A második ötös – Ballai Attila publicisztikája

BAJNOK LETT A FERENCVÁROS! Mégsem ünnepelt az egész város, miként az a dalban foglaltatik, már csak azért sem, mert az újabb elsőség pénteken a Honvéd–Kecskemét mérkőzés után vált ténnyé, miután kikapott a Kecskemét. Az FTC már sokféleképpen szerezte meg az aranyérmet, de a Kecskemét vereségével még soha; ez azonban végképp nem az ő felelőssége, hiszen a másodikon számon lehet kérni, ki az első, de az elsőn nem, ki a második. A Ferencváros hazai egyeduralma vitathatatlanná vált, mielőtt azonban magától értetődőnek vennénk a sorozatban ötödik bajnokságot, rögzítsük: a klub egy és negyedszázados történelmében ilyesmire csupán egyszer akadt példa, és nem tegnap, hanem 1909 és 1913 között.
BAJNOK LETT A FERENCVÁROS! Mégsem ünnepelt az egész város, miként az a dalban foglaltatik, már csak azért sem, mert az újabb elsőség pénteken a Honvéd–Kecskemét mérkőzés után vált ténnyé, miután kikapott a Kecskemét. Az FTC már sokféleképpen szerezte meg az aranyérmet, de a Kecskemét vereségével még soha; ez azonban végképp nem az ő felelőssége, hiszen a másodikon számon lehet kérni, ki az első, de az elsőn nem, ki a második. A Ferencváros hazai egyeduralma vitathatatlanná vált, mielőtt azonban magától értetődőnek vennénk a sorozatban ötödik bajnokságot, rögzítsük: a klub egy és negyedszázados történelmében ilyesmire csupán egyszer akadt példa, és nem tegnap, hanem 1909 és 1913 között.

Kiindulási pontunkon, az első világháború előtt a mostanihoz hasonló természetességgel fogadta a hazai futballközeg a zsinórban ötödik zöld-fehér sikert, az 1913. június 15-i utolsó forduló Ferencváros–Terézváros találkozójáról tudósító Sportvilág és Sporthírlap például fél mondattal elintézte a méltatást –      „     dörgő tapssal jutalmazta meg a közönség a bajnokcsapat remek finisét” –, utána inkább a TTC fiait dicsérte, akik a 76. percig tartották az 1:1-et. Innentől Tóth Potya két és Schlosser egy góljával alakult ki a 4:1-es végeredmény.

Érdemes mindkettejüknek szentelni néhány gondolatot. „Slózi” volt a magyar labdarúgás első igazi bálványa és nemzetközi klasszisa, akivel megesett, hogy az ünneplő tömeg kifogta a konflisa elől a lovakat, és az emberek húzták hazáig a gólkirályt, akinek nevét Európa minden futballrajongó szegletében ismerték és rettegték. Történt mindez akkor, amikor még nemhogy világháló és televízió nem volt, de a Magyar Rádió sem kezdte meg a sugárzását. A játékosnak is kiemelkedő Tóth Potya Istvánt a sportág első magyar professzionális edzőjeként tisztelhetjük, akivel 1926–28 között triplázott az FTC. Ez mindmáig a második leghosszabb sikersorozat, amelyet megkoronázott az 1928-as KK-diadal és 1929-ben a földkerekség akkori legerősebb válogatottja, Uruguay 3:2-es legyőzése Montevideóban.

E korszakos egyéniségeknek és a magyar futball általános erejének köszönhetően az 1910-es évek fordulóján ötös sorozatot produkáló, az 1920-as dekád végén pedig triplázó Ferencváros az akkori világ közvetlen elitjéhez tartozott, e tagságát az 1930-as évtizedben is megőrizte, és kitűnő esély kínálkozott rá, hogy az 1940-esben tovább szilárdítsa. Az 1949-ben 140 lőtt góllal bajnokságot nyerő, Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor csatársort felvonultató gárdát a minden erőforrást központosító, kizárólag fehérben-feketében gondolkodó kommunista diktatúra Európa élklubjává emelhette volna, ha „fehérnek” ítéli, és a kiscsapatnak számító Kispest két géniuszát, Bozsikot és Puskást az Üllői útra rendeli. Ehelyett azonban feketének bélyegezte, megfosztotta mindenétől, épp csak a lététől nem, mert mint a kurzus egy nagy gondolkodója bölcsen megjegyezte, az FTC megszüntetése tüntetéseket gerjesztene, és „hetvenezer emberre lövetni nem tréfadolog”. Az illető a várható tömeget valószínűleg alábecsülte... Az 1949-es és 1963-as elsőség közötti, majdnem másfél évtizedes pauza így is a klub leghosszabb nyeretlenségi szériája, amelyet az 1960-as évekre spontán kialakuló és az enyhülés jegyében szét már nem kergetett, tündökletes képességű csapat szakított meg. A „tűrt” kategória lassan tágult, de „támogatott” nem lett belőle, ennek jele az 1900 és 1949 közötti tizenhét – a mostanival 34-re nőtt elsőségek éppen fele – és az 1950–1990-es éra csupán hat aranya közti kontraszt. Valamint az, hogy ez utóbbi időszak legjobb, legnépszerűbb ferencvárosi klubelnöke, Harót János nem is titkolta, hogy Honvéd-drukker. Akkoriban ez is belefért, és a fradisták joggal voltak hálásak Harótnak.

A rendszerváltozás a sportban is egészen új reményeket, távlatokat nyitott. Horvátország első önálló elnöke, Franjo Tudjman kijelentette, hogy a Dinamo Zagreb nemzeti kincs, ennek jegyében nevét – átmenetileg, mert aztán győzött a tradíció – Croa­tia Zagrebre változtatták, Prágában leszögezték, történjen bármi is a számos bizonytalansági tényezőt rejtő demokráciában az ország sportjával, a két emblematikus klub, a Slavia és a Sparta Praha megőrzése közfeladat. Budapesten e tekintetben senki nem mondott semmi használhatót. A Ferencváros első „szabad” bajnoki címe 1992-ben a kispadon a harminchét éves Nyilasi Tiborral, a diósgyőri beteljesülés utáni hazaút a településeken átvezető régi hármason, a városokban, falvakban a Fradi buszát és játékosait ünneplő, zöld-fehérbe boruló ezrekkel azt az illúziót keltette, minden megoldódhat magától is. Az 1995-ös BL-ősz még éltette e reményt, ami aztán hamvába holt. Egyre megmagyarázhatatlanabb szándékok és figurák tűntek fel a csapat környékén, hogy mást ne említsünk, Fenyő János milliárdos nagyvállalkozó Kenneth Christiansen személyében dán légióst „vett” a Fradinak, és Fenyő még a jobbak közé tartozott. Ebből az időszakból származik a szűkülő mozgásterű elnök, Szívós István önironikus sziporkája, amellyel a gátlástalan szponzor-szerencselovagokat e szavakkal igyekezett visszafogni: „Mindenkinek megvan a maga szakmája. Én például magas vagyok.”

Az FTC ellenben egyre mélyebbre süllyedt, és csődközeli helyzetéből egy másik krőzus, Várszegi Gábor húzta ki. Harót után szabadon, egy MTK-drukker. Még Garami József mestert is a Hungária körútról vezényelte át az FTC-hez, ám az edzőnek, embernek egyaránt kiváló Garami ferencvárosi „kötődéséről” mindent elmond az anekdota, amely szerint az örökrangadó előtt azzal fordult új fiaihoz, „készüljenek, a Fradi ellen játszunk”, amire azok némileg értetlenkedve megjegyezték: Józsi bácsi, a Fradi mi vagyunk.

Aztán már lassan senki sem tudta, ki, mi is a Fradi. Várszegi távozása – amelynek indoka-ürügye a 2003-as arany elvesztése kapcsán a pályára özönlő szurkolók által kirobbantott botrány volt – után jött a teljes összeomlás, és bár a száműzetés a másodvonalba többszörös jogi nonszenszeken alapult, a gyepen nem sikerült látványos elégtételt venni, sőt. Az NB II Keleti csoportjában első nekirugaszkodásra a Nyíregyháza mögött másodikként, másodikra a Kecskemét és a Szolnok után harmadikként zárt a Ferencváros, az utóbbi idényben 13 ponttal lemaradva a Kecskeméttől.
A visszajutás, az újrakezdés lehetett volna a megtisztulás időszaka is, ám az angol „gyarmatosításé” lett. A Sheffieldből érkező vezetők némelyike járatosabb volt a budapesti éjszakában, mint a ferencvárosi nappalokban, a kispadon stoplis csukában parádézó edzőt a rosszat nyilvánosan senkire sem mondó Albert Flórián csak „Bobby bohócnak” hívta. A kissé falábú, de legalább aktuális állomáshelye iránt érdeklődő bekk, Sam Stockley a klubház folyosóján látható archív fotókat tanulmányozva döbbenten kérdezte tőlem, tényleg volt-e a Ferencvárosnak aranylabdása, és ha igen, mi lett vele, és nem akarta elhinni, amikor azt feleltem: Albert Flórián az, az ősz úr, akivel mindennap találkozhat, bár újabban csak a hátsó bejáraton át közlekedhet, hogy őket ne zavarja.

A fentiek alapján nem csoda, hogy az FTC 2004 és 2016 között egyetlen bajnokságot sem nyert, e tizenkét év az 1949–63 közötti után a második leghosszabb ínség. A 2016 óta, a mostanival együtt megszerzett hat elsőség ellenben éppen megfelel az 1950–1990 közötti teljes termésnek. Aki ezt elintézi azzal, hogy persze, ilyen „hátszéllel” könnyű, annak bizonyára elkerülte a figyelmét, hogy a magyar futball újjáélesztésének részeként több klub is a korábbinál jóval kedvezőbb környezetbe került, csak éppen egyikük sem élt vele. Akad olyan, amely most igyekszik vissza az első osztályba, olyan is, amely ugyancsak most „igyekszik” kifelé onnan.

Persze, ne tévedjünk! Ami különféle okokból nem sikerült Toldi, Sárosi, Dalnoki, Albert, Nyilasi, Lipcsei generációjának, az nem azért sikerült Slóziék után épp a maiaknak, mert ők a legkiválóbbak. Azaz jót tenne egy méltó vetélytárs a Ferencvárosnak, a bajnokságnak, a magyar futballnak is. Különben két év múlva a Fradi beállítja az Újpest 1969–1975 közötti hetes, majd az MTK első világháborút követő tízes diadalsorozatát.

1976-ban és 1926-ban ezt is, azt is az FTC törte meg; de ki és mikor töri meg az övét? Mert hogy a saját magáét nem fogja, az bizonyos. Minden egyéb bizonytalan.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!