Nagyfater blues – Sinkovics Gábor publicisztikája

Kíváncsi úr óvatosan fékezett: „Nem vagyok én Fittipaldi…” – gondolta, és visszavett a tempóból. Szentendre és Visegrád között autózott, a kanyarokkal teli, különleges hangulatú hegyi úton. De nem csak óvatosságból lassított, lenyűgözte a természet üzenete, sárga, barna, zöld színű falevelek repültek előtte, mintegy jelezve: hé, öreg, élvezd ki a napsütést, de kotord elő a szekrényből a jégeralsót, meg a vastag zoknit, mert nyakadon a tél. Kíváncsi úr kedvenc Rolling Stones-zenéjét hallgatta menet közben, a fák közül átszűrődő, áttörő nap valósággal bearanyozta az útját. Jókedvű volt. Aztán lejárt a lemez, és meghallgatta a híreket. Akkor hallotta először, hogy menesztették Bernd Storck szövetségi kapitányt. „Ő az, akit tavaly agyonszeretett a nép, ő volt a legnépszerűbb ember Magyarországon…” Ez futott át az agyán, és szívből sajnálta a német szakembert. Kíváncsi úr nem volt fanatikus futballdrukker, sohasem vert tarkón senkit zászlórúddal, vagy öntött le egy korsó sörrel valamelyik stadionban. Ám azzal tisztában volt, hogy a Barcelona jelenleg jobb csapat, mint a Rakamaz, és Feröer válogatottja már majdnem annyit tud, mint Magyarország csapata.

A kapitányváltást az unokája miatt sajnálta. KiskisKíváncsi tizennyolc éves, rajong a futballért, igazolt játékos, nagyapja szerint amolyan „Carlos Alberto-szerű felfutó jobbhátvéd…”; tavaly ott volt Franciaországban az Európa-bajnokságon. Időben megvette a jegyét, és egy Mercedes-kombival indult útnak Csabával, Zolival, Lajossal, Imivel, mentek, mentek, apróbb megállásokkal Szlovéniában, Olaszországban, tizenöt órán keresztül, egészen Hyeres-ig. Ez a Marseille-től kilencven kilométerre lévő hangulatos település néhány napig az otthonukat jelentette. A helyi kempingben kvártélyozták be magukat, de nem ám sátorban, hanem klimatizált mobilházban, nagyjából tizenkilenc méterre a tengertől, és ha történetesen valamelyikük a közelmúltban látta a Zátony című filmet, és nem volt kedve bemenni a hullámzó, hömpölygő, spriccelő vízbe, annak ott volt a medence. De nem nyaralni mentek, hanem futballt nézni. S amikor a mieink Izlanddal játszottak csoportmeccset, felkerekedtek, kocsiba ültek, és elindultak Aubagne-ig. De milyen út volt az! Ahányszor KiskisKíváncsi elmesélte ezt a nagyapjának, mindig felemelte a hangját, neki pedig borsódzott a háta, hiszen ott a francia autópályán annyi, de annyi magyar jött, mintha az M7-esen gurultak volna nyáridőben, péntek délután.
Aubagne azon a napon magyar megszállás alá került.

Ott parkolták le a Mercedest, majd vonatra szálltak, a szerelvényeken szinte mindenki magyarul beszélt, piros-fehér-zöld sálak, lobogók bukkantak elő, és az a tíz izlandi enyhe pánikban utazott Marseille-ig – a magyarokkal telezsúfolt francia kikötővárosig.

Büszke volt az unokájára, egy időben a meccseire is kijárt, ám amikor az egyik szülő rosszkedvűen a fülébe súgta: „Mit gondol, miért az az ügyetlen gyerek játszik középcsatárt, és az a csimpánzmozgású srác áll a kapuban? Megmondom, azért mert az apjuk tele van zsozsóval, és abból a pénzből tesz bele az edző zsebébe, ápolva gyermeke jövőjét…” Kíváncsi úr akkor eldöntötte, nem megy többet, inkább mindig kitalált valamit, és azt is inkább elviselte, hogy otthon Kíváncsiné nem hagyta meccset nézni, borozgatni, hanem mindig azt kiabálta neki: „Mozdítsál már végre valamit…” Évtizedek óta együtt élt az asszonnyal, és az volt számára a legmegdöbbentőbb, hogy akkor is valamiféle szeretetet érzett iránta, amikor idegesítőnek és rondának látta – ezt az évek múlásával egyre többször állapíthatta meg.

Amikor Kíváncsi úr az autókázásból hazaért, bekapcsolta a videomagnót. Már menet közben eldöntötte, újra megnézi a tavaly nyáron a Hősök terén készült felvételt, amikor is az örömittas tömeg lelkesen fogadta a franciaországi Európa-bajnokságról hazatérő válogatottat. Megdöbbenve nézte és érzékelte a mámort és az eksztázist, mintha nem is ugyanazok az emberek lettek volna, akik legutóbb fütyültek, tüntettek a csapat ellen. És látta a játékosokat, ahogy egyenként a színpadra sétálnak, Kovács Kokó István, az egykori bokszoló szpíkerezése mellett, és így visszanézve olyan volt az egész, mint az 1965-ös Ki mit tud?, amikor a géplakatos furulyázott, az esztergályos verset mondott, a szakállas mérnök citerázott és a mátészalkai Heje-huja, henye-hunya néptáncegyüttes lépett fel. Kíváncsi úr nézte az arcokat, a futballisták átszellemült arcát, és az járt a fejében, mennyire nem tudtak mit kezdeni ott és akkor a helyzettel, mert korábban mindig szidták őket, aztán egyszer csak – hősök lettek a Hősök terén. És figyelte Bernd Storckot is, a pókerarcú németet.

„Helló, nagyfater. Hallottad a hírt? Elküldték Storckot. Nem mondom, hogy ő a világ legjobb edzője, és talán igaz, amit róla beszélnek, hogy konok, fafejű, zsémbes ember, aki nehezen tűri a kritikát, de én és a generációm igenis hálás neki. Sőt, nemcsak az én generációm, hanem a nálam tíz, húsz, harminc évvel idősebbek is. Tudod, nagyfater, sokszor unom a Népstadionról meg a kettős meccsekről szóló meséidet, mégis irigyellek azért, amit átélhettél. Neked, nektek az volt a legnagyobb gondotok, hogy Varga Zoli vagy Albert Flóri-e a legjobb játékos. És közben olyan kapitányokat kritizálhattatok, mint Baróti Lajos, Illovszky Rudolf, Mezey György. Irigylem tőled azt, hogy a chilei, angliai, argentínai, spanyolországi, mexikói világbajnokságon szurkolhattál a magyar válogatottnak. Neked az jutott, nekem pedig Guzmics Richárd és a többiek. És ezért vagyok hálás Bernd Storcknak és csapatának, mert olyan élményt kaptam tőlük, amilyet nem reméltem. Lehet, hogy a német edző közepes képességű, de ha mást nem, a szerencsét köszönhetjük neki, ami végre ránk talált. Miért nem volt ilyen szerencséjük az elődeiknek, mondjuk, Lothar Matthäusnak, Ervin Koemannak és a magyar csúcstrénereknek?

Tudod, nagyfater, ott Hyeres-ben az Eurosurf kempingben úgy készültünk az izlandiak elleni meccsre, mint életünk fellépésére, mintha legalább is mi játszottunk volna. És Öreg, az a séta, az a vonulás Marseille-ben, az Avenue du Pradón, a mámorok mámora. Negyvenezer magyar együtt, egy ütemre lép, lélegzik és üvölt. El tudod te ezt képzelni?”

Kíváncsi úr itt elgondolkodott, ha ő is mehetett volna annak idején…

KiskisKíváncsi folytatta: „Neked a Rolling Stones jutott, nagyfater, nekem ez a silány, rapelő bohóctársaság. Te Albert Flórinak tapsoltál, én Lovrencsics Gergőnek szurkolok. S tudnod kell, becsülöm benned, hogy még mindig Rolling Stonest hallgatsz, nem pedig valami bús-borongós magyar nótát. És tisztellek a lelki békéd miatt is…”

Kíváncsi úr, aki fiatal korában koronagondnoknak készült, később mezőőr szeretett volna lenni, végül mesterember lett, nyugdíjasként is dolgozik, mindennap bemegy a „Kíváncsi Károly kerékpárszerelő” feliratú műhelybe. De lelki békéről szó sincs, nap mint nap hiába keresi egykori önmagát a tükörben.
Az unokája panaszkodik, kesereg, és nem tudja, hogy élete legjobb időszakát éli. Még úgy is, hogy Bernd Storckot leváltották. Kíváncsi úr pontosan tudja, hogy sok-sok év múlva, amikor ő már a következő életében talán mosómedve lesz a koppenhágai állatkertben, az unokájának lesz mire visszaemlékeznie.

Talán beszél majd a német „iparosról”, aki a csapatával összeterelt, egybeforrasztott negyvenezer magyart Marseille-ben…

Kár, hogy a mese mindig szomorúan fejeződik be.

Vajon Georges Leekens átírja-e a történet végét?

A kapitányváltást az unokája miatt sajnálta. KiskisKíváncsi tizennyolc éves, rajong a futballért, igazolt játékos, nagyapja szerint amolyan „Carlos Alberto-szerű felfutó jobbhátvéd…”; tavaly ott volt Franciaországban az Európa-bajnokságon. Időben megvette a jegyét, és egy Mercedes-kombival indult útnak Csabával, Zolival, Lajossal, Imivel, mentek, mentek, apróbb megállásokkal Szlovéniában, Olaszországban, tizenöt órán keresztül, egészen Hyeres-ig. Ez a Marseille-től kilencven kilométerre lévő hangulatos település néhány napig az otthonukat jelentette. A helyi kempingben kvártélyozták be magukat, de nem ám sátorban, hanem klimatizált mobilházban, nagyjából tizenkilenc méterre a tengertől, és ha történetesen valamelyikük a közelmúltban látta a Zátony című filmet, és nem volt kedve bemenni a hullámzó, hömpölygő, spriccelő vízbe, annak ott volt a medence. De nem nyaralni mentek, hanem futballt nézni. S amikor a mieink Izlanddal játszottak csoportmeccset, felkerekedtek, kocsiba ültek, és elindultak Aubagne-ig. De milyen út volt az! Ahányszor KiskisKíváncsi elmesélte ezt a nagyapjának, mindig felemelte a hangját, neki pedig borsódzott a háta, hiszen ott a francia autópályán annyi, de annyi magyar jött, mintha az M7-esen gurultak volna nyáridőben, péntek délután.
Aubagne azon a napon magyar megszállás alá került.

Ott parkolták le a Mercedest, majd vonatra szálltak, a szerelvényeken szinte mindenki magyarul beszélt, piros-fehér-zöld sálak, lobogók bukkantak elő, és az a tíz izlandi enyhe pánikban utazott Marseille-ig – a magyarokkal telezsúfolt francia kikötővárosig.

Büszke volt az unokájára, egy időben a meccseire is kijárt, ám amikor az egyik szülő rosszkedvűen a fülébe súgta: „Mit gondol, miért az az ügyetlen gyerek játszik középcsatárt, és az a csimpánzmozgású srác áll a kapuban? Megmondom, azért mert az apjuk tele van zsozsóval, és abból a pénzből tesz bele az edző zsebébe, ápolva gyermeke jövőjét…” Kíváncsi úr akkor eldöntötte, nem megy többet, inkább mindig kitalált valamit, és azt is inkább elviselte, hogy otthon Kíváncsiné nem hagyta meccset nézni, borozgatni, hanem mindig azt kiabálta neki: „Mozdítsál már végre valamit…” Évtizedek óta együtt élt az asszonnyal, és az volt számára a legmegdöbbentőbb, hogy akkor is valamiféle szeretetet érzett iránta, amikor idegesítőnek és rondának látta – ezt az évek múlásával egyre többször állapíthatta meg.

