Bombatölcsér szélén – Ballai Attila publicisztikája

Nem először vív egymássak az első vérnél többet kívánó párviadalt az MTK és a Budapesti Honvéd. A magyar labdarúgás legsikeresebb időszakában, az 1950-es évtized első felében csak e két csapat nyert, nyerhetett bajnokságot, az 1955 januárjában – Puskás és Hidegkuti négy-négy góljával – 9:7-es, futballidegen végeredményt hozó Honvéd–Vörös Lobogó ámulat örökös csúcs. Jóval később, 1984 és 1989 között pedig csak azért nem zárt az élen sorozatban hatszor a Honvéd, mert az MTK 1987-ben belelépett e díszmenetbe.

Most, újabb három és fél évtized múltán, az NB I záró fordulójában, ma délután ismét óriási a tét: a kiesés elkerülése. Boronghatnánk vagy álmélkodhatnánk azon, hogyan süllyedhetett idáig két egykori nagyság, de ha a kérdés nem költői, kíséreljük meg a válaszadást! Kezdve onnan, hogy a jelenség egyáltalán nem egyedi. Az elmúlt évek egyik legjobb gegje nem ok nélkül hangzik úgy, hogy a Ferencváros és a Videoton kiemelkedik a mezőnyből, a többiek a kiesés ellen harcolnak, és akinek ez a legjobban sikerül, az a bronzérmes. Ez idén persze már nem érvényes, hiszen egyrészt a Fehérvár oda sem fér a dobogóra, másrészt öt csapatnak – a fentiek mellett a Kisvárdának, a Puskás Akadémiának és a Paksnak – mindvégig csak előre kellett néznie.

Ellentétben a többiekkel. A közülük legelöl végző Újpest már a szakadék széléről táncolt vissza, és a bajnoki címeket tekintve a hazai futballhistória harmadik legeredményesebb klubjaként nem először járt ott. 1993 júniusában osztályozót kellett vívnia a Hatvannal, és a Megyeri úti 0–0 után idegenben a 90. percben lőtt góllal csikarta ki a bennmaradást. Tiefenbach Tamás mezét magáról lerángattva, félmeztelen eksztázisban ünnepelte a 2–1-es „diadalt”. Mivel megmenekült, az Újpest a legrégebbi törzsgárdista, 110 esztendeje őrzi első osztályú voltát; legutóbb 1911-ben esett ki, de 1912-ben azonnal vissza is jutott. Az örökrangsort 33 aranyával vezető Ferencváros a kezdetektől NB I-es, és a pályán soha nem is veszítette el e tagságát. A zöldasztalnál azonban igen: 2006-ban, kétségtelenül zilált anyagi helyzetére hivatkozva, mint utóbb bebizonyosodott, jogellenesen a másodvonalba száműzték. Olyan „szaktekintélyek” szavaztak erről, mint például R. Anett, huszonéves turisztikai szakértő. A dicsőséglistán negyedik Honvéd (14 elsőség) fennállása óta először és eddig utoljára 2003-ban esett ki, az ugyanezen a dicsőségtablón második MTK (23) az elmúlt negyven esztendőben többször is liftezett. A harmadik évezred legeredményesebbje, a 2005 és 2014 között hétszeres bajnok Debrecen 2020-ban 27 év után találtatott könnyűnek, a Vasas (hat) többszöri alámerülés után most tér vissza, a Csepel (négy) szabad szemmel már nem is észlelhető, a Győrt (négy) főszponzora, a Quaestor-csoport összeomlása 2015 tavaszán maga alá temette, és a romeltakarítás oly sokáig elhúzódott, hogy a feljutásra azóta sem nyílt érdemi esély.

A hazai élmezőnyt ezzel kipipáltuk. Európa élbajnokságaira nyitva, Angliában a Premier League megalapítása óta eltelt, egy híján harminc idényt mindössze hat egylet– az Arsenal, a Chelsea, az Everton, a Liverpool, a Manchester United és a Tottenham – töltötte mulasztás nélkül az elitben, az viszont elképzelhetetlennek tűnik, hogy az örökrangsor másodikja és negyedikje a kiesés elkerüléséért csatázzon egymással. Ők, mármint a Liverpool és a Manchester City ugyanis történetesen az elsőségért viaskodnak. A spanyol, az olasz és a német összesített negyedik, jelesül a Bilbao, a Genoa és a Werder Bremen viszont ugyanúgy kesereghet az éji homályban késő régi dicsőségén, mint az MTK és a Honvéd.

Utóbbi kettő előélete számos rokon vonást mutat, az elmúlt évtizedek felvillantása után érthetőbbé válhat, mi miért történik 2022-ben. A kezdetek persze gyökeresen különböznek. A második világháború előtti magyar labdarúgás három óriást vonultatott fel, a Ferencvárost, az MTK-t és az Újpestet. Az elsőt a Springer család, a másodikat Brüll Alfréd, a harmadikat Aschner Lipót emelte világszínvonalra. Egészen 1942-ig kizárólag ők hárman osztoztak a bajnoki címeken (kivéve a BTC 1901-es és 1902-es elsőségét), ekkor törte meg e triumvirátus uralmát a Csepel, Weisz Man­fréd egyesülete. Az MTK-t, az Újpestet és a Csepelt hazafias érzelmű zsidó nagytőkések virágoztatták fel, akik nem hogy rövid, hosszú távú hasznot sem reméltek, hanem klasszikus mecénásként csak adtak.

Az 1940-es évek végére kiépült diktatúra ezt azt érzelmi töltetet nélkülözte, nem is ismerte. A szocialista embertípus felsőbbrendűségének hirdetésére azonban a sport kiváló eszköznek bizonyult, és e felismerés két fő haszonélvezője éppen a Kispest és az MTK lett. Előbbit külvárosi gárdából nevére vette a Néphadsereg, így nem a zsenialitását egyre inkább kiteljesítő Puskás és Bozsik igazolt el máshova, hanem köréjük verbuváltak kényszersorozással álomtizenegyet. Az MTK-t az ÁVH szemelte ki. Ugyanúgy megfosztották a nevétől (Bp. Bástya) és a színétől (piros-fehér), mint a Fradit, csak éppen nem a rendszer kegyvesztettje, hanem kegyeltje lett, még ha nem is kért ebből. Ez a magyar labdarúgás és e két klub a bevezetőben már említett fénykora, ami a forradalom után fokozatosan leáldozott. Onnantól ráadásul, hogy az ÁVH-t betagolták a Belügyminisztériumba, amelynek addigra már megvolt a maga csapata, a Dózsa, az MTK jelentősége egyre csökkent. A Honvédnak sem tett jót az enyhülés időszakában az 1950-es évek emléke, de az Aranycsapat szétesését gerjesztő 1956-os dél-amerikai túra sem; nem is meglepő, hogy a kispestiek 1955 és 1980, a kék-fehérek 1958 és 1987 között egyetlen bajnokságot sem nyertek.

A 80-as évekre a Honvéd elsősorban talán nem társadalmi-politikai okok, hanem a szerencsés csillagzat miatt született újjá: kