Dodi dedikál – Ballai Attila publicisztikája

TAPS, SZÉNSAV, FERENCVÁROS. Talányos cím, szó se róla. Mintha az erkölcs, erő, egyetértés „szentháromság” erkölcs, szénsav, egyetértésre változna. A Ferencváros és a taps még könnyedén társítható egymáshoz, de hogy jön ide a szénsav? Bánki József anekdotás könyvéből ez is kiderül. Az első kötetes szerzőt ezúttal nem kell bemutatni, talán nem túlzás, ha kijelentjük: napjainkban ő a legismertebb, legnépszerűbb ama Fradi-futballisták közül, akik sohasem nyertek bajnokságot. Sőt, számos trófeahalmozót is megelőz, bizonyítva, hogy a kollektív emlékezet „történelmi távlatban” nem elsősorban az eredményesség, hanem a karakter, a személyiség alapján rangsorolja a sportolókat. Igenis, a nyom számít, amelyet maguk után hagynak.

Bánki Dodi, Dodó – még a legvonalasabb játékvezetők sem szólították soha Józsefnek – e művével is igen mély nyomot hagyott. Ez a könyvheti forgatag vasárnapi, Vigadó téri rendezvényén és annak nem hivatalos „utórezgései” során is kiderült. Erről azonban később, első felütésként elevenítsük fel a korábbi labdarúgóra legjellemzőbb, a kötet hitelességének is „aranyalapot” adó sztorit! Nem, nem azt, amikor a teljes magyar sportsajtót bejárta a vallomása, amely szerint a pörkölthöz képtelen tejet inni – és pörköltet bizony igen gyakran fogyasztott –, ez kiváló poén, de nem több annál. Hanem azt, amikor a Honvéd a Frankfurtba igazoló Détári Lajos helyére hívta, hazai léptékkel mérve csillagászati aláíráspénzért, ám aránylag rövidre sikerült a tárgyalás, mert ő tisztelettel meghallgatta az ajánlatot, majd kijelentette: „Köszönöm, de én csak akkor megyek ki Kispestre, ha elalszom a metrón.” Ez is kiváló poén, de ez már többről szól. Hűségről, elkötelezettségről, összetartásról. Hiszen másnap az Üllői úton egy tollvonással szerződést hosszabbított, a Honvéd által kínált összeg kereken egyhetedéért.

Legalább ennyire „dodis” volt, ahogyan a Zöld és fehér magazin alapító főszerkesztője hajdan újságírói pályafutását kezdte. Gyakornokként, első munkanapján a rovatvezetője elé tett egy MTI-hírt, és csak annyit mondott, írja át. Ez szakzsargonban azt jelentette, szerkessze meg, itt tegyen hozzá, ott vegyen el belőle. Ő azonban ezt természetesen nem tudhatta, hanem a szó szoros értelmében véve a feladatot, fogott egy üres papírlapot, egy golyóstollat, és betűről betűre átmásolta a távirati iroda kissé fűrészporzamatú szövegét. Ez is poén, ez meg az alázat mintapéldája. Mert nemhogy nem várta el, hogy a szerkesztőség térdre boruljon a „nagy” Bánki Dodi előtt, és rögtön Albert-sztárinterjút vagy önéletrajzi ihletésű publicisztikát kérjen tőle, hanem félreértésből adódóan, zokszó nélkül teljesített egy olyan „dedós” melót, amilyen egyébként nincs is. Tudván, hogy mindent az elején kell kezdeni.

Fentebb hűségről, elkötelezettségről, összetartásról, alázatról, szeretetről esett szó. Ezek azok az alapérzések, amelyek sütnek a könyvből. Messze megelőzve a szénsavat.

Az egyik fő alak dr. Lakat Károly, mert ugyebár „zöld fű felett, kék ég alatt, legjobb edző doktor Lakat”. Ez az idézet ugyan nem szerepel a könyvben, de számos, kevésbé ismert igen. Például az, hogy az 1968-ban, Mexikóban olimpiai bajnok magyar csapat kapitánya az utazás előtt, még itthon miként válaszolt arra a kérdésre, mekkora gondot jelenthet az időeltolódás, az akklimatizáció a fiúknak. Íme, a Lakat-sziporka: „Az átállást illetően az európai válogatottak közül a mi csapatunknak lesz a legkevesebb gondja, mivel labdarúgóink itthon akkor járnak haza, amikor Magyarországon a nap kél, Mexikóban viszont nyugszik.” Vagy egy másik gyöngyszem, elegáns utalás arra, hogy Juhász József csapatorvos olykor némileg túllépte kompetenciája kereteit: „Varga Zoli sérülése komolyabb, mint azt gondoltuk. A döntés megszületett. Én megállapítottam, hogy sérült, Juhász doktor pedig kihagyta a csapatból.” Aztán egy metszően is roppant szellemes kritika: „Kérem, ha ezt a mérkőzést vízilabdában rendezték volna, az összes játékos megfullad.” Végül egy intelem Rákosi Gyulának, kifejezetten a szénsav jegyében: „Mit iszol? Tejet? Ez ahhoz hasonlít, hogy miközben a legtöbb játékos a Népsportot olvassa, te a Nők Lapját lapozgatnád.”

A Dalnoki Jenőhöz fűződő anekdotakincs már közvetlen élményanyagból táplálkozik. Olyannyira, hogy Jenő bácsinak, aki váltig állította, ahol ő védekezett, oda biztonsági okokból az első négy sorba nem adtak el jegyet, nehogy a nézők megsérüljenek, edzőként egyik legkedveltebb célpontja éppen Dodi volt. A Pécs elleni hazai meccs előtt például a Springer-szobornál emelt hangon arra kérte a játékvezetőt, az akkoriban megszokottal ellentétben a csapatok ne kifussanak a pályára, csak kisétáljanak, különben Bánki elfárad. De Dalnoki mester, mint fénykorában, mérlegelés nélkül „csúszott be páros lábbal” a legnagyobb sztároknak is. Ebedlit egyik halványabb teljesítménye után azzal fogadta a pályáról lefelé jövet, hogy „Zolikám, nagyon jó meccset játszottunk. Kár, hogy nem láttad...”, a nem elsősorban sistergős bombáiról elhíresült Nyilasinak pedig ezt az utasítást adta: „Nyílkám, tiszta erővel lődd meg a labdát a tizenhatosról, majd fuss utána, és az ötösről gurítsd a hálóba.” A mester néha önkritikát is gyakorolt, jelesül a Szabadi Lászlónak szánt, félreérthető intelme kapcsán: „Mondtam neki, hogy be kell rúgni, de én a helyzetre gondoltam.” A vízhordók esetében nem cifrázta ennyire, visszatérő fordulata így szólt: „Játszd a saját játékodat! De ne azt a sz.rt!”

Lakat és Dalnoki személyisége köré valóságos legendárium szövődik, mellettük, előttük érthetően Albert Flórián – Dodi ifiedzője – a vezéralak. Mellékszereplők viszont egyáltalán nincsenek, Máté János híres liverpooli „kengurucsele”, a szombathelyi kapus, Hegedűs Péter Oscar-várományos alakítása a metrófogantyúval éppen úgy felejthetetlen epizód, miként az is, amint Csank Jánost szenvedélye, vadászat közben hívja telefonon a felvidéki játékos, Pinte Attila, ezért a mester arra kéri, mondja gyorsan, mert lesen van, mire Pinte azt tanácsolja: „Akkor lépjen vissza, mester!” A nyelvünket egyedien törve beszélő szlovák légiós – őt meg se nevezzük, a szerző sem teszi – ennél érdemibb hozzászólásra ragadtatta magát, amikor aktuális edzője tisztázó beszélgetésre hívta a csapatot, érzékelve az öltözőbéli feszültséget, hősünk ugyanis a képébe vágta: „Áz á báj, hogy párászt vágy.”

Az ezernyi szórakoztató történet mellett a kötet mégsem gegparádé. Sokkal, de sokkal több annál. Ebben az értékzavaros, harsány kisebbségek által tematizált világban különösen. Csendes, eszköztelen, nem érzelgős, de érzelmes kiállás állandó értékek mellett. Miként a könyvhét keretében a Vigadó téren a vasárnap rendezett „író-olvasó találkozó is az volt. A színpadon a nyolcvanon túli Rákosi Gyulával, a hetvenéves Mucha Józseffel és a hatvanon még éppen inneni Bánki Dodival, három Fradi-generáció emblematikus játékosaival, velük szemben, a tűző napon, a déli forróságban tömött széksorokkal, a hallgatóság soraiban Dzurják „Csöpivel”, Fiedler Erikával, Pádár Ildikóval.

Dodi szűkebb és tágabb családjával; gyermekeivel, unokájával és a szurkolókkal, akik kevesellték a fél­órás beszélgetést, mondván, hőségben, hóban, szélben kitartottak három órán át a kettős rangadókon is. A program plenáris része vastapssal zárult, dedikálással, autogramosztással, közös fotózkodással folytatódott, aztán bizonyára eljött a szénsav időszaka is. Arról már nem érkeztek hírek, az meddig és milyen intenzitással tartott, valaki mindenesetre felidézte az öregfiúkcsapat egykori edzője, az 1930-as évek kiválósága, Gyetvai Laci bácsi kissé kétségbeesettnek ható kérését: „Gyerekek, egy órával a meccskezdés előtt azért rövidet már ne igyatok!”

Igaz, vasárnap nem rendeztek mérkőzést.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!