A mese valósága – Ballai Attila publicisztikája

BALLAI ATTILABALLAI ATTILA
Vágólapra másolva!
2019.06.15. 23:47

Szótlanul autóztunk haza Nagyszombatból. A szurokfekete felvidéki éjszakánál csak a kedélyünk és a magyar labdarúgás jövőképe volt sötétebb, hiszen a 2020-as Európa-bajnokság selejtezőjének rajtján válogatottunk 2–0-ra kikapott a szlovákoktól. Március 21-ét írtunk, csütörtököt mondtunk, és három napra rá, vasárnap a vb-döntős horvátokat vártuk vendégségbe.

Mivel futballcsalódásokból 1986 óta nyolc napon belül gyógyulok, a Nemzeti Sport március 24-i számában már az alábbiakat írtam: „...focizni nem csupán jó, üdve testnek és léleknek, hanem egyenesen létszükséglet is. Ezért tessék a mérkőzés minden percét élvezni, megpróbáltatás helyett kihívásnak, ünnepnek tekinteni, a labda és a lehetőség elől nem menekülni, hanem ennek is, annak is elébe menni. Kizárólag ennyit üzennék a horvátok ellen készülő magyar válogatottnak, óvakodva attól, hogy máris mérleget vonjak, elemezgessek; hiszen ez az a sportág, amelyben temetni különösen veszélyes, például minden további nélkül előfordulhat, hogy fiaink ma pontot szereznek.”

Szereztek is. Nem egyet, hanem hármat. Majd június 8-án Azerbajdzsánban még hármat. Aztán június 11-én Wales ellen itthon ismét hármat. Így négy mérkőzésen gyűjtött kilenc pontjával jelenleg a magyar csapat vezeti az E-csoport tabelláját.

Ha valaki akkor, Nagyszombatból hazafelé tartva, amikor még a dunaszerdahelyi sör és magyar szó is megkeseredett a szánkban, ezt jósolja, orvosért kiáltok. Mert miközben vallom, hogy egy-egy döntetlent ihletett napokon a világválogatottól is el lehet csípni, azt is tudom, hogy a mostani mesterhármas előtt nemzeti csapatunk legutóbb az 1986-os vb-kvalifikáció során nyert sorozatban három tétmérkőzést. Pontosabban akkor ötöt, és részben ez adta hurráoptimistának tetsző bizakodásom alapját. Mert ha a jelen és a jövő olykor nem is, a múlt mindig megteszi kapaszkodónak.

Ezért is érdemes felidézni a három és fél évtizeddel ezelőtt történteket. Az 1986-ra, Mexikóra selejtező sorozat előtti utolsó felkészülési mérkőzésen, 1984. augusztus 25-én csapatunk a Népstadionban kilátástalan játékkal kapott ki 2–0-ra Mexikótól. Elkeseredett emberek indultak haza, néhányan a toronyépület előtt megállva ízléstelen gúnyolódásba kezdtek a szövetségi kapitány, Mezey György vezetéknevét melléknévként, mindenféle rágcsálóval társítva. Egy hónapra rá, a nyitó kvalifikációs mérkőzés első félidejében, ugyancsak itthon, az egyértelműen tudatosabb osztrákok Schachner révén vezetést szereztek ellenünk, és szünetben, 0–1-nél azon sopánkodtunk: máris vége mindennek, mielőtt igazán elkezdődött volna. Aztán Nagy Anti bólintott, Esterházy fordított, Kardos is beköszönt, 3–1 ide, és nagy hirtelen ránk köszöntött a magyar labdarúgás elmúlt fél évszázadának legfénylőbb diadalsorozata.

De azt se feledjük, hogyan vágtunk neki a legutóbbi, futballunk aktuális állapotát tekintve akkor már csodaszámba menő sikerszériának. A 2016-os Eb-re selejtezve a Groupama Arénában az északírektől elszenvedett 2–1-es vereség volt az első felvonás, és ismét csak azt hittük, végleg le is gördült a függöny. Csakhogy jött nyolc veretlen meccs – négy győzelem, négy döntetlen –, egy már tét nélküli, „furcsa” 3–4 Görögországban, a pótselejtezőn a norvégok feletti kettős győzelem, a franciaországi Eb-n pedig a beteljesülés: harminc esztendő után az első nagy torna, ahol 1962 óta először maradt veretlen a csoportjában, és 1966 óta először került be az egyenes kieséses szakaszba együttesünk.

Nem volt ember e hazában, aki 1984-ben vagy 2014-ben előre látta, akár csak remélte volna e pálfordulást. Utóbbit ugyan egyesek próbálták kizárólag az új kapitány személyére kihegyezve „Dárdai Pál-fordulásnak” tekinteni, de a futball azért sohasem ennyire egyszerű. Vitathatatlan Marco Rossi személyiségének jelentős szerepe, varázsa – Malonyai kolléga holnapi publicisztikájában ezt ki is fejti –, de egy futballmeccs vagy -torna végkimenetele mindig sokismeretlenes egyenlet, és az egész attól még rabul ejtőbb, titokzatosabb, hogy néhány elem örökre, utólag is ismeretlen marad. Csak azt tudjuk, mi történt, de azt nem, miért. Szerintem egyáltalán nem véletlen, hogy angol stadionokban gyakran felhangzik a nálunk „Bárhogy lesz, úgy lesz” címen ismert dal: „Que Sera, Sera / Whatever will be, will be / The future's not ours to see / Que Sera, Sera”. Azaz bármi is lesz, az lesz, a jövőt nem láthatjuk. (Vagy ahogyan az FA-kupa döntőjére, a londoni szentélybe igyekvő szurkolók rendszeresen átírják a szöveget: Whatever will be, will be, we're going to Wembley.)

Igen, egyszer csak egy suta vagy parádés gól, egy földöntúli bravúrral vagy szerencsével hárított ziccer mindent azonnal megváltoztat, a visszájára fordít; a játékosok vesznek egy nagy levegőt, összenéznek, rácsodálkoznak egymás és a maguk erejére, ebből hitet, lendületet merítenek, és egy csapásra új mérkőzés, akár új korszak kezdődik.

Ez persze és sajnos mindkét irányban érvényes. A 2016-os Eb-tündöklés – ráadásul nálunk úgy szokás, hogy ami ma bravúr, az holnap már mérce – után különösen keservesen éltük meg a 2018-as, oroszországi vb selejtezőit: 0–0-ra mentünk Feröeren, 0–1-re Andorrában, három évtized óta először vert meg minket oda-vissza a két csoportfavorit, végül négy ponttal előztük meg a feröerieket, de tizennéggyel maradtunk el Svájctól és Portugáliától, lesüllyedtünk a világranglista 53. helyére.

Innen kellett valahogy megint visszakecmeregni. Ahogyan az andorrai fiaskó után írtam, a csillagösvényről a béka combja alá süllyedtünk – és az idén március 21-én Nagyszombatban úgy tűnt, ott is maradunk. Aztán a 800 ezer euró transzferértékű Pátkai Máté győztes gólt rúgott Horvátországnak és Walesnek, utóbbi soraiban pedig a jelenleg „csak” 60 millió euróra taksált (a csúcson 90 milliónál járt) Gareth Bale szánalmasan packázta el a maga ajtó-ablak ziccerét.

Négy meccs, vagyis az utóbbi három, kilenc pont, látszólag szinte a semmiből, és már megint a minden a cél. De nincs ezzel gond, így volt ez mindig is, én sem csodálkozom magamon, hogy miközben hóban, szélben, esőben a nyarat áhítom, most, a rekkenő kánikulában várom a szeptembert és a szlovákokat.

Akik ellen hatalmasat, meghatározót fog lépni a magyar válogatott, és vele a sportág; csak azt nem tudjuk, hogy a csillagösvény vagy a békacomb felé. Nagyszombatban – vagy Hamsíkék azeriek elleni ötösét elnézve – láttuk, hogy nincs mese, jobbak nálunk; nem lelkesebbek, hanem egyénileg képzettebbek, többek. Hogy ez miként lehetséges, az más történet, most hagyjuk. Mert a lényeg az, hogy a horvátok és a walesiek ellen is bebizonyosodott, labdarúgásban igenis van mese, és az maga a valóság.

Nemzeti együttesünk még sohasem győzte le a portugálokat, a peruiakat, az ausztrálokat, a fehéroroszokat, a chileieket; ez valahogy elviselhető. De az, hogy a szlovákokat sem – öt próbából két döntetlen és három vereség, 1–5-ös gólkülönbség a mérleg –, szinte elviselhetetlen; 450 perc során egyetlen gólunkat 2008-ban, Limassolban, ciprusi felkészülési partin Gera rúgta, mintegy száz, na jó, százötven néző előtt.

Úgyhogy minden szempontból itt az idő. Az első siker gyakorlatilag kikövezett utat jelentene a 2020-as Eb-re, amelynek négy mérkőzését Budapesten rendezik. Soha vissza nem térő esély ez. Másrészt az egész sportág hátországának óriási presztízs- és legitimációs csapás, középtávon is kiheverhetetlen veszteség lenne, ha az újjávarázsolt egykori Népstadionban, a Puskás Arénában minden idők valószínűleg egyetlen hazai labdarúgó-világversenyén nem vehetne részt a magyar válogatott, hanem helyette ide jönne a szlovák.

Hogy ezzel hatalmas terhet rakok a csapatra? Dehogy, felejtsük el ezt a szokásos klisét. Hatalmas teher van a csapaton, aki ezt magától nem észleli, azt nem én fogom most képbe helyezni.

Vagy ha mégis, ennek éppen ideje volt.

 

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik