Közös terheink – Ballai Attila publicisztikája

Hadd kezdjem egy Bill Shankly-átirattal! Sokan mondják, hogy holnap a szlovákok ellen az ősz vagy az év mérkőzése következik, de én nem értek egyet ezzel. Szerintem sokkal, de sokkal többet jelent ez a labdarúgó Európa-bajnoki selejtező annál. Persze túlzás élet-halál meccsről beszélni, mert a három pont mellé bónuszként nem jár az örök élet, és a vesztes végzete sem teljesedik be azonmód, de a tét most nem sokkal kisebb ennél. Legalábbis a sportág berkein és hazai határain belül.

Ha nyer a magyar válogatott, szinte biztosan a szlovák előtt zár. Ha kikap, menthetetlenül mögötte. Előbbi minimum fél továbbjutást, utóbbi teljes kiesést és kilátástalanságot jelentene. Nemzeti csapatunk persze – a 2016-os Eb-t kivéve – több mint három évtizede rutinos és higgadt távoli szemlélője a nagy tornáknak, de mivel a 2020-as kontinensviadal négy mérkőzését Budapest rendezi, a részvételről ezúttal nem mondhatunk le könnyű szívvel. Még nehézzel sem.

Egyedi, vissza nem térő lehetőség ez, több okból is. Ha a futballisták felől közelítek, Schlossernek, Orthnak, Sárosinak, Zsengellérnek, Puskásnak, Kocsisnak, Albertnek, Mészölynek, Nyilasinak, Törőcsiknek sohasem adatott meg hazai világverseny. Dzsudzsák, Szalai, Korhut, Lovrencsics előtt itt az esély. Egy lényegesen nagyobb populációra, a szurkolókéra ugyanez érvényes. Életük sportélményét kaphatják meg – vagy életük csalódását lesznek kénytelenek lenyelni.

A tét még innen is tovább emelhető. Az elmúlt kilenc évben, a kormányváltás óta a magyar labdarúgásba, az utánpótlásba, az akadémiákba fektetett pénz, energia, törődés, a már majdnem készen is pazar Puskás Aréna felépítése visszamenőleges hatállyal is igazolást és értelmet nyer, ha jövő júniusban a mi fiaink futhatnak ki a gyepére. Ha viszont nem, hanem helyettük ráadásul éppen a szlovákok, ha Budapest és az ország nem nemzeti színekbe öltözve és eufóriában várja az Eb-rajtot, hanem ehelyett fehér- kék-piros lobogókat és azokon Bratislava, Komárno, Trnava feliratokat kell elviselnünk – nos, akkor sok minden átértékelendő.

Egyesek ilyenkor felszisszennek, hogy a média túlzottan nagy terhet pakol a játékosokra. Remélem, ez nem igaz. Mert ha mégis az, akkor nagy a baj. Szerintem külön értesítés híján is minden érintettnek éreznie, tudnia kell, mi forog kockán. Különösen annak a tizenegynek, amely holnap felsorakozik a Himnuszra a Groupama Arénában. Optimista alkat lévén abban bízom, hogy a kiválasztottak csütörtökön is azért teszetoszáskodtak Montenegró ellen, mert már a döntő próbatétel járt a fejükben, minden idegszálukkal és izomrostjukkal arra készülnek, „vért isznak” és rúgkapálnak, mint a versenyló a rajtgépben.

Szakmai elemzésre, tanácsadásra nem vállalkoznék, nem az én tisztem, inkább agyakra és lelkekre összpontosítok. E tartományba illeszkedik az a bizonytalansági tényező is, hogy a horvátok Nagyszombatban „nagypénteket” rendeztek, nem legyűrték, hanem 4–0-ra letarolták a hazaiakat. Kérdés, a súlyosan sebzett vad most oldalára fekve piheg, vagy ellenkezőleg, vadul, dacosan támadna. Ugyancsak kérdés, a mieink ezt mennyire lesznek képesek befolyásolni. Március 21-én, szintén Nagyszombatban, 2–0-s vereségünk alkalmával el kellett ismernünk, jobb az ellenfél. Ám március 24-én a horvátok feletti 2–1-es diadal két tételt is igazolt: egyrészt, hogy futballban a sokkal jobbat is le lehet győzni, másrészt, hogy három nap alatt is talpra lehet állni. E két igazság most egyszerre szolgálhat biztatásként és intelemként.