Amikor Kíváncsi úr az autókázásból hazaért, bekapcsolta a videomagnót. Már menet közben eldöntötte, újra megnézi a tavaly nyáron a Hősök terén készült felvételt, amikor is az örömittas tömeg lelkesen fogadta a franciaországi Európa-bajnokságról hazatérő válogatottat. Megdöbbenve nézte és érzékelte a mámort és az eksztázist, mintha nem is ugyanazok az emberek lettek volna, akik legutóbb fütyültek, tüntettek a csapat ellen. És látta a játékosokat, ahogy egyenként a színpadra sétálnak, Kovács Kokó István, az egykori bokszoló szpíkerezése mellett, és így visszanézve olyan volt az egész, mint az 1965-ös Ki mit tud?, amikor a géplakatos furulyázott, az esztergályos verset mondott, a szakállas mérnök citerázott és a mátészalkai Heje-huja, henye-hunya néptáncegyüttes lépett fel. Kíváncsi úr nézte az arcokat, a futballisták átszellemült arcát, és az járt a fejében, mennyire nem tudtak mit kezdeni ott és akkor a helyzettel, mert korábban mindig szidták őket, aztán egyszer csak – hősök lettek a Hősök terén. És figyelte Bernd Storckot is, a pókerarcú németet.

„Helló, nagyfater. Hallottad a hírt? Elküldték Storckot. Nem mondom, hogy ő a világ legjobb edzője, és talán igaz, amit róla beszélnek, hogy konok, fafejű, zsémbes ember, aki nehezen tűri a kritikát, de én és a generációm igenis hálás neki. Sőt, nemcsak az én generációm, hanem a nálam tíz, húsz, harminc évvel idősebbek is. Tudod, nagyfater, sokszor unom a Népstadionról meg a kettős meccsekről szóló meséidet, mégis irigyellek azért, amit átélhettél. Neked, nektek az volt a legnagyobb gondotok, hogy Varga Zoli vagy Albert Flóri-e a legjobb játékos. És közben olyan kapitányokat kritizálhattatok, mint Baróti Lajos, Illovszky Rudolf, Mezey György. Irigylem tőled azt, hogy a chilei, angliai, argentínai, spanyolországi, mexikói világbajnokságon szurkolhattál a magyar válogatottnak. Neked az jutott, nekem pedig Guzmics Richárd és a többiek. És ezért vagyok hálás Bernd Storcknak és csapatának, mert olyan élményt kaptam tőlük, amilyet nem reméltem. Lehet, hogy a német edző közepes képességű, de ha mást nem, a szerencsét köszönhetjük neki, ami végre ránk talált. Miért nem volt ilyen szerencséjük az elődeiknek, mondjuk, Lothar Matthäusnak, Ervin Koemannak és a magyar csúcstrénereknek?

Tudod, nagyfater, ott Hyeres-ben az Eurosurf kempingben úgy készültünk az izlandiak elleni meccsre, mint életünk fellépésére, mintha legalább is mi játszottunk volna. És Öreg, az a séta, az a vonulás Marseille-ben, az Avenue du Pradón, a mámorok mámora. Negyvenezer magyar együtt, egy ütemre lép, lélegzik és üvölt. El tudod te ezt képzelni?”

Kíváncsi úr itt elgondolkodott, ha ő is mehetett volna annak idején…

KiskisKíváncsi folytatta: „Neked a Rolling Stones jutott, nagyfater, nekem ez a silány, rapelő bohóctársaság. Te Albert Flórinak tapsoltál, én Lovrencsics Gergőnek szurkolok. S tudnod kell, becsülöm benned, hogy még mindig Rolling Stonest hallgatsz, nem pedig valami bús-borongós magyar nótát. És tisztellek a lelki békéd miatt is…”

Kíváncsi úr, aki fiatal korában koronagondnoknak készült, később mezőőr szeretett volna lenni, végül mesterember lett, nyugdíjasként is dolgozik, mindennap bemegy a „Kíváncsi Károly kerékpárszerelő” feliratú műhelybe. De lelki békéről szó sincs, nap mint nap hiába keresi egykori önmagát a tükörben.
Az unokája panaszkodik, kesereg, és nem tudja, hogy élete legjobb időszakát éli. Még úgy is, hogy Bernd Storckot leváltották. Kíváncsi úr pontosan tudja, hogy sok-sok év múlva, amikor ő már a következő életében talán mosómedve lesz a koppenhágai állatkertben, az unokájának lesz mire visszaemlékeznie.

Talán beszél majd a német „iparosról”, aki a csapatával összeterelt, egybeforrasztott negyvenezer magyart Marseille-ben…

Kár, hogy a mese mindig szomorúan fejeződik be.

Vajon Georges Leekens átírja-e a történet végét?