Létszámellenőrzés – Jakus Barnabás publicisztikája

Tíz évvel ezelőtt Győrben, Pécsett, Nyíregyházán és Kecskeméten úgy indultak NB I-es mérkőzésre a szurkolók, hogy nem tudták, legközelebb mikor lesz rá módjuk. Pedig az ETO 2013-ban bajnok, egy évvel később második lett az élvonalban, rosszabb gólkülönbséggel maradtak le a trófeáról Horváth Ferencék. Abban az idényben jól ment a pécsieknek, a Márton Gábor, Lőrincz Emil edzőpáros épp Győrben nyert emlékezetes meccsen 5–2-re, és közvetlenül az élmezőny mögött végzett. 2014 őszén már nem remekeltek a baranyaiak, de a horvátokkal játékosként világbajnoki bronzérmet szerző Robert Jarni kitűnő választásnak bizonyult, az együttest kieső helyről biztos bennmaradó pozícióba kormányozta. Az újonc Szpari is gyengén kezdett, de Mátyus János szerződtetése jó döntés volt, a nyírségiek el is keresztelték a maguk „Mágus Janijának”. Kecskeméten Bekő Balázs dolgozott eredményesen, az előzetesen kieső helyre jósolt csapatot a vonal felett tartotta, szerződtette is később az épp edzőt kereső Diósgyőr.

Szóval hiába álltak bennmaradást érő helyen ezek a csapatok a 2014–2015-ös idény befejezésekor, a Magyar Labdarúgó-szövetség azon a tavaszon az asztalra csapott, szigorú szemmel vizsgálta a követelményeket a licencekkel kapcsolatban, és végül a négy közül egyik klubot sem engedte indulni. De erről csak májusban hozott végleges döntést, ráadásul ez egyúttal az első osztály létszámának csökkentésével járt, ugyanis nem töltötte fel a helyeket, hanem a dánoktól látott – ott egyébként kivezetett – minta nyomán tizenkettes mezőnyű bajnokságot írt ki, három körrel, azaz 33 fordulóval.

Az említett négy csapat közül leghamarabb Kecskeméten sikerült a visszajutás az NB I-be, hét év után. Tavaly a győriek és a nyírségiek is visszatérést ünnepelhettek, a Pécsi MFC viszont búcsúzott a másodosztálytól, és nemrég eldőlt, jövőre is a harmadik vonalban marad. Ahogyan az is kiderült, hogy a bajnokság létszáma sem változik, a lebonyolítás módja marad, talán majd valamikor jöhet a rájátszás. Időközben a második vonal is átalakult, a korábbi húszas mezőny tizenhatra redukálódott, szóval az NB I-ben és az NB II-ben összesen nincs harminc csapat.

Szakmai és szurkolói körökben is rendszeresen viták tárgyát képezi: jól van ez így? Számos érvet lehetne felsorolni, miért jobb a kisebb létszám, már csak az ország méretéből adódóan is, ráadásul így a központi forrásokból is több jut a csapatoknak. Bizonyára a megszűrt mezőnyben magasabb a színvonal, izgalmasabb a liga évről évre, mert nincsen „langyos középmezőny”, hiszen egy jobb sorozattal a dobogón, rosszabbal a kieső helyek környékén találhatja magát az adott együttes.

Én mégis bővítéspárti vagyok.

Az elmúlt húsz évben számos stadion fejlesztése fejeződött be, ma már nem kell bőrig ázni a rozsdás korlátok között az állóhelyen, nem áll meg a labda a sártengerben, és nem kell alkalmazkodni ahhoz sem, mikor van épp világos. Zalaegerszegtől Nyíregyházáig, Szombathelytől Szegedig impozáns arénák várják, hogy tömegek népesítsék be őket, és talán a még alacsonyabb szinten szereplő Dunaújvárosban, Vácon vagy Siófokon is elindulna valamiféle előrelépés, ha azt látnák a klubvezetők, hogy nincs akkora szakadék az osztályok között.

Mert a létszámcsökkentés azzal is járt, hogy nagyot nőtt a különbség az első és a második vonal között. Nem véletlen, hogy tavaly (!) történt meg először, hogy a két újonc közül egyik sem esett ki. A másod­osztályban ugyanis kötelező fiatalt szerepeltetni és ajánlott színmagyar kerettel kiállni, különben jelentős bevételtől esik el az adott klub, bár régebben Balmazújvárosban, Győrben és ezúttal Kisvárdán is szembementek ez utóbbival. Az NB I-ben viszont az újonc rögtön azzal szembesül, hogy kevesebb hazai mérkőzése van, mint idegenbeli, ráadásul ellenfelei egész más szintű kerettel dolgozhatnak, hiszen foglalkoztathatnak légiósokat, és mégiscsak könnyebb NB I-esként igazolni, mint NB II-esként. Kezdődhet a kutakodás, licitálás, zsákbamacska, és mire beépülnének az új arcok, már el is ment az idény harmada, és ha addig nincsenek bravúrgyőzelmek, messze kerülhet a remélt bennmaradás is. Kaposváron és Budafokon is tudnának erről mesélni, a meglepetésre NB I-be jutó csapatok egy év után búcsúztak is, ráadásul a Rákóczi a másodosztályból is kiesett a következő évadban, a BMTE nagy hajrával úszta meg. Tehát az az egy év élvonalbeli lét is mély sebet tud ejteni a költségvetésen, akkor meg minek kockáztatni, gondolhatják a pénzügyesek a klubházban, inkább jobb a stabil NB II…

A tizenhat résztvevős időszak (2004–2015) kedvezett a középcsapatoknak, bátran szerepeltethettek fiatalokat anélkül, hogy a kiesés réme fenyegette volna őket. Hazabeszélek, de Szombathelyen a mai napig visszasírják azt a sorozatban elért négy nyolcadik helyezést 2010 és 2013 között, amikor olyan tehetségek szokhatták fordulóról fordulóra az NB I légkörét, mint Kovács István, Radó András vagy Ugrai Roland, akik aztán később válogatottak, kupagyőztesek és/vagy magyar bajnokok lettek. Manapság ilyen bátor tesztelgetésre maximum a felkészülési időszakban van lehetőség, hiszen a Ferencvárost, a Puskás Akadémiát és a Paksot leszámítva minden csapat könnyen a vonal környékén találhatja magát. Nyilván a másodosztályból hamar vissza lehet jutni, de a Vasas és a Honvéd példája mutatja, hogy ez nem annyira egyszerű.

A létszámbővítés tehát véleményem szerint csökkentené a szakadékot a két osztály között, így az NB II-es klubvezetők is bátrabban mernének élvonalban gondolkodni, hiszen nem kellene attól tartaniuk, hogy szinte biztos lesz a búcsú is. Az oly sokszor emlegetett fiatal magyarok is inkább egy szinttel feljebb ismerkednének a profi futballal, egész más a Fradi sztárjai ellen edződni, mint – nem megbántva – az ajkai vagy a szentlőrinci pályán játszani. És adott esetben a külföldi megfigyelők is könnyebben kiszúrják őket.

Két szempontot nem érintettem még, a szurkolókat és a hagyományt. Egy-egy kupameccs is megmutatta az utóbbi időben, hogy Tatabányán, Pécsett, Szombathelyen, Békéscsabán vagy éppen Szegeden is lenne igény a felsőbb osztályra. A nyíregyházi és a győri csapat feljutása is meghozta a helyiek érdeklődését, korábban az ETO Parkban és a régi Szpari-stadionban sem gyakran emelkedett kétezer fölé az átlag, ehhez képest jelenleg a Spartacus ötezer-ötszáznál, a Győr háromezer-ötszáznál tart, és még vannak hátra fordulók. Ráadásul az elmúlt hétvégén szépszámú vendégtábor biztatta az idegenben szereplő ETO-t és Szparit is.

Jövőre lesz száz éve, hogy a magyar futballban bevezették a profizmust, 1926-ban indult útjára az I. osztályú professzionista ligabajnokság. A tízcsapatos mezőnyt a budapesti együttesek mellett az Újpest, a Kispest, a Szeged és a szombathelyi Sabaria alkotta. Egy idénnyel később tizenkettőre nőtt a létszám, csatlakozott a miskolci Attila és a debreceni Bocskay is. Később kaposvári és pécsi együttes is megmérette magát. Kilenc év múltán, 1935-ben az MLSZ úgy döntött, nyit az amatörizmus felé, és a tizennégyre bővített mezőnyben amatőr csapatok is indulhattak, így előbb a salgótarjáni, majd egy másik szombathelyi klub, a Haladás is kipróbálhatta magát a legmagasabb szinten. Onnantól kezdve évtizedeken át tizenhat vagy tizennyolc gárda alkotta idényenként az NB I mezőnyét, egészen 2000-ig, amikor a rájátszásra tizenkettőre apadt a létszám. Nem sokáig, 2004-ben visszaállt tizenhatra, ez tartott 2015-ig.

Szóval arra a kérdésre, hogy jó-e így ez a magyar labdarúgásnak, az emelkedő színvonal és a központi támogatásokból való magasabb részesedés mindenképp erős érv, de talán a következő létszámellenőrzéskor nagyobb súllyal veszik figyelembe a döntéshozók a szakadékokat, a hagyományt és a szurkolókat is. Hadd legyenek megtöltve azok a szép, korszerű stadionok, hadd szokják az élvonal légkörét minél hamarabb a jövő futballistái…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!