A lelátóról bizonyára ismét a pályára árad és azt beteríti az a különleges atmoszféra, amely egy ideje mintha a Groupama szelleme lenne; akár a spanyolok számára a sevillai Ramón Sánchez Pizjuán Stadion kabalája. (Más kérdés, mennyivel adna többet, ha nem húszezer, hanem az új Puskás Arénában hatvanezer drukker szíve és szava dobbanna egyszerre.) De a meccset nem a tribünön kell megnyerni, a Csallóközt és a Felvidék déli részét sem ebből az alkalomból kell visszacsatolni. Most elegendő egyetlen góllal többet szerezni az ellenfélnél. A mieink azonban érezhetnék és hasznosíthatnák azt a pluszmotivációt, amelyet a szomszédok elleni összecsapásokon gyakran elfelejtenek kiaknázni – miközben amazok sohasem.

Szlováknak, szerbnek, románnak soha egy fél mondattal sem kell magyarázni, mit jelent a magyarokhoz mérni magukat. Részben ennek lehet az eredménye az a számunkra elkeserítő mérleg, amelyet a „vasfüggöny” felemelkedése óta e vetélytársakkal szemben elértünk. A Szlovákia elleni öt fellépés két döntetlent és három vereséget hozott. Románia a szocialista blokk felbomlásáig egyszer sem volt képes felülmúlni a mieinket (addig 15-ből 11-szer nyertünk 4 döntetlen mellett), azóta 10 mérkőzésen 4 döntetlent, 6 vereséget könyveltünk el. A csonkolt Jugoszláviával kétszer találkozott nemzeti együttesünk; kell-e emlékeztetni az 1997-es vb-pótselejtező 1–7-es és 0–5-ös iszonyatára?

Ha esetleg igen, e helyütt csak annyit, a trauma napjára, 1997. október 29-ére „Bele kell dögleni” címmel írtam publicisztikát, és a szokatlanul erős felütést azzal árnyaltam: lehet ezt szebben is mondani, csak akkor már nem ugyanazt jelenti. Más kérdés, hogy aztán valóban majdnem „beledöglöttünk”, de holnap messze nem ennyire kiegyenlítetlenek az erőviszonyok.

A hozzáállás, a belső tűz meghatározó, akár döntő hatású lehet. Tudja ezt olasz létére Marco Rossi szövetségi kapitány, hiszen dunaszerdahelyi klubedzőként élt és dolgozott a „peremvidéken”. Még nála is jobban tudják a DAC hívei, akik a Slovan feletti, múlt vasárnapi 5–2-es diadalt ünnepelve piros-zöld molinón ezt üzenték: „A magyar nemzetért! 09. 09.”

Ezek azok a sportszakmai képességen és realitáson túli többletek, amelyekkel elképesztő eredmények érhetők el. Más sportágakból merítve, de a jelenlegi rivalizálásnál maradva, erről számos példát sorakoztathatunk. Ízelítőként elegendő három is, ráadásul mindhárom kerek évfordulós. Harminc esztendeje, 1989-ben a bonni vízilabda Európa-bajnokságon a csehszlovákok 9–8-ra verték meg a klasszisokat, Vinczét, Tóth Imrét, Mészárost, Gyöngyösit, Petőváryt felvonultató együttesünket, Kásás Zoltán mester bele is bukott e sporttörténeti kudarcba. Huszonöt éve, az első női kézilabda Eb-n, a németországi Oldenburgban az egyetlen pontot elcsípő, hervatag szlovákok úgy végeztek 23–23-as döntetlenre a következő két évben vb-ezüst- és olimpiai bronzérmes magyarokkal, hogy lányaink a félidőre 17–9-es hátrányba kerültek. (Laurencz László szövetségi kapitány ekkor választotta azt a sajátságos ösztönzőt, hogy a szünetben be sem lépett az öltözőbe, csupán egy pillanatra dugta be a fejét az ajtónyíláson, hogy az egész társaságot elküldje a „málnásba”.) Egy évtizede, a svájci jégkorong-világbajnokságon az elitben debütáló hokisaink az utolsó pillanatokig őrizték a csodaszámba menő 3–3-at a hét vb-aranyérmessel felálló szlovákok ellen, akik 14 másodperccel a duda előtt csikarták ki a 4–3-at.

Holnap nincs szükség csodára. De bravúrra, a lehetséges felső határát súroló, ha kell, a lehetetlent is megkísértő teljesítményre, odaadásra igen. Erre vágyom. Arra viszont nem, hogy játékosaink a mérkőzés után tiszteletkört fussanak az arénában; illetve legyen rá okuk, de ne legyen hozzá erejük.