Amikor NB III-as klubot (is) gardírozott az Aranycsapat alapjainak későbbi lerakója...

Végy egy lelkes tagokból álló, önzetlen, fáradhatatlan vezetők által irányított kis egyesületet (WSC), adj hozzá egy olyan közösséget (Wekerletelep), amelyben számtalan gyerek hódol napestig kedvenc szenvedélyének, aztán vegyél egy edzőt (Gallowich Tibor), akit szeretetnek, megbecsülésnek örvend e körökben – cserébe nagyon érti a dolgát, s él-hal a rábízott lurkókért és idősebb játékosokért –, majd helyezd bele őket egy olyan versenyrendszerbe (NB III), amelyben izgalmas csatákat megvívva nagy sikereket érhetnek el.

A felsorolt tényezők mind katalizátorai voltak a Wekerletelepi SC menetelésének az 1941–1942-es labdarúgóidényben.

Amikor Gallowich Tibor 1940 augusztusában Wekerletelepre érkezett, a WSC a negyedik vonal tagja volt. Gallowichtól sokat vártak az egyesületnél, és hozta is a remélt sikereket. Már akkor tisztában voltak varázslatos képességeivel – kevesen tudták úgy motiválni a játékosokat, mint ő. Addigra túl volt már ILSZ-kapitányságon, MILL-kapitányságon egyaránt, Sárosi Gyurka eredményes pártfogásán, a Tatabánya, az NSC, a Kispest, a Csepeli TK, a Budafok FC, a BSzKRT, a WMFC és a Zuglói SE hősies irányításán; a Vasast trenírozta épp, amikor Wekerletelepről megkeresték. Gallowichnak nem esett nehezére akár két, sőt három klubnál tevékenykedni egyszerre, élete volt a futball. Ezúttal sem hátrált meg.

Az 1940–1941-es évadban kerületi bajnoki címig vezette a WSC ifijeit, miközben az „egy” bajnok lett a negyedosztály (Budapesti I. o.) Keleti csoportjában. A Vasastól még az idény befejezése előtt, 1941. április közepén elköszönt, hogy májusban átvegye az NB II-es BLK edzéseinek vezetését (természetesen a WSC-nél zajló munkája mellett). Az augusztus 22-i Nemzeti Sport ugyan arról számolt be, hogy Gallowich, „a jeles edző megvált a WSC-től”, ám az érintett hamar meggondolta magát – nem mozdult Wekerletelepről.

Az új idény elején nem is maradt el a sportlap riportja a csodacsapatról és csodaedzőjéről. „A pályán most Gallowich Tibor edző foglalkozik a kapusokkal, másutt fejelgetnek, rúgnak, passzolgatnak. Vannak kint felnőttek, ifik, kölykök. Sok az eszkimó és kevés a – labda. Az edző tizenöt labdáról álmodik egy edzésen. Wekerletelep többek között azonban még egy igazi mecénást sem termelt ki magából. Pedig itt örömét lelné akárki, aki szerényen áldozna a wekerletelepi labdarúgó palántákra      – írta a Nemzeti Sport 1941. szeptember 16-án megjelent, Itt terem a labdarúgó  című cikkében. – A rongylabda, amelyet elsöpört ez a gépesített korszak, Wekerletelepen még virágzik. Természetesen harisnyamaradványokból van összeróva, puha, nem ugrik s ha még megemlítjük, hogy nagyon piszkos, akkor már kellően jellemeztük is. Dekáznak a gyerekek. Vagyis emelgetik a labdát az egyik lábukkal, ameddig bírják. Hát bírják. Az egyik, egy sovány fekete képű gyerek már kétszázon felül tart s erős a gyanúm, hogy csak azért hagyja abba 238-nál, mert elfáradt. Különben még bírná.”

Az olvasók megtudhatták azt is, hogy összesen öt csapata van a WSC-nek – három felnőtt, egy ifi, egy kölyök –; hogy a pályája öltözői kicsik, lelátója, futópályája nincs, a pályájának talaja pedig homokos és gazos; hogy „ahány játékos, annyiféle mez”, a szegény WSC-t ugyanis „egyik-másik gazdag egyesület néha kisegíti egy-egy készlet mezzel”; továbbá az elnök, Stark Vencel úgy segít, hogy „állásba juttatja a játékosokat. Nincs munkanélküli a WSC-ben. És ma a jó állás többet ér a profi fizetésnél.”

Gallowichra és csapatára mások is felfigyeltek. A Képes Sport például 1941. november 11-i számában egyoldalas anyagot közölt a WSC-ről – miután a Kolozsvári AC egy hónappal korábban majdnem elcsábította a telepiek edzőjét. A Sporthírlap október 11-i beszámolója szerint ugyanis Szaniszló I János, a KAC szakvezetője levelet írt Gallowich Tibornak, hogy szeretné, ha elvállalná az együttes edzői tisztét. „Hangsúlyozza Szaniszló, hogy a kolozsvári labdarúgóanyag kitűnő és alkalmas arra, hogy megfelelő irányítás mellett komoly sikereket lehessen vele elérni.”

Habár az őszi SZAC–WSC harmadosztályú csúcsrangadót a szentlőrinciek nyerték meg (3:1), amivel nagy lépést tettek annak érdekében, hogy élen teleljenek a Mátra-csoportban, a wekerletelepiek visszaelőzték őket, és egypontos előnnyel várhatták a tavaszi folytatást. 1942 júliusában aztán a WSC 4:2-re visszavágott a SZAC-nak, matematikailag is biztossá téve az NB III-as csoportbajnoki címet, amelyet végül kilencpontos előnnyel szerzett meg legfőbb riválisa előtt. „Százgólos csatársorok csapnak össze” – írták a nyári mérkőzés előtt, s hogy milyen volt az aktuális csatárfelállás, íme. Míg a WSC a Molnár, Tóth, Kulinyi, Berényi, Kertész ötös fogattal igyekezett feltörni a SZAC védelmét, a vendégek a Piriti, Kohut II, Deák, Kohut I, Danninger kvintettel rohamoztak.

Egyik sem rossz névsor, az utóbbi kiváltképp. Az NB III 1940-es megalakulása, egyszersmind a visszacsatolt területek csapatainak bajnokságba való bekapcsolódása hozta magával a színvonal-emelkedést: a magyar labdarúgás harmadik vonala sohasem látott erőt képviselt akkor. Az 1941–1942-es idény hat NB III-as csoportjából kiemelkedett az Alföldi, a Déldunántúli, az Északdunántúli és a Mátra-csoport, ezekben számos olyan egykori és majdani klasszis lépett pályára, aki válogatottságig jutott, sőt volt olyan is köztük, aki karrierje során világbajnokságon is szerepelt (vagy kerettag volt).

Kohut Vilmosén és Deák Ferencén kívül idesorolhatjuk Marik György (Csabai AK), Bíró Dani (Hangya), Zakariás III József (Kábelgyár SC), Avar István (Kaposvári Rákóczi), vitéz Hidegkuti Nándor (Gázgyár), Pálinkás József, Rudas Ferenc (FTC), Lakat Károly (SZEAC) és Börzsei János (III. Ker. Árpád SE) nevét is. De felidézhetjük még az Alföldi csoportot veretlenül, két pont veszteséggel, 159 szerzett góllal megnyerő WMTK azon tagjainak – Szekeres András, Rákosi Ferenc, Surányi László, Kiss II Alajos, Szabadkai Lajos, Keszthelyi-Keszli II Mihály – névsorát, akik ugyanabban a kiírásban első osztályú bajnoki címet is nyertek a klub nagycsapatával, a WMFC-vel.

Gallowich Tibor ilyen mezőnyben faragott (csoport)bajnokot a lesajnált Wekerletelepi SC-ből. Ehhez jött még hozzá a bravúr a kupában: NB III-as csapatként a nyolc közé jutás az MK-ban.

Néhány évvel később, már szövetségi kapitányként aztán „Tibi bácsi visszatért a tett színhelyére” (Képes Sportlap, 1948. május 7.). „Van Kispestnek egy része, amelyet a bennszülöttek úgy hívnak: gyerekgyár. Wekerletelep ez, s a környék házai valóban úgy ontják a gyerekeket, mintha futószalagon folyna a gyártás. (...) De sokszor jártam ezen az úton. Itt a kapitányságon is eltöltöttem egyszer egy éjszakát, azt hiszem, 40-ben. Csendháborításért vittek be, mert a fiúkkal éjjel az Internacionálét énekeltük. Még szerencsénk volt, hogy mint labdarúgókat nem kezeltek túl szigorúan. De egyébként is sok szép napot töltöttem idekünn. Olyan lelkes és olyan szófogadó gárdát kívánok minden csapatnak, mint amilyen itt volt. Hiába, az elmúlt dolgokat nem lehet kitörölni az emberből. Ezen a Wekerlén mindig elfog valami meghatottság. Csodálatos tettek színhelye ez a »telep«” – idézte fel a wekerletelepi időket Gallowich, aki 1945-től 1948-ig irányította a válogatottat.

Ő az Aranycsapat alapjainak a lerakója.