Élmények és vélemények – Ballai Attila publicisztikája

Párhuzamos világok léte esetén minden döntéshelyzet összehasonlíthatatlanul könnyebbé, egyszerűbbé válna. A sportban is. Hiszen, ha két út állna előttem, nem azon tépelődnék, melyiken induljak, hanem végigjárnám mindkettőt, és utólag kiválasztanám a kevésbé rögöset, a sikerre vezetőt. A mögöttünk hagyott héten a magyar labdarúgás számos szereplője kényszerült aktuális vagy egyenesen akut kérdésekben így vagy úgy határozni; ezen ügyek persze egészen eltérő fajsúlyúak, a futballvilág horizontjáról szemlélve többségük észlelhetetlen is, de az érintetteknek ettől még roppant fontosak, egyenesen a legfontosabbak, és a hazai sportközvélemény, valamint a média is felkapta, napokon át tárgyalta, elemezte őket. Leginkább hármat. Először: megérte-e a Ferencvárosnak a Groupamából a Puskás Arénába vinni a Leverkusen elleni El-nyolcaddöntő visszavágóját? Másodszor: a Fehérvárnak menesztenie kellett-e Huszti Szabolcsot, és ha igen, miért éppen most? Harmadszor: otrombaság volt-e, hogy a Diósgyőr kapusa kivédte (kétszer is) a születésnapos MTK-drukker kissrác lövését a papája által megvásárolt kezdőrúgás után a Hidegkuti-stadionban?

A Fradi a Puskásban játszott, Husztit elküldték, Senkó Zsombor hárított. Mindez már megtörtént, visszavonhatatlanul, és mivel ellenpróba nincs, soha nem is tudjuk meg, miként alakult volna, ha a döntéshozók a másik úton indulnak el. Egy gondolatkísérletet azonban megér, úgyhogy lépjünk is át a (nem létező) párhuzamos világba!

A Ferencváros továbbjutott volna, ha az Üllői úton fogadja a Leverkusent? Szerintem nem. Ahhoz túl nagynak tűnt a különbség, viszont az esély legfeljebb árnyalatnyival növekedett volna. Az ugyanis tény, hogy idegenben nem azért kapott ki 2–0-ra a Fradi, mert a hazai meccsét elköltöztette. Az is tény, hogy európai élcsapat ellen, kétgólos hátrányból legutóbb 1937-ben, a KK-elődöntőben (az Austria Wien ellen Bécsben 1:4, Budapesten 6:1) fordított, amikor egyébként maga is európai élcsapatnak számított. Emellett a mai labdarúgásban az „otthon” szerepe is átértékelődött; Bálintnak, Nyilasinak, Ebedlinek nyilván mást jelentett az Üllői út, mint Abenának, Esitinek, Mmaeénak. Így viszont harmincezerrel többen láthattak élőben olyan rangú kupamérkőzést, amilyet a Fradi 1975-ben, bármely csapatunk 2004-ben játszhatott legutóbb. Ami ennél is lényegesebb, magyar klub, itthon több mint negyven esztendeje léphetett pályára a mostaninál népesebb publikum előtt. Igaz, a tavalyi FTC–Paks MK-döntőt majdnem 40, az 1996-os bajnoki aranyról határozó Ferencváros–BVSC-t 45 ezren látták, de a 60 ezerért még mélyebbre kell merülni a múlt kútjába: az 1980. március 29-i kettős rangadóig, amikor a Népstadionban a Vasas 3–3-ra ment a Honvéddal, az Újpest 4–1-re verte meg a Fradit. Gimnazistaként az ötödik óra után (szombaton még tanultunk) rohantam ki a stadionba, és bölcsen tettem, mert mint a másnapi Népsport írta, „Már az előmérkőzés alatt bezáratták a pénztárakat, minden jegy elfogyott!” Az én korosztályomnak két emberöltővel később, ötvenezred magammal ülni a lelátón szinte valószerűtlen volt, az újabb 0–2 és a harmadik percben bekapott gól dacára is. Nem mellékesen, a más sebességi fokozaton közlekedő Diaby a Groupamában ugyanígy lefutotta volna a védelmet. Az pedig, hogy a hajrára beszállhatott néhány percre a tizennyolcat még be sem töltött Lisztes Krisztián és Manner Balázs, mindkettejüknek életre szóló, meghatározó élmény, még unokáiknak is mesélni fogják.

