Felfoghatatlan – Sinkovics Gábor publicisztikája

Valaki kiáltott. De nem is kiabálás volt az, hanem riadt, rémült üvöltés: „Vigyázzatok, a Zsiga rosszul lett…!” Egy pillanatra csend telepedett az addig hangos, nyüzsgő Fradi-pályára. Leállt a játék, a kapus akkor már a földön feküdt mozdulatlanul. Többen futottak, szinte ugrottak feléje, hogy segítsenek neki, felnyalábolják, életet leheljenek belé. Mindhiába. A kapus ernyedt testét aztán felkapták, magasba emelték, és elindultak vele be, az öltözőbe. Senki sem beszélt, az események, mint egy némafilmben, hang nélkül követték egymást. Akkor értem oda. Tudósítóként mentem ki az Üllői útra, hogy írjak valami biztatót, s hogy hangulat-, helyzetjelentéssel szolgáljak a Magyarország–Oroszország világbajnoki selejtező előkészületeiről.

Huszonöt esztendő elteltével is kitörölhetetlen az emlék.

A képek élesek, s még ma is valószerűtlenek.

A magyar futballválogatott 1993. június 16-án Reykjavíkban háromezer néző előtt 2–0-s vereséget szenvedett az akkor még bálnavadászoknak csúfolt, gyakorlatilag amatőrökből álló izlandi csapattól. A mieink kispadján Puskás Ferenc ült, s Öcsi bácsi a szokásos nyíltságával azt mondta a meccs előtt, mintha csak érezné, tudná, mi vár rá, ránk: „Nem azért vannak itt, mert ők a világ legjobbjai, hanem azért, mert nincs más…” A mondat természetesen az általa pályára küldött játékosokra vonatkozott. Az akkor még megdöbbentőnek tetsző vereség után Puskás Ferenc elköszönt a négy meccsre szóló szövetségi kapitányi poszttól, és szomorúan megjegyezte: „Ennyire tellett, ugyanis a magyar foci jelenlegi helyzete nem alkalmas világverő csapat összeállítására…” Laczkó Mihály MLSZ-elnök ezt követően nevezte ki kapitánynak Verebes Józsefet, aki ráadásul a Győr vezetőedzője is volt. Így lett a Mágusból klub- és válogatott tréner egyszerre. Az MLSZ első embere nem is titkolta, „takarékossági okból” választottak kapitányt. Ilyen előzmények után készült a nemzeti csapat a szeptember 8-i, oroszok elleni vb-selejtezőre.

S Verebes meghívta a keretbe az akkor 35 esztendős Zsiborás Gábort.

Gyönyörűen sütött a nap, és a csapat jókedvűen készült. A régi Fradi-pályát szeptember 1-jén ellepték az újságírók, fotósok, akkor még nem kellett „harmincnyolc oldalas kérdőívet” kitölteni ahhoz, hogy a tudósító bemehessen az edzést, a gyakorlást megnézni. A pálya egyik térfelén passzolgattak a játékosok, a klubház felőli kapuban pedig ott állt Zsiborás, és a másik kapus, Végh Zoltán rugdosott neki. Egy lövés a jobb sarokra, egy a bal felső irányába. Aztán Zsiga egyszer csak intett, hogy állj. Majd váratlanul elindult az öltöző felé. A klubház falánál állt meg, mintha csak megkapaszkodna a kövekben, mintha támaszt keresne a szédítő zuhanás ellen. Hangtalanul csuklott össze. Akkor felemelték, bevitték, majd a gyúrópadra fektették, ahol továbbra sem tért magához.

Közelről, egészen közelről néztem végig.

Valahonnan egy olló került elő, levágták róla a dresszt, a ruhát, segítő kezek nyúltak feléje, és egyszer csak megjelent az öltöző félhomályában az édesapja. A riadt, kétségbeesett szülő, aki folyton azt mondogatta: „Biztos rosszat evett, biztos rosszat evett…” Szilágyi doktor, a válogatott orvosa nem szólt, nem mondott semmit, pillanatok alatt intézkedett, hogy jöjjön a mentő, azonnal jöjjön a mentő. Később, jóval később, miután szirénával száguldva elvitték a kapust, halkan megjegyezte: „Valószínűleg agyi történés…” S mi ott bólogattunk, mintha legalább is tudnánk, hogy ez mit jelent, vagy talán nagyon is tudtuk, csak nem akartuk felfogni a jelentését, és mintha még kérdezték is volna többen: „Jó, jó, de akkor a meccsre, az oroszok elleni meccsre felépül…?”

Álltam az ágyadnál Zsiga, szinte mindennap.

Hol bekéredzkedtem, hol beszöktem a Szondi utcai kórházba, és úgy éreztem magam, mint egy határőr az élet és a halál mezsgyéjén. Néztelek, ahogy mozdulatlanul feküdtél, mindenféle csövek lógtak ki belőled, és megannyi műszer pittyegett, villódzott a háttérben. A huszonöt esztendő előtti szeptemberi napokban te voltál a középpontban, Zsiga, jóllehet nem vágytál efféle népszerűségre. Akkor még a zöld gyep élettér volt, a halál még a kispadra sem fért oda. Nem értettük, sehogyan sem értettük, hogy egy harmincöt esztendős, rendszeres orvosi ellenőrzés alatt álló, makkegészségesnek hitt sportolóval ilyesmi megtörténhet. Honnan is tudhattuk volna, hogy ez később, az évek múlásával megváltozik, hogy fiatal és még fiatalabb, izmos, kisportolt férfiak esnek össze futballpályán, jégkorongozás közben, lesznek rosszul kajakedzésen a Dunán vagy bárhol. Olyan gyorsan történt minden, olyan gyorsan és megmagyarázhatatlanul.

Zsiborás Gábor 1993. szeptember 1-jén először vihette iskolába tanévkezdésre ikergyermekeit, a két fiút és a lányt. Büszkén nézte őket, majd arra gondolt, milyen kegyes hozzá az élet. Na meg Verebes mester, hogy újra a válogatott kapujába állhat.

Boldog ember voltál, Zsiga, ezt bizton állíthatom.

Boldog és lelkes, velünk együtt, és azt gondoltuk, a jólét, a Kánaán már csak karnyújtásnyira van tőlünk. Kinyíltak a határok, kivonultak az oroszok, s teli tüdőből szívtuk be a szabadság illatát. Igaz, akkor, 1993-ban már túl voltunk egy országot megbénító taxisblokádon, és azt is láthattuk, hogy leginkább az ügyeskedők, a törvényt nem tisztelők, az olajszőkítők, a csencselők, a védelmi pénzt szedők gazdagodtak meg pillanatok alatt. Nem beszélve a korábbi pártvagyon haszonélvezőiről. De azzal biztattuk magunkat, hogy elég volt az üres, rendszerváltás előtti hazug pártpropagandából, hogy megmondják nekünk, miként kell élnünk, gondolkodnunk, hogy bértollnokok tolják a képünkbe a hazugságaikat. S már csak nevettünk a szadai rekettyésben dobtáras gépfegyvert markolászó és nem létező imperialistákkal harcoló munkásőrökön.

A remény időszaka volt ez.

De a remény gyorsan elveszett, már ami a felépülésedet illeti. Szeptember 7-én Zsiborás Gábor szervezete feladta a küzdelmet. Miután rosszul lett a Fradi-pályán, már egy pillanatra sem nyerte vissza az eszméletét. Másnap az Üllői úti stadion tízezer nézője előtt kifutott a pályára a magyar és az orosz válogatott. A mieink kapujában Végh Zoltán állt. A Mágus öt győri labdarúgónak szavazott bizalmat, pedig az ETO az előző idényben mindössze a kilencedik helyet szerezte meg a bajnokságban. De Verebes mester nem hazudtolta meg önmagát, a meccs előtt „európai formátumú” válogatottat ígért. S ha leírjuk a középpályássort, még bólogathatunk is: ifjabb Albert Flórián, Détári Lajos, Lipcsei Péter, Vincze István. Veretes névsor, a korszak kiemelkedő játékosai. Ez sem segített. Az oroszok, akiket nagyon nem szerettek mifelénk, könnyed, meggyőző játékkal 3–1-re győztek. Akkor, azon a délutánon, csak itt-ott hangzott fel a „Ruszkik, haza, ruszkik, haza!” rigmus.

A közönség leginkább csendben figyelte a pályán zajló eseményeket.

Csendben, Zsiborás Gábort gyászolva. Az FTC és az MTK négyszeres válogatott labdarúgóját ma huszonöt éve, 1993. szeptember 21-én több százan kísérték el utolsó útjára a Farkasréti temetőben. Felesége megrendülten fogadta a részvétnyilvánításokat, az ikrek pedig nagy valószínűséggel képtelenek voltak felfogni, feldolgozni, mi történik körülöttük. Mint ahogy szintén felfoghatatlan volt Fodor Imre és Simon Tibor, valamint Fehér Miklós és Zavadszky Gábor érthetetlen tragédiája.

Ha „Zsiga” most mint Nicolas Cage az Angyalok városában, angyalként, hosszú fekete ballonkabátban térne vissza közénk, gyönyörködne három sikeres, felnőtt gyermekében, rácsodálkozna az új MTK- és Fradi-stadionra, s arra gondolna, nem így kellett volna történnie. Pedig ő is tudja: senki sem futhat el a sorsa elől.