Tömör gyönyör – Malonyai Péter publicisztikája

Összevásárolt játékosokkal könnyű – hallom a szaunában a Ferencváros monacói győzelmének másnapján. Nem szólok közbe, mert a szónokon látszik, hogy az ellenérvek hatására legfeljebb az „igen, de….”-ig jut el. Ami önmagában képtelenség, mert vagy „igen”, vagy „de”, de nálam fontosabb, hogy nem mindegy, hogy „innen” vagy „onnan” vásárolnak.

A Fradi jó helyre nyúlt, miközben egyértelműen az volt a szándék (nem ma kezdődően), hogy az európai kupaporondon legyen sikeres a csapat. Külföldiekkel? Igen, velük – de ez koncepció kérdése, ebbe nem szólhatok bele kívülről. És más se. Mondom ezt úgy, hogy az FTC már vagy száz éve hungarikum, ehhez képest én sem örülök, hogy a honlapjukon közzétett 26 tagú keretében csak hét honfitársamnak örülhetek, közülük is három kapus.

Nem kertelek, szívesebben látom a védelem közepén Botka Endrét, mint akárhány rotációképes importvédőt, Pászka Lórándot is több drukkal nézem a bosnyák Eldar Civic helyett, s melegséggel öntött el, hogy legutóbb a Monaco ellen a szintén bosnyák Muhamed Besic helyett beálló Vécsei Bálint érdeme volt a győztes gól, de ez – egy 38.2 millió eurót érő keret esetében – magánügy.

A Fradi pénzzel igyekszik megteremteni, amire már korábban is volt szándék nálunk, azaz legyenek erős, Európában is veretes produkcióra képes kupacsapataink. Régebben nem volt globális a piac, a magyar klubok hazai fűszerekkel főztek, így hát arról folyt a vita, lehetséges-e hatalmi szóval ide vagy oda küldeni a játékosokat.

Hatvan esztendővel ezelőtt a Vasas könnyedén jutott túl a Bajnokcsapatok Európa-kupájában a norvég Fredrikstadon (4:1, 7:0), ám a Népsport szerint is az akkor csupán az európai futball középmezőnyében jegyzett holland bajnok, a Feyenoord kifogott rajta. Itthon 1:1, Rotterdamban 2:2, jött a harmadik mérkőzés Antwerpenben és a vereség (0:1). A nyolc közé sem jutott be a csapat, ami akkor blama volt a javából. Azt írta a Népsport, hogy a BEK-csapatok többsége olyan játékerőt képvisel, hogy velük szemben a legjobb forma kell, főként, hogy a bajnokcsapatok szerte Európában erre a tornára összpontosítják erejüket. A Vasas az NB I-ben szinte egyszer sem tett tanúbizonyságot igazán megbízható formáról, így nem történt semmi váratlan.

A mérkőzést Szepesi György közvetítette a rádióhallgatóknak, s a lefújás után felvetette, hogy akkor lesz igazán esélyünk a kupákban, de főképp a BEK-ben, ha egy vagy legfeljebb két csapatba tömörítik az ország legjobb futballistáit. Volt tapasztalata ebben, hiszen a negyvenes évek végén testközelből kísérhette végig, ahogy Sebes Gusztáv kezdeményezésére az akkor alakuló Honvédba vezényelték a Fradiból Kocsis Sándort, Budai II Lászlót, (némi csepeli kitérővel) Czibor Zoltánt és a MATEOSZ-ból Grosics Gyulát.

Akkor persze még nem volt BEK, Sebes érve az volt, hogy könnyebben építheti a válogatottját, ha egy csapatban vannak a kulcsemberek. Többen a Fradit javasolták kedvezményezettnek nagy népszerűsége okán, de egyrészt az FTC ellenség volt a hatalom szemében, másrészt Sebes – mondták később a kortársak – a honvédelmi miniszter, a nagy hatalmú Farkas Mihály kedvében akart járni az ötletével, és sokat nyomott a latban, hogy Puskás Ferencet és Bozsik Józsefet is meg kívánta nyerni az ötletével.

De vissza 1962-be. Szepesi javaslatára szerkesztőségi cikkben reagált a Népsport. Azzal kezdte, hogy három kérdés már a kezdet kezdetén előkerül. Az első, hogy melyik csapatot erősítsék meg, a második, hogy kikkel, a harmadik pedig, hogy a beavatkozásnak milyen következményei lehetnek.

Az elsőre a válasz logikus: mindig a bajnokcsapatot. A másodikra már nehezebb a felelet. Az újság szerint Albert Flóriánnal, Mátrai Sándorral (Ferencváros), Göröcs Jánossal (Újpesti Dózsa) és Tichy Lajossal (Bp. Honvéd) biztosan erősebb lenne a Vasas. De ha nem a válogatottakat, hanem a vidéki tehetségeket nézzük, akkor jó fogás lehetne Menczel Iván (Salgótarján), Molnár Dezső (Szombathely), Monostori Tivadar (Dorog) vagy éppen Dunai II Antal (Pécs). Egyébként Molnár Dezső 1965-ben, Menczel Iván pedig 1968-ban a Vasas futballistája lett, de ez csak érdekesség.

Lényegesebb, hogy a Vasasnál sem akárkik futballoztak 1962-ben. Szentmihályi Antal védett, a védelemben ott volt Ihász Kálmán, Mészöly Kálmán és Sárosi László, a fedezeteknél Berendy Pál és Bundzsák Dezső, elöl pedig Farkas János, Machos Ferenc és Pál II Tibor, hogy csak a válogatottakat említsem. Írja is a Népsport, hogy a felsoroltak éppen olyan tehetségek voltak korábban, mint akiket elszipkázhatnának vidékről, mi a garancia arra, hogy ők többre viszik. Mármint Európában.

Figyelemre méltóbb azonban, amit a következményekről ír a Népsport. A kulcskérdés: „Mit szólnának az érintett egyesületek és szurkolóik, ha felszólítanák őket, hogy adják oda a Vasasnak válogatott játékosaikat? Hogyan reagálnának a vidéki sportbarátok, ha a fővárosi csapatok évenként »lefölöznék« játékosállományukat? És mi lenne mindennek az erkölcsi hatása?” A választ is érdemes idézni: „A játékosok erőszakos átcsoportosítása ma mélységes ellentétben lenne országunk közvéleményével és nem kétséges, hogy sokkal több kárt okozna, mint hasznot.” A konklúzió – a közvélemény jegyében – hajaz a mára: külföldiek kontra magyar futballisták. Az is általánosítható, hogy a legtetszőbb megoldás a tehetségkutatás és a nevelés.

Ami pedig a Sebes-féle megoldást illeti, a lap véleménye egyértelmű: akkor megvolt a politikai erő a megvalósításra. Magyarán: ne higgyük, hogy a szakma döntötte el, hogy a Bp. Honvéd legyen az elitcsapat az ötvenes években.

Később is előkerült az úgynevezett központi erősítés, például a hetvenes években, amikor a Baróti Lajos irányításával vitézkedő Újpesti Dózsának jó esélyei lettek volna Európában, ha van egy stabil középhátvédje. A kapuban ugyebár ott volt Szentmihályi, a védelemben Káposzta Benő, Juhász Péter, a középpályán Dunai III Ede, Noskó Ernő, Tóth András, elöl a Fazekas László, Göröcs János, Bene Ferenc, Dunai II, Zámbó Sándor csatársor, Nagy László pedig elöl, hátul, ahol kellett. Csak éppen a jobb sorsra érdemes Solymosi Ernő lógott ki centerhalfban.

Jókor jött tehát Páncsics Miklós bejelentése 1970 nyarán, hogy a Megyeri úton folytatná. „Saját kezdeményezésemre” – kezdte az FTC elnökségének írott levelét, bejelentését azzal kommentálta a másik fél, hogy „az Újpesti Dózsa elnöksége Páncsics Miklós jelentkezését tudomásul vette”. Diplomatikus megfogalmazások, ám nyilván nem csak úgy, a hasára ütve érett meg korának kimagasló centerhalfjában az elhatározás. Bizonyíték rá, hogy a bejelentése előtti napokban Bene azt nyilatkozta a Népsportban, hogy „az Újpesti Dózsa a világ bármelyik klubcsapatát legyőzné Páncsiccsal a védelem tengelyében”. A klasszis center azt is megpendítette, hogy ideje lenne a Dózsából létrehozni egy bivalyerős magyar csapatot, érve éppen az ötvenes évek Bp. Honvédja. Ami szerinte maga után húzta az egész magyar labdarúgást.

Páncsics végül nem ment Újpestre, Solymosi viszont ment Pécsre, ahonnan Maurer Lászlót hozta el a Dózsa. Tehetséges futballista volt, de nem mérhető Páncsicshoz, az 1971–1972-es idényben a középhátvédek rangsorában Páncsics 6.49-es osztályzatátlaggal volt első, Maurer, már újpestiként a 14. (5.63). Ám a lényeg, hogy a Dózsa nem futotta ki igazi formáját a BEK-ben, még úgy sem, hogy nem sokkal később Harsányi László és Horváth József jóvoltából szert tett egy stabil belső védőpárra.

Ez persze a múlt. Ma már a pénz és a globális piac feloldja az erkölcsi aggályokat is – hiába látnánk szívesen csak magyarokat a Fradiban, az eredmények felülírnak mindenfajta hazafias érzületetet.

Meg aztán 38.2 millió eurót összegründolni futballistából sem egyszerű.

Van az a pénz.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!