A bevezetőben említett, második kérdés úgy szól: mire menne a Fehérvár a folytatásban Huszti Szabolccsal? A válasz azért különösen nehéz, mert egyelőre azt sem tudni, mire megy nélküle. E sorokat még a Honvéd elleni, szombat esti kiesési rangadó előtt írom, de ettől függetlenül úgy gondolom, Husztit már csak azért is helyes volt meneszteni, mert ősszel szerződtetni sem kellett volna. Érdemes felidézni 2010 szeptemberében kelt nyílt levelét, amelyben lemondta a válogatottságot; egyesek karakán szókimondásnak tartották, én szerepzavarnak, egyik barátom simán cirkusznak, el is keresztelte a feladót „Hiszti” Szabolcsnak. Akárhogy is, e passzus intő jel kell, hogy legyen minden futballvezérnek, különösen Székesfehérváron: „Én nem fogok visszatérni az NB I-be, nem igazolok a Videotonba, hogy sztenderd válogatott lehessek. Alig vártam, hogy kikerüljek külföldre és azt tanácsolom minden magyar focistának: amint lehetősége van, igazoljon ki, mert ég és föld a különbség a hazai és a külföldi labdarúgás között.” Huszti ezt több mint egy évtizede szögezte le, azóta nem olvastam, hallottam, hogy a véleménye változott volna, mégis a lesajnált magyar közegben igyekszik megtalálni a helyét. Túl a zeniten és a harmincötön, előbb játékosként, a sors fintoraként éppen Fehérváron, majd edzőként, végzettség, tapasztalatok és eredmények nélkül. Debrecen után a mostani volt a második dobása, kérdés, lesz-e, lehet-e harmadik? Ha a múlt nem is létezne, akkor is minimum megfontolandó, hogy miközben a kezdő edző a vereségek utáni nyilatkozataiban rendre pellengérre állította játékosait, érdemi önkritikát egyszer sem fogalmazott meg, egység helyett csak a kétség sugárzott belőle és csapatából. Ez is hozzájárulhatott, hogy a hírek szerint a divatos klisével élve „elvesztette az öltözőt”. Ez egyszerűbben szólva például azt is jelentheti, hogy egyesek feltett lábbal babrálják a telefonjukat, amíg az edző magyaráz, és ő mégsem üvölti le a fejüket. Persze felvetődhet, miért nem kapta meg a tegnapi, Honvéd elleni meccset a válogatott szünet előtt? Nos, én sem adtam volna meg neki. Hiszen, ha kikap a „Vidi”, az tetézi a bajt, de ha nyer, az is, mert győztes meccs után hogyan küldjék el az egyébként bizalmat, hitelt vesztett trénert?

Mint utaltam rá, a nagy egészet tekintve egészen más súlycsoport ez, mint a Ferencvárosé – pedig 2018-ban még e két gárda versengett a bajnoki címért, és a Fehérvár ért be elsőként –, de mit mondjunk akkor az MTK–Diósgyőr NB II-es partit övező gerjedelmekre? A kék-fehérek 4–2-re, simán nyertek, ezen nagyon nincs mit elemezni, de a sportági szociológia részeként önálló életre kelt és napokra beszéd- és vitatémát adott egy, az eredményre minimális hatással sem lévő epizód. Az, hogy a második félidő kezdőrúgását születésnapi ajándékként megkapó, MTK-mezbe öltözött hétéves fiú, a válogatott csatár, Stieber Zoltán biztatására végigvezette a labdát a Diósgyőr térfelén, és gólt akart rúgni, de Senkó Zsombor két próbálkozását is kivédte, mire a srác legörbült szájjal kocogott le az oldalvonalhoz, ahol ölbe kapták, a drukkerek pedig gyalázni kezdték a „szívtelen” vendégkapust. Okkal, joggal tették? – szól a harmadik kérdés. Szerintem nem. Madarak és fák napján, gyerekmajálison természetesen illett volna engedni, de ez merőben más szituáció volt. Az első két helyezett meccsén, háromezer MTK-drukker szeme láttára, 2–0-s hátrányban egy húszesztendős sportember nem az ellenfél mezében felé futó gyerkőc agyával gondolkodik, lelkével érez, hanem megvan a maga baja. Különben is, gólt ajándékba nem adunk! Ideális megoldásnak kínálkozott volna, ha Senkó látványos tigrisugrással elvetődik a hosszú sarokra, és otthagyja üresen a rövidet, látványosan jelezve, hogy ez poén, gesztus, de megértem, hogy a pillanat tört része alatt ez nem villant be neki. Úgyhogy nyugi, senki részéről nem történt semmi jóvátehetetlen.

A fentieket összefoglalva, szerintem három érthető, méltányolható döntés született. Bárki más ettől még mondhatja, hogy a Fradi a Groupamában szétszaggatta volna a Leverkusent, hogy Husztit hagyni kellett volna, mert rohamosan haladt a közösségi ember felé fejlődés útján, és éppen áttörés előtt állt a Fehérvár. Vagy igen, vagy nem. Ellenpróba, ugyebár, nem létezik.

Ettől olyan (sport)emberi az egész.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!