A múlt fogságában – Ballai Attila publicisztikája

Labdarúgó-válogatottunk 2017-ben sokat hányódó hajója kedd éjszaka tépett vitorlázattal, a süllyedéshatárig ereszkedett merülési vonallal, kapitányváltással, leharcolt legénységgel, de – partot ért. Annyiban mindenképpen, hogy utolsó idei ellenfele Costa Rica volt, és az ország neve gazdag partot jelent. A záró mérkőzés érdemben nem változtathatott az általános képen, persze sokkal elviselhetőbb volt tízezer néző előtt 1–0-ra nyerni, mint mondjuk háromszáz drukker pfújolása közepette 3–0-ra kikapni. Ám így is keserű esztendőt hagytunk magunk mögött – elsősorban a tavalyi mérce miatt.

Első felütésként kapaszkodjunk a számokba! Sokan úgy tartják, azok sohasem hazudnak, szerintem azonban nem egzakt tudományok esetében – márpedig a futball nem az –, általában nem tükrözik a teljes igazságot. Ezúttal sem. A 2016-ban lejátszott 12 hivatalos mérkőzés mérlege 3 győzelem, 5 döntetlen, 4 vereség, 15–16-os gólkülönbség. Ugyanez a számsor 2017-ben 9 mérkőzés, 3 győzelem, 6 vereség, 8–16-os gólkülönbség. A differencia szabad szemmel is jól észlelhető, de nem ég és föld. Ha viszont nem a tények, hanem a vélemények felől közelítünk, mégis az. Hiszen csapatunk tavaly – harminc esztendei szünet után – világversenyen, Európa-bajnokságon szerepelt, ismét „focialistává” bolondítva az országot, az idén pedig szabadeséssel távozott a 2018-as vb selejtezőjéből. Előbb visszanyert, visszaadott, utóbb ismét elvesztett, elvett hitet, reményt, illúziót.

Nem ismeretlen ívelésű út ez a felhők fölül, ejtőernyő nélkül a földre pottyanva, játékosnak, vezetőnek, szurkolónak sem; Hugo Meisl, a hajdani osztrák sportvezető, tréner már a két világháború között hangoztatta, hogy a magyarok vagy temetnek, vagy lakodalmat ülnek. Kollektív futballtudatunkat is mindig e kettősség határozta meg, illetve az utóbbi időben inkább már csak mérgezte, hogy egykori nagyságunk és jelen kicsinységünk kontrasztját képtelenek voltunk, vagyunk feldolgozni. Csakhogy ami korábban több évtized, egy fél évszázad alatt zajlott le, az most, 2016–2017-ben belesűrűsödött egyetlen esztendőbe. E szintkülönbség és sebesség miatt kapkodjuk a levegőt.

Kezdjük a történelmi távlattal! Az eddigi húsz világbajnokságon csupán tizenkét csapat vívhatott döntőt – az angolok, a spanyolok és a svédek kivételével mindegyikük, így a mieink is legalább kettőt –, e kiválasztottak legfrissebb helyezései 2017-ben a FIFA-ranglistán a következők: 1. Németország, 2. Brazília, 4. Argentína, 7. Franciaország, 8. Spanyolország, 12. Anglia, 15. Olaszország, 17. Uruguay, 20. Hollandia, (24. Szlovákia, mint a kisebb csehszlovák sarj), 25. Svédország, 46. Csehország, 53. Magyarország. A miénkhez fogható zuhanásra tehát nincs példa, még az 1934-ben és 1962-ben vb-finalista csehek esetében sem, hiszen ők 1976-ban Eb-t nyertek, a 2006-os vb-n is feltűntek, az 1996 Eb-ezüst óta rendre kijutnak a kontinenstornára, 2004-ben egészen az elődöntőig hatoltak.

Persze mondhatjuk, kétszáz államból még mindig az első ötven környékén, jobbára azon belül vagyunk; csak a régi dicsőségünk ne kísértene. Ghána valószínűleg méltósággal viseli eggyel előttünk az 52. pozíciót, az 50. Bolíviáról pedig még mindig az villan az eszünkbe, hogy éppen negyven éve, az 1977-es őszi vb-pótselejtezőn úgy vertük laposra 6–0-ra a Népstadionban, hogy Zombori bombagólját azóta se láttuk, mert a kapus mellett a kamera is lemaradt róla.

Térjünk vissza a mába! Ha nem is ilyen hosszú lejtőn, de 2016-ról 2017-re sokkal rövidebb idő alatt, ezért meredekebb ívben siklottunk le: a tavalyi Eb tizenhat nyolcaddöntős csapatából tíz kijutott a jövő évi, oroszországi világbajnokságra, további három a pótselejtezőn akadt fenn, Szlovákia a legrosszabb csoportmásodikként maradt le róla, a csoportjában csupán Wales és Magyarország ragadt bent. Előbbi 17, a mi fiaink 13 ponttal.

A mi fiaink? Ilyen helyzetekben szoktunk személyes névmást váltani, „őkre”. Mert „mi” azok vagyunk, voltunk, akik '54-ben vb-ezüstön keseregtek, '62-ben és '66-ban negyeddöntő után átkozódtak. E nagyhatalmi tudat belefészkelte magát a később született generációkba is. Ezt kaptuk örökül, ezt hallottuk apáinktól, nagyapáinktól, naponta láthatjuk szakérteni Nyilasit, aki egymaga vágott ötöt Luxemburgnak az akkoriban szóra sem érdemes, 8–0-s söprés során, szerencsére itt él még közöttünk Göröcs, Mészöly, Rákosi, a 60-as évek bálványai. Ezt az érzést táplálják a napjainkban készült – külföldi – sportfilmek is. A Peléről szólóban Vicente Feola, az 1958-ban vb-címet nyerő brazilok szövetségi kapitánya úgy érvel az európai stílus mellett, hogy '54-ben a magyarok így csináltak bolondot belőlük. Az „Adidas vagy Puma – Két testvér története” című alkotásban Rudolf Dassler azzal utasítja el a hozzá forduló Sepp Herbergert, hogy ugyan már, miért gyártana a német válogatottnak futballcsukákat, amikor – ha egy igazi nagy csapattal, az angollal, a magyarral vagy az uruguayival találkozik – úgysincs szemernyi esélye sem.

A harmónia, a lélek békéjének alapfeltétele, ha tudjuk és elfogadjuk, hol a helyünk a nap alatt. Évtizedek kellettek hozzá, amíg labdarúgásunk csalódott híveinek ez megadatott. Igaz, nem mindenkinek. Aki negyven, ötven éve a magyar futballra tett fel mindent, abban lelte meg élete értelmét – legyen játékos, edző, vezető, sajtómunkatárs, szurkoló –, ráadásul ezt nem is számításból, hanem pusztán rajongásból tette, az okkal érzi, hogy mindezt elvették tőle, és a szeretete gyűlöletbe fordult.
Meccsnyi, napi, heti szintű haragot, keservet természetesen én is sokszor éreztem, de gyűlöletet soha. Úgy nézek, még legkevésbé vonzó állapotában is a futballunkra, ahogyan a szeretetben megvénült ember a feleségére: nem csupa ránc, reszelős hangú, zsémbes „nyanyát” lát benne, hanem az együtt töltött ötven évet.

A legsivárabb focinihil idején egyre többször kaptam azon magam, hogy a múltba révedtem – meg sem élt, csak neten és a szívekben őrzött emlékekben. Nem a menekülés vagy a passzív romantika indított erre, egyszerűen jólesett. Ámulni az 1966-os magyar–brazil mutatványain, de még inkább közönséghangjain, amint angol drukkerek tízezrei skandálják, hogy „Hungary, Hungary!”, harmadik gólunk után ugyanez a kórus zúgja, „We want more!” (Szabad fordításban még, még, még, ennyi nem elég), és beborítja Liverpoolt az „Albert, Albert”-rigmus. Ha pedig még mélyebbre merültem a múlt kútjában, végigpörgettem az Aranycsapatról szóló összefoglalókat: 1954-ből a két dél-amerikai óriás feletti 4:2-t, az évszázad mérkőzéséből pedig érdekes módon leginkább azt a momentumot, amint az első félidő lefújásakor az öltözőbe induló angol centerhalf, Harry Johnston kétségbe esett ábrázattal magyaráz Stanley Matthews-nak, azt panaszolva – a nagy Stan későbbi nyilatkozatából tudható – hogy a magyar középcsatár bohócot csinál belőle.

2015 őszétől aztán ritkultak e házi mozizások, borzongások, mert kijutottunk a franciaországi Eb-re. Ha Priskin ilyen gólt tud rúgni, Hidegkuti és Farkas Jancsi mehet vissza a legendáriumba.
Kizökkent a (futball)világunk, vagy az előző generációké zökkent a helyére. Bordeaux-ban, nem szégyellem, könnyes tekintettel álltam a lelátón, hiszen világversenyen magyar válogatott futott ki a kezdőkörbe, és felhangzott a himnuszunk.

Majd 2017-ben megint minden zökkent egyet. Ezért nem kizárt, hogy lassan újra nézem a tavalyi magyar–osztrákot, vagy csak az Izland elleni meccs előtti, marseille-i felvonulást, díszmagyarban. Ki tudja, ezt mennyi időre kell beosztani? Bár a 2020-as, ismét huszonnégy csapatos Eb-t a négy budapesti találkozójával még nem „engedtem el”. E másfél év ugyanis gyorsított kurzuson taníttatta meg velünk újra, hogy lehet semmiből jönni, semmibe menni.

Akárhogy is, jövőre Costa Rica helyett szívesebben nézném az El Salvador elleni idényzárót. Nem az 1982-es 10–1 miatt, hanem mert Salvador part helyett Megváltót jelent.