Népi-urbánus meccs – Csillag Péter publicisztikája

A közelmúltban értesítést kaptam több vidéki futballcsapattól is készülő centenáriumi ünnepségükről, a levelek, telefonok pedig közvetve rávilágítottak arra, hogy az 1920-as évek derekán jelentős mozgások voltak a magyar sportéletben. Ha csak a labdarúgásról beszélünk, nyugodtan mondhatjuk, hogy a két világháború közötti időszak a falusi futballvilág születéséé is, hiszen az addigi szórványos csapatszervezések után ekkoriban vált ismertté, népszerűvé a legkisebb településeken is az „angol játék”. A szabályok ismerete és a rugósdival járó szenvedély városi közegből érkezett, néha vonattal, néha bakaruhában, néha vásári forgataggal vagy diákköppenyben. Ahogyan a virágpor terjedéséhez szükséges a méh, a közvetítéshez itt is kellettek hordozók: a sportág csínját-bínját alkalmasint a folyton úton lévő vasutasok, katonák, vásárosok vagy ingázó tanulók sajátíttatták el az egyébként viszonylagosan elzárt falusi körökkel.

Nem ment egykönnyen a „misszió”. Mai ésszel nehezen felfogható újítást, majdhogynem felforgató lázadást jelentett paraszti környezetben a football: sokan ellenségesen szemlélték a látványt, hogy életerős fiatalemberek dologtalanul múlatják az időt felfújt hólyag vagy bőrgolyó rugdalásával. Gyermekeknél még megszokott volt, hogy különféle csoportos játékokkal, vetélkedőkkel szórakoztatják magukat, de hogy munkaképes tizenévesek, pláne felnőtt emberek labdázzanak, na, az már szinte skandalumnak számított. Eleve magyarázatra szorult, hogy a mezőgazdasági és háztáji munkák, a kaszálás, aratás, állatok etetése és számos egyéb hasznos kötelezettség mellett – vagy helyett… – kinek és mikor jut ideje efféle léhaságra. Györffy István néprajzkutató észrevétele jellemző példa A néphagyomány és a nemzeti művelődés című, 1939-ban megjelent művéből: „Szomorú látni, mikor a mezítlábas parasztfiúk a falu szélén futballt játszanak, holott még száz meg száz népi magyar gyermekjáték volna összegyűjthető. Olyan a futball a magyar parasztfiúnak, mint a mezítlábas néger fején a cilinder.”

Noha a hasonlat mai értelmezésben nyilvánvalóan sértő, a mondanivalója világos, az pedig sporttörténeti tény, hogy idővel csak a helyén maradt az a cilinder. Igaz, kétségtelenül másként épült be a labdarúgás a falu rendjébe, mint a város mindennapjaiba. Néhány évvel ezelőtt Szegedi Péter szociológus-sporttörténésszel beszélgettem a témáról a Hátsó füves országjáró sorozat keretében az újfehértói pályánál, ahol 1921-ben a helyi vérmes szurkolók a Nagykállói Sport Egylet elleni mérkőzés során az ellenfél tizenegy játékosa közül tízet bántalmaztak, némelyiket ájulásig. A társadalmi folyamatokat vizsgáló szakértő hívta fel a figyelmemet arra, hogy a különbözőség az erőszak gyakorlatait nézve is észrevehető: „Amíg urbánus közegben inkább sétapálcával suhintottak oda egyet a bírónak vagy az ellenfélnek, addig kisebb vidéki településeken gyakorta fokossal, bicskával, esernyővel támadtak az áldozatra. Tanulságos megfigyelni a politikai viselkedésben érzékelt mintákat is, hiszen az első világháborút követő közéleti fordulatok, a tanácsköztársaság, a fehér terror, a király elűzése folyamatos normaszegő állapotot tartottak fenn, az egyszerű ember pedig könnyen olvashatta ki az eseményekből, hogy neki is joga van igazságot tenni maga körül. Beszédes adat, hogy az újfehértói botrány évében, 1921 decemberében az utolsó fordulóban az első, a másod- és a harmadosztály 36 mérkőzésén összesen 33 játékost állítottak ki.”

A Nyírvidék című lap egyébként a nevezetes újfehértói eset után egy helybeli drukkert idézett, aki szerint kissé túllihegték az ügyet: „Nem halt meg senki, nem történt semmi baj.” A hivatkozott cikkből az is kiderül, hogy az Újfehértói Sport Egyletet ekkoriban még nem is jegyezték be hivatalosan (a magyarfutball.hu adatai szerint a lírai nevű Újfehértói EPOSZ 1947-től működött csupán), viszont éppen a Nyírvidék folyóiratban olvastuk, hogy 1923-ban már volt szervezett csapat a településen. Csak éppen a Nagyhalász elleni, a sötétedés miatt 1:0-s állásnál idő előtt lefújt mérkőzésen pályára lépő újfehértói együttes akkoriban a helyi leventeegyesületet képviselte.

Az egyébként számos vitatható elemet hordozó leventemozgalom az 1920-as évek sportfejlődésének kétségtelen záloga volt, amely a trianoni békeszerződéssel gúzsba kötött magyar honvédelmi nevelés alternatív eszközeként, a valós katonai képzés drasztikus korlátozásának leleményes kicselezéseként működött. Nem vitatható, hogy a mozgáskultúra terjesztésében, a széles sportolói bázis kialakításában, a természetes versenyző kedv meghonosításában és nem utolsósorban a falusi sport kiépülésében kedvező hatással járt az 1921-es törvény által életre hívott kezdeményezés, amely a 12 és 21 év közötti fiúk kötelező testnevelését biztosította. Nehéz megítélni, hogy a szorult körülmények között fapuskával lőni tanítgatott fiatalok mennyire váltak harcedzetté a sajátos gyakorlatok során, az viszont bizonyos, hogy a magyar falu a leventemeccsek révén néhány év alatt megtanult futballozni. Nem véletlenül ülik most a kistelepülések első labdarúgó-mozzanataik századik évfordulóját: ha hihetünk a Nemzeti Sport korabeli feljegyzésének, az ország első leventeegyesülete 1921-ben Kaposváron alakult meg, és a szervezetek ezt követően gombamód nőttek ki a földből, Gergely Ferenc Magyar Pedagógia folyóiratban publikált 1975-ös tanulmánya szerint 1923-ban 23, 1927-ben 3500, 1942-ben 5885 leventeegyletet tartottak számon az országban.

Milyen tanulsággal szolgál manapság a két világháború közötti sportélet érdekes szüleménye? Ha a militarista szellem terjesztését, a tizenévesek harcoltatását, a vicsorgós ideológiai nevelést nézzük, akkor – remélem – semmilyennel. Bevallom, korabeli fényképeket böngészve mindig is idegenkedve néztem a sápadtan masírozó leventecsapatokat, a poroszos szigorral egy sorba parancsolt fiúkat és a leventeversenyeket kísérő harcias díszleteket, jelvényeket. Ami mégis megfontolásra érdemes, az a körülményekhez igazodó sportszervezés, a Trianon utáni keserves helyzetben megmutatkozó találékonyság, a dacos tagadás helyett vállalt bátor szembenézés a valósággal.

A magyar vidéki labdarúgás fejlődésének lépcsőfokait meghatározni nem is olyan egyszerű. Tudvalevő, hogy a sportág Budapesten vert gyökeret és fejlődött ki, az első igazi nyomok az 1890-es évek elejéről valók, a legelső szabályos mérkőzést is a fővárosban játszották 1897 tavaszán. Közben eleinte alkalmilag, majd egyre rendszeresebben vidéki helyszíneken is próbálgatták a játékot, a Monarchia időszakából maradt fenn említés Ungvárról (1893), Sárosdról (1897), Debrecenből (1899), 1908-ban már igazolhatóan létezik a porcelángyári támogatással futó csapat Hollóháza falujában, rá egy évre Kassa megnyerte az első ízben kiírt vidék bajnoka címet.

Robbanásszerű változást azonban az első világháború utáni évek hoztak. Különösképp az említett, 1921-es testnevelési törvénnyel serkentett folyamatok jártak számottevő eredménnyel a sportpályaépítés, a vállalati sport és a falusi sport terén. Ami a futballt illeti, kedvelt forrásom a Mosoni-Duna partján, Mecséren született Csaplár András (1912–1995) hosszútávfutó, a Magyar Atlétikai Szövetség később Amerikába emigrált főtitkára, aki a Pesti Napló hasábjain írt 1937-ben a kérdésről: „A húszas évek magyar sportjának lendülete magával ragadta a falut is. A falu városba került gyermekei, a diákok nyári vakációjukra magukkal vitték a futball-labdájukat is és a pattogó bőrlabda hamarosan meghódította a falusi fiatalságot. […] A falusi futball hőskora! Van benne valami szép, romantikus, felemelő. Magam is sokszor néztem élvezettel a játékban kipirult barna arcokat, és nagyobb örömet okozott a mezítlábas futballcsapatok technikailag talán kezdetleges, de szívteli játéka, mint a »nagy profik« unott blazírtsága.”

A Nemzeti Sport felületén talán furcsán hat, mégis érdemes felhívni a figyelmet egy sajátos szempontra: miközben manapság a megszűnő csapatok és az elárvult pályák kapcsán édes nosztalgiával esik szó a hagyományos falusi élettől egykor elválaszthatatlan meccsekről, a vasárnap délutánok szent hevületéről, az oldalvonal mögött összesereglett szurkolók ünnepéről, valójában az 1920-as években éppen a futball modern forradalma járult hozzá a régi rend felbomlásához, a paraszti kultúra átalakulásához, a nemzedékről nemzedékre örökölt szokások elhanyagolásához. Amit ma sokan visszasírnak, bizonyos tekintetben éppen az a világ, amelytől dédapáik féltették a maguk évszázadokon át vigyázott értékrendjét. Ettől még igaz: a futball mással nemigen pótolható közösségi erő, identitásformáló csodaszer, és ha elvész, nem csupán azok szenvedik meg a hiányát, akiknek stoplis van a lábukon.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!