Vasbetont Cardiffból – Ballai Attila publicisztikája

Az első félidő közepén, 2–0-s uruguayi vezetésnél nagyjából úgy feszengtem, mint hajdan, a szigetszentmiklósi József Attila-szobor avatásakor. Kisiskolásként én szavalhattam el a Mama című verset, a fölém magasodó nénik és bácsik érdeklődése és hangulata, a költő mellettem álló, 101 évet megélt nővére, József Etelka és minden egyéb miatti izgalmamban kezdetben hang alig jött ki a torkomon, amikor aztán mégis, az úgy csattant és sziszegett, hogy nem ismertem magamra. Szép ez a szobor, de túl nagy a felhajtás – gondoltam, de aztán túléltem, a versmondás értékelésével rajtam kívül senki sem foglalkozott, mindenki ünnepelt. Ha arra járok, a mai napig eszembe jut az a délután, amelynek minden perce szép emlékké nemesedett. Ezért sem értettem, hogy a 2019. november 15-i rendkívüli alkalomra, a Puskás Aréna átadására búcsúmérkőzés lehetőségével megtisztelt Gera Zoltán miért nem szállt be tíz-tizenöt percre, hiszen senki sem azt várta tőle, hogy jobb oldali futóként kilencven percen át szántsa a gyepet, de mindegy is. Az én történetem nem Geráról szól.

Hanem például arról, hogy mit jelent, kit mennyire fog meg, kinek mit üzen napjainkban Magyarországon, különösen Budapesten, ráadásul az önkormányzati választások után egy efféle ünnep. Amikor az új főpolgármester egyik fő kampányeleme a stadionstop volt, és ha ránéz erre a csodára, attól tartok, az jut eszébe róla, annyi defibrillátort lehetett volna venni belőle, hogy minden pesti polgárt naponta újra tudnának éleszteni.

Én is kis híján elaléltam az új szentélybe lépve. A méreteitől, a dimenzióitól, az eleganciájától, az érzéstől, hogy ez mostantól a miénk. Azé is, aki nem kért belőle. No meg attól, hogy ennyi szurkolót legutóbb 1986 tavaszán láttam hazai futballeseményen (Itt a húsvét, itt a nyúl, magyar–brazil három null, szólt akkor a versike), de ezzel be is fejezem a párhuzamot a letűnt, soha vissza nem térő időkkel. Annál is inkább, mert az ellentétek az igazán nyilvánvalók.

A Népstadion felépítéséhez és 1953. augusztus 20-i átadásához több okból nem kellett szemernyi merészség és vállalkozó kedv sem. Egyrészt, akkoriban semmit sem számított, hogy mit akarnak az emberek. Nyitó találkozónak jelesül bizonyára nem a Budapesti Honvéd–Szpartak Moszkva párosításról álmodoztak, de szerintem ez sem zavarta őket. Hiszen a mi fiainkért tódultak a lelátóra, a világverő és világhíres Aranycsapatért, amely ugyancsak az év november 15-én játszott először a Népstadionban, és bár a svédek elleni 2:2 akkoriban kisiklásnak számított, jó egy hét múlva következett Londonban a 6:3, az évszázad mérkőzése. Nemcsak a drukkereket, a tehetségeket is ontotta a közeg, Futbólia a hőskorát élte, és fel nem vetődött senkiben, hogy ez ne tartana ki az idők végezetéig és még azon túl. A létesítmény elrendeltetett, végső célja az 1960-as olimpia lett volna, ennek szem előtt tartásával 1953. augusztus 20-án részt vett a megnyitón Avery Brundage, a NOB elnöke is, és a másnapi Népsport szerint nem győzött lelkendezni. Az első ötéves terv és a szocialista voluntarizmus dicsősége volt az a nap, amelyen már reggel kilenckor nyolcvanezren zsúfolódtak össze a tribünön, és az egész napos programok sodrában Hegyi Gyula elvtárs büszkén jelenthette ki, hogy „a népnyúzó, fasiszta kormányokkal ellentétben” íme, ők ezt alkották.

Manapság sokkal kevésbé „trendi” önfeledten lelkesedni, hát még össznépi, össznemzeti alapon, a fent már említett kettéosztottság miatt is. Olimpiára momentán nem vágyunk, sőt, az egyik legújabb politikai csoportosulás éppen azt tekinti önazonosító, fő cselekedetének, hogy elgáncsolta Budapest 2024-es kandidálását. (Más kérdés, hogy ehhez egyetemes kishitűségünk is kellett, de ennek taglalását eltérő okokból sem az aktív ellenzők, sem a fájdalmasan passzív támogatók nem erőltetik.)

A kulcskérdés viszont az, milyen futballcsapat(ok) otthonává válik az aréna. Utólag, visszamenőleges hatállyal és évtizedeken át aktuális érvényességgel ugyanis ez minősíti majd. Mint mondjuk a Blaha Lujza tér 1875-ben átadott, Népszínházként szolgáló, majd 1908-tól Nemzeti Színházként elhíresült emblematikus épületét. Amelyet akkor még ideiglenesnek szántak (elkészültekor számosan fanyalogtak is, minek ez egyáltalán, minek ide, minek most?), ám a legendává emelkedett színészóriások és előadások a magyar kultúra fellegvárává szilárdították, és amikor 1964-ben a metróépítés ürügyével lerombolták, a fél ország gyászolt.

Maradva az analógiánál, a Puskás Aréna nyitó „előadása” szerintem pompásan sikerült. Természetesen a telt ház, a remek ötletként a kezdőkörbe hívott és ott szót kapó építők, a felvidéki vendégek előadásában elhangzott és több tízezer torokból kísért alternatív futballhimnuszunk, a Nélküled miatt is. De a meccsel sem volt végül gond, sőt. Örültem, hogy nem a bizonyítási vágytól szétfeszített világválogatott jött vendégségbe, és vágott nekünk tízet, annak is, hogy nem a „lakatlan szigetek” együttesét hívtuk, hogy mi rámolhassunk be tízet neki. A kétszeres vb-aranyérmes, Cavanival, Suárezzel, Godínnal felálló, az elején parádézó, majd illedelmes vendéggé szelídülő Uruguayt tökéletes választásnak gondolom. Örültem, hogy ha már nem a mi fiunk, legalább világsztár, Cavani szerezte az első, történelmi gólt. Örültem, hogy az első magyar találat nem csetlés-botlás-szerencsétlenkedés, hanem pazar akció végén született. És annak is örültem, hogy Szalai Ádám írta be magát a históriás könyvbe, akiért rajongani sohasem fogok, de egyre inkább megtanulom becsülni.

Ezer okból örültem tehát. De az ezeregyedik, a keddi éjszaka szinte mindent felülmúlna. Ha valami iszonyatos, évszázados szerencsével, a balfék walesiek asszisztálása mellett, akár egy 1997-es „finn góllal”, de 1–0-ra felülkerekednénk Cardiffban, és kijutnánk a jövő évi Európa-bajnokságra, az a Puskás Aréna alapzatának is újabb, több ezer tonna vasbetont jelentene. Hiszen jövő nyáron négy Eb-összecsapásnak adhatna otthont, és ezekből minimum kettőn a mi válogatottunkat láthatnánk! A péntek estének az is az egyik hozadéka, hogy játékosaink megtapasztalták, micsoda élményben lehetne részük, amit (remélem, még ez is számít) megoszthatnának a magyar labdarúgás híveivel.

Ha ellenben nem a walesiek lennének a balfékek, és Fortuna is úgy döntene, az azeriek ellen már elegendő kegyben részesített bennünket, és kiábrándító, kijózanító, sima vereséget szenvednénk, új arénánkat akkor sem kezdenék bontani. Csak éppen fogósabb feladat lenne életet lehelni bele. Mint ahogyan az 1986-os vb-trauma után a Népstadion is egyre inkább passzív romantikánk egyre bomladozó mementójává szomorodott. Az viszont mindig és mindenképpen igaz és érvényes marad, hogy a mi futballhagyományainkkal megáldott-megvert nemzetnek kell egy szentély, amelynek már a miliője is arra kötelez sportolót és szurkolót, hogy ide belépve hétköznap is ünneplőbe öltöztesse a lelkét, hogy a legjobb énjét adja.

Már 2016 augusztusában, az Eb-eufóriát követően felvetettem egy kísérleti kettős rangadó ötletét, ezt most megismétlem. A magyar labdarúgás legszenzációsabb találmányát legalább egyszer feléleszteném, még akkor is, ha már nincs négy fővárosi gárda az NB I-ben. Honvéd–Újpest, Ferencváros–Fehérvár, felnőtteknek 2020 forintért, gyerekeknek ingyen, családi kedvezménnyel – egy próbát szerintem megér. Persze sejtem, nem az én pr-agymenéseim virágoztatják fel a Puskás Arénát.

Én is abban bízom, hogy a közvetlenül érintettek megteszik ezt. Nem helyettem, inkább értem. Azaz értem is. Mindannyiunkért.