Gyerünk, Komló! – Sinkovics Gábor publicisztikája

Íme hát, sporttársak, itt állunk megint az útelágazásnál. Nem könnyű kiejteni ezt a szót, ám annál is nehezebb felfogni, feldolgozni, mit is jelent valójában. Hová, merre tovább? Ez itt az újra és újra visszatérő kérdés. S ahhoz, hogy kellően szomorú, ihletett állapotba kerüljünk, nem is kell meghallgatni Brian Eno és Harold Budd léleksimogató zongoramuzsikáját, elég visszanézni egyszer-kétszer-hétszer a sírással küszködő Lovrencsics Gergő kétségbeesett arckifejezését. A magyar futball olyan lett, mint az a hetvenhat esztendős nyugdíjas, aki nordic walkingozik az erdőben, két botra támaszkodva, fújtatva szaporázza a lépteit, hevesen kalimpál a szíve, zihál a tüdeje, s közben pokolba kívánja az egészet, miközben mosóporszagú fiatalok sprintelnek el mellette.

Erőlködünk, hogy életben maradjunk.

Ha danolászni lenne most kedvünk, azt énekelhetnénk, hogy: „Nekünk akkor kellesz, ha már senkinek se kellesz, nekünk akkor vagy jó, ha már senkinek nem vagy jó…” – majd szaxofonszóló. De fújhatjuk az egészet, sporttársak. Az andorrai, luxemburgi vagy kazahsztáni élmény ott dolgozik bennünk kitörölhetetlenül. Megsértődhetnénk, a pályának hátat fordíthatnánk, dühösen kiabálhatnánk, tiltakozásul otthon maradhatnánk.

Semmi sem változna. Átéltünk sok mindent magyar futball címszó alatt. Láttunk brazilverést, nem is egyszer, leshettük, ahogy futballistákat lóversenypályán futtatnak, olvashattunk totóbotrányról, arcpirító bundákról, nejlonszatyorban cipelt pénzről, belelkesedtünk, aztán megint csalódtunk, újra belelkesedtünk, és megint pofára estünk. Hittünk abban, hogy a rend, fegyelem, törvényesség nem csak szólam lesz, aztán bámultuk tátott szájjal a puszta közepén felhúzott stadiont, amelyben az ukrán táncoslányok mozogtak a legtöbbet, nem a helyi balszélső. Átéltük azt is, hogy menet közben zárták ki a Vasast a bajnokságból ötvenmilliós tartozás miatt, s hogy később nem adtak első osztályos rajtengedélyt a Ferencvárosnak, a második vonalba űzve a zöld-fehéreket. A kluboknál feltűnő magyar és külföldi szerencselovagok, szélhámosok dumáit hallgattuk, s talán még ma is a margitszigeti Nagyszállóban lakik évek óta egy orosz és brazil válogatott játékos, akiről az egyik műmegmentő beszélt.

És mindig útelágazáshoz értünk.

Közben a pályákról eltűntek a minőségi futballisták és a nézők. És ezen a tendencián még az akadémiák sem változtattak. Jean Baudrillard, a francia filozófia posztmodern apostola írta: „Mindenütt az életben maradás a napi parancs, mögötte homályos életundor és kollektív katasztrófavágy. A viszonyunk bizony megváltozott a futballistákhoz, akik egyszer csak a Paradicsomban találták magukat, túlfizetett, elkényeztetett, tejben-vajban fürdetett kivételezettek lettek”. Csodáltuk az amerikai olajmágnást, Paul Gettyt, amiért pompeji stílusú villát épít Malibuban, a Csendes-óceán partján, és benne impresszionistákat, görög szobrokat és Rembrandtot gyűjt. De már kicsit sem csodáljuk a többmilliós havi fizetésért selejtet gyártó futballistákat.

Íme, itt vagyunk tehát megint az útelágazásnál.

Hová, merre tovább, kérdezhetnénk, pedig van megoldás. Csupán a gondolkodásunkon kellene csavarni egyet, és végre felfogni az agyunkkal, lélekben megbékélni azzal, hogy a mi csapatunk már nem a Fradi vagy az Újpest, hanem a Komlói Bányász. Klubot, mint tudjuk, kényszervallatás hatására sem cserél az ember, de mi most kénytelenek vagyunk. Máskülönben megbolondulunk. Mi vagyunk a Komló, egy lelkes kiscsapat, amely rendre azért küzd, hogy ne verjék meg nagyon, hogy maradjon reménye a túlélésre, a felszínen maradásra. Ha már nem kergetünk rózsaszínű álmokat, és a valóság talaján folytatjuk utunkat ennél az útelágazásnál, akkor könnyebb lesz, könnyebb lehet minden. Mert amíg a Fradinak vagy az Újpestnek szurkoltunk, vártuk, sőt követeltük, hogy újra eljussanak a VVK döntőjéig (a zöldeknek kétszer – egyszer ugye meg is nyerték –, a liláknak egyszer sikerült…), azt reméltük, hogy megint KEK-finalista legyen a kedvenc, és játsszon BEK-elődöntőt a Bayern München ellen. Hogy töltse meg az Üllői úti és a Megyeri úti pályát, sőt, a Népstadiont is. Ezt jelentette nekünk a Fradi és az Újpest – a reményt, hogy még mindig nagyok, jók és elismertek vagyunk.

Hogy tényezők vagyunk.

A Komlóval kapcsolatban sosem voltak ilyen elvárások. Miért is lettek volna? Tucatcsapat, amely örült, ha döntetlent játszott idegenben a VM Egyetértéssel. Vagy a Pécsi Dózsával.

Ez a megoldás, sporttársak.

S akkor nem érhet bennünket csalódás, ránk férne a megnyugvás a zaklatott évek, évtizedek után. Baudrillard-nál maradva: „Amikor gyónni mész, és letétben hagyod a bűneidet a gyóntató lelkiismeretében, visszamész-e valaha is értük?” Vajon van-e lelkiismeret-furdalásuk azoknak az embereknek, akik régóta nagyon jól élnek a futballból, vezetőknek, edzőknek, menedzsereknek, játékosoknak? Mert lehet most ujjal mutogatni Georges Leekensre, kigúnyolni őt, ahogy piros sállal a nyakában, döbbent arckifejezéssel áll a kispad előtt, és gyaníthatóan azt sem tudja, melyik bolygón van. Lehet ő is bűnbak, amiért ide jutottunk, de sokkal inkább azok felelőssége ez, akik mindig más irányt mutattak nekünk. Voltunk mi már németesek, hollandosok, most épp belgául tanulunk. Az NB I-es tabella első két helyén álló csapat edzője is külföldi, német és szerb. S az emberben ilyenkor ezredszerre is felvetődik, hová lett a sok pro licences, aki rengeteg pénzért szerzett diplomát.

Hová lett a magyar futball a pályáról és a kispadról?

S vigasztal-e bárkit is, hogy a bolgároknak sincs új Hriszto Sztoicskovjuk, hogy a románok sem büszkélkedhetnek Gheorghe Hagi-utóddal, hogy a csehek is csak nosztalgiáznak Pavel Nedvedről, Karel Poborskyról. A világ megváltozott körülöttünk. Hozzá kell szokni ahhoz, hogy a televízióban a Rómeó és Júlia című film legdrámaibb jeleneténél hirtelen reklámblokk jön, és egy elgyötört asszony puffadásgátló tablettát javasol mindenkinek. De megannyi egymást kardélre hányó Capulet és Montague várhatja most a hétvégét. Mert pályára lép a Komlói Bányász.

Tudniillik sporttársak, azért van halvány remény. Kiscsapat volt a Komló, de 1963-ban, a félidényes bajnokságban negyedik lett úgy, hogy mindössze egy ponttal maradt le a dobogón végző Győr, Honvéd és Fradi mögött, megelőzve a Vasast, az Újpestet és az MTK-t. Sőt, a Bányász-fiúk 1970-ben és 1974-ben is bejutottak az MNK döntőjébe, amelyben éppen az Újpesttől és a Ferencvárostól szenvedtek vereséget. És a csúcs a KEK-indulás: 1971. szeptember 15-én a szerbek büszkesége, a Crvena zvezda lépett pályára a komlói stadionban. És igaz, hogy 7–2-re nyert, de ott volt a lelátón a város apraja-nagyja. Tehát ha türelmesek vagyunk, egyszer vagy akár többször is eljöhet a mi időnk – ahogy a Komlónak is eljött. Le kell számolnunk az illúziókkal, a lázadó, világmegváltó gondolatokkal. Az új nemzedék, az X, Y, Z, ZS generáció tagjai talán majd így nőnek fel, hiszen ahogy a francia filozófus fogalmaz: „A yuppie nem a lázadás árulója, hanem egy új, önmagában biztos faj. Övé a kegyelem, hófehérre pucolva…” De a Komló immár valamennyiünké.

Az illúziókkal leszámoló időseké, a Marseille utcáin vonuló, már a Király, Juhász, Gera-tengelyt sirató, Dárdai Pál precizitását, szerepvállalását hiányoló hangosoké és a jövő nemzedéké.

A Komló mi vagyunk – azzá lettünk. S a csapat, a Bányász-fiúk a hétvégén pályára lépnek. Bólyon.

S már az is nagy szó, ha tudjuk, hol a helyünk.