még fölszínre annyi regény témát, mint most, a háború vérözönében. Akáclombos kis alföldi falvakban vagy palotasoros városokban, senkitől nem sejtve, megindul a szíveknek csendes drámája lövészárkon, hadifogságon, élet és halál nagy birkózásán keresztül.”

A II. világháború alatt enyhén szólva sem volt jó a válogatott itthoni mérlege (négy mérkőzésen 37.5 százalék), ám az érdeklődés szintén óriási volt. A legtöbben 1942. november elsején az Üllői úton voltak, 40 ezren figyelték a Svájcot legyőző (3:0) válogatottat. Miközben egyre többen indultak a frontra, ami még akkor sem volt öröm a családokban, ha – mint Esztergomban – „a város megvendégelte a harctérre indulókat, a leányifjúság pedig virággal halmozta el a honvédeket”.

A háborúk persze végletei a sorsfordító, tragikus élethelyzeteknek, ám a futball egyébként is életigenlés volt a nehéz hétköznapokban. A nagy gazdasági világválság (1929) természetesen utolérte Magyarországot is, ám ez csak mértékkel látszott a labdarúgás iránti érdeklődésen. Az emberek kíváncsiak voltak a meccsekre, noha minden pengőnek volt helye a háztartásokban. Jellemző, hogy néhány fillér árengedménynek is örültek a meccsjegyeknél, amikor pedig a Vasas bevezette az elővételi lehetőséget, húsz fillér árengedményt adva a belépők árából, százak keltek útra a mérkőzések előtti napokban, a többségük gyalog élt a lehetőséggel.

Továbbmenve, s a politikát bekapcsolva, a Rákosi-rendszerben is kimagasló volt a sportág iránti érdeklődés. Például 1952-ben, amikor a válogatott 88.5 százalékos produkcióval zárta az évet (és olimpiai bajnok lett Helsinkiben), a három hazai mérkőzésen 43 300 volt az átlagnézőszám, pedig ugyebár még nem volt Népstadion. De az is érdekesség, hogy miután 1951 elején a hatalom úgy döntött, hogy a szétszedett Ferencváros Kinizsi néven szerepeljen, a csapat hazai meccsein 20 417 néző volt az átlag, ami a legmagasabb 1955-ben volt a korszakban az NB I-ben (17 179). Az 1956-os forradalom utáni politikai visszarendeződés idején is gyógyír lehetett a futball, amikor például a válogatott 1959-ben az európai rangsor élén végzett, három hazai mérkőzésének átlaga 84 ezer néző volt.

Az okok nyilván összetettek, ám legyen elég az egykori legendás játékvezető, Zsolt István megállapítását idéznem arra, miért alkalmas a labdarúgás a gondok időleges elfelejtésére. Alapvetően azért, mert a szó jó értelmében vett proli sport, ahogy mondta, a körfolyosós, mosókonyhás, ecetfás, udvari porolós bérházakban lett a legnépszerűbb, ráadásul a szabályai alig-alig változnak, arról nem beszélve, hogy a néző látszólag ugyanúgy rúg a labdába, mint a legnagyobbak („Ezt én is berúgtam volna...!”), mit sem tudva súlypontról, lábtartásról, ütemről.

Arról nem beszélve, hogy akkoriban még közvetlen volt a kapcsolat a drukker és a játékosok között, a pályán, edzés előtt és után, esténként a kávéházakban a rajongó megkérdezhette, hogyan rúgta be vagy éppen hagyta ki helyzetét a kedvenc, megszoríthatta a kezét, biztathatta, támogathatta (akár némi koronával vagy pengővel is). Nem voltak őrző-védő-támadók a közelben, mint ma, féltve őrzött titkokról sem volt szó, a futballt egyszerű játéknak tartották és úgy is kezelték.

Az sem mellékes, hogy minden korszaknak megvoltak azok a kimagasló klasszisai, akikért érdemes volt meccsre járni. A kezdeteknél Orth György, Schaffer „Spéci”, Schlosser Imre, később Sárosi „Gyurka”, Toldi Géza, Zsengellér „Ábel”, Cseh „Matyi”, utána az Aranycsapat, Bozsik „Cucuval”, Puskás „Öcsivel”, Hidegkuti Nándorral, majd jött Albert „Flóri”, Göröcs „Titi”, Sándor „Csikar”, de mögöttük már ott volt Bene Ferenc, Farkas János és Mészöly Kálmán – és ők csak azok, akik hirtelen eszembe jutottak.

Egyébként arra is van példa, hogy nem a körülmények, hanem a futballisták teremtettek vészhelyzetet, ilyen volt az angliai világbajnokság (1966), amikor az első meccsünkön kikaptunk a portugáloktól (1:3). Volt ott minden, ami csak vereséghez vezethet, kapushiba, totojázás, figyelmetlenség, nem beszélve a kihagyott helyzetekről (a tudósítás a legnagyobbakat kiemelve ötöt rögzít). Így aztán létkérdés volt a brazilok elleni siker, s a magyar csapat pedig egyik legemlékezetesebb mérkőzésén, parádés futballal 3:1-re nyert. Ahogy Baróti Lajos szövetségi kapitány később elmondta, nem volt más választásuk.

Utólag persze könnyű okosnak lenni, a siker tudatában egyszerűbbek a magyarázatok, most, a válogatott elképesztő ősze után sincs másképpen, de ez így természetes.

Ahogy lassan már az is, hogy vészterhes időkben a futball jelenthet némi felszabadulást. Nem cáfolható az elméleti háttér, amely szerint a játék varázsa minden korosztályt magával ragad, lényege az embernek az a képessége, hogy tükröz­ze a valóságot és át is alakítsa. Mindebből én az emberi oldalt emelném ki, hiszen aki adja, s aki kapja az örömöt, egyaránt földi lény. Hogy irodalmi példával éljek, Szophoklész Antigonéjából idézhetem a Kart, első megszólalását így kezdi: „Sok van, mi csodálatos, // De az embernél nincs semmi csodálatosabb.”

Néha – teszem hozzá több mint két évezreddel később, de erről nem Szophoklész tehet. S nem is Szalai Ádám és társai.

Köszönet érte.