Mindig nála volt a jolly – Malonyai Péter publicisztikája

Szeretem a közös képünket Oborzil Sándorral (futballberkekben: Satya), most, hogy az elmúlt héten 81 esztendősen elhunyt, elő is vettem. Nézegetem, és emlékszem arra, hogyan készült. A legendás Sipos Ferenc búcsújátéka előtt (MTK–Bp. Honvéd 4:4, ebben a két klubban játszott Sipos), 1969 júniusában gondoltam egy merészet, és bementem a pályára a melegítő játékosok közé. Váltottam néhány szót Satyával, a klub fotósa pedig megkért bennünket, hogy álljunk össze egy közös képre.

Mindketten mosolygunk, én büszkén, a tizenévesek általános derűjével, ő 26 esztendős rutinos futballistaként – később, ha találkoztunk, mindig előkerült, hogy rég volt, szép volt.

Most már Satya is csak – volt. Hiányozni fog, mert hiába nem emlegetik a világklasszisok között, remek játékos, jó barát volt. Hogy milyen? Jobban nem tudom jellemezni, mint ahogy már megtettem éppen egy évtizede. Engedelmükkel, felhasználom az írást, morálisan talán nem olyan súlyos eset, ha önmagától lop az ember. Az önplágium menthető.

Satya akkor lett igazolt játékosa a Honvédnak, amikor Puskás Öcsi és társai a fénykorukat élték (1953), de nem Kispesten mutatkozott be az élvonalban. Ott csak a tartalékcsapatig vitte. Nem volt névtelen tizenegy az sem, hiszen a kapuban Takács Béla, a mezőnyben pedig Szőcs János, Józsa Sándor, Galambos Antal és Cserjés József, valamennyien sok sót ettek meg az NB I-ben.

Tizenkilenc évesen az Egyetértésbe igazolt, az NB II-ből lett utánpótlás-válogatott, majd Dorog közbejöttével került az MTK-hoz 1966-ban (hét év, 176 meccs, 21 gól, köztük a győztes, 1968-ban, a Bp. Honvéd elleni kupadöntőn).

„Jó futballistaként” szerzett nevet magának, ez a titulus a hatvanas-hetvenes években magas rangnak számított. Ahogy a legendás Göröcs Titi (62-szeres válogatott, ötszörös bajnok a Dózsával) állította: „Ha nem lettek volna Oborzil Satyák, én nem lehettem volna Göröcs Titi”. Magyarán, az úgynevezett középmezőny erős volt, képzett játékosokból állt, akiben ott volt a szikra, hogy sokra vigye, át kellett rágnia magát rajta.

Való igaz. Hiába volt nálam a legnagyobb Albert Flóri, s jött rögtön utána Titi meg a korosztályuk legjobbjai, a kiscsapatoknál is akadt jó néhány futballista, akikre gyerekként figyeltem, mert megfogott a játékuk valamiért. Ilyen volt Kalmár László (Csepel), Sikora Ferenc (DVTK), Bánkuti László (Eger), Lazaridisz Szokratész (Komló), Dunai I János (Pécs), Orbán Árpád (Győr), Ferencz Gyula (SBTC), Iszak Sándor (Szombathely) – és most csak kapásból sorolom őket az akkori mezőnyből.

Satyát minden poszton bevethették (legtöbbször szélső hátvéd, fedezet, jobbszélső, balszélső), ami a képzettség jele. Volt olyan, hogy Albert Flórit vagy Varga Zolit kellett fognia, ezzel kapcsolatban nevetve mesélt egy fotóról, amelyen Varga jobbra, ő balra fut. „A labda természetesen Vargánál volt” – tette hozzá. Volt egy csele, amelyet úgymond álmából fölkeltve is meg tudott csinálni. A labda hátulról jött, erősen, ő a védőnek háttal állva úgy „piszkált” bele, hogy vagy mellette, vagy a lába között folytatta útját, s már csak meg kellett kerülni a tanácstalan bekket. Amikor megemlítettem neki, kijavított, mondván, tudni kellett, ki dől be a mutatványnak és ki nem, persze ha rössel jött a védő, akkor nem volt mese.

A futballista akkoriban nem celeb volt, hanem vagány, az önérzet sem hiányzott belőle, így írhatta be magát Satya és nyolc társa az MTK sztrájkolójaként, a „kilencek” egyikeként a magyar labdarúgás történetébe. Az eset lényege, hogy 1971-ben hiába futották talán legjobb formájukat Palicskó Tibor irányításával, föllázadtak az edző ellen. Levelet írtak a vezetőségnek, hogy nem kérnek belőle. Sérelmezték többek között – de persze nem írták –, hogy főszerep jut Palicskó feleségének, jellemző, hogy amit a meccsek alatt a lelátón mondott a játékosokról, visszahallhatták edzőjüktől másnap az öltözői értékeléskor. A levélre eltiltás volt a válasz, a felmentés csak akkor érkezett, amikor az MTK kiesésre állt, reménytelenül (a „kilencekkel” megúszta).

Satya majdnem kimaradt a lázadásból. Úgy volt, hogy az Egyetértésbe igazol (biztos jövő, vendéglátás), aztán Palicskó edző visszavonta a beleegyezését. Sándor Csikar megnyugtatta, hogy presszója az MTK-ban is lesz. Máig természetesnek tartja, hogy csatlakozott a lázadókhoz, csak éppen ezzel a végeredmény: se Egyetértés, se presszó.

Az MTK-ból az akkor már politikus Grósz Károly kívánságára kellett mennie, a későbbi pártfőtitkár, miniszterelnök miskolciként saját csapatába kívánta, a DVTK-ba. Ott fejezte be az élvonalbeli futballt, ahogy mondta, szinte térd nélkül.

A civil életnek volt játékostársa, a kapus Lanczkor Sándor hívására vágott neki, rakodó lett a Főspednél (később a szintén vele játszó Kiss Tibor is csatlakozott a brigádhoz). Kemény meló volt, de megérte. Volt olyan nap, hogy háromezer forintot tett zsebre (havi alapfizetés: 1000 Ft.). „Minek is voltam én futballista…?” – merengett el néha, a kérdés persze költői, akkoriban nemcsak rúgták, szerették is a labdát.

Kilencvenben váltott, volt benzinkutas, „farmerozott” az Ecserin, megjárta az Egyesült Államokat. Aztán nyugdíjasként élt Csepelen, ahol gyakran múlatta az időt Tóth II Józseffel, az Aranycsapat szélsőjével, hozta-vitte őt, ha valami dolga akadt a városban. Például azokra a karácsony előtti baráti találkozókra, amelyeket az egykori szintén remek futballista (Erdért, Budafok, Tatabánya), Jakab János szervez csaknem két évtizede.

Nem tudom eléggé dicsérni, tisztelni Jaksit az ötletért, a fáradhatatlan szervezésért, hiszen az esztendőnkénti futballrandevún derül ki, hogy nemcsak címeres mezben élt és él a magyar futball, itt vannak közöttünk azok is, akik – mint Satya – egyszerűen, de inkább nagyszerűen csak (csak?) „jó futballisták” voltak. Leginkább szűkebb pátriájuk kedvencei, ami lehet, hogy nem jár(t) országos ismertséggel, de az én olvasatomban a lokálpatrio­tizmus erősítésében ott a helye a sportnak, a futballnak aztán különösen.

Akkoriban a kártya úgy hozzátartozott a futballisták életéhez, mint ma a (látszólag) okostelefonok, kütyük – Satya kezében is jól álltak a lapok. Egy tatai edzőtáborozás során klubtársa, a centerhalf Oláh József (neki is van azért 117 meccse az NB I-ben) a Népsport riportja szerint így kiáltott fel: „Ez az Oborzil! Mindig hozzá kerül a jolly!”

A kártya megmaradt örök szenvedélynek, haláláig volt állandó partija. Az utóbbi időben hiányos, mert benne volt a 2022 novemberében elhunyt olimpiai, világ- és Európa-bajnok pólós, Csapó Gábor. Dudi halála megviselte, már csak azért is, mert utolsó közös játékuknál testközelben érzékelhette, hogy a szintén legendás partner nincs jól, elkésett, figyelmetlen volt, s nem ömlöttek belőle a színesebbnél színesebb történetek.

Most Satya kezéből is kihullott a kártya, nincs már nála örökké a jolly. Hiányzik, hiányozni fog, jellegzetes, jó kedélyű tanúja volt a futballmúltnak, olyan szívvel, amilyen a pályán is jellemezte.

Ami engem illet, nem nehéz emlékeznem rá, hiszen lakóhelyemen, Wekerlén (Kispest fővárosa!) naponta elvisz az utam a Zoltán utcában a ház előtt, ahol gyerekeskedett, és ahol futballozni kezdett a Wekerletelepi SC házuk mellett lévő pályáján. Ahonnan persze hogy a Honvédba vitt az útja, hiszen a csapat a régi szép időkben a Wekerlén játszotta első edzőmeccsét idényről idényre.

És ezzel a kör bezárult.

Ránézek még a közös fotóra, és mondom: Isten veled, Satya!

Ott, fönn is vigyázzon Rád.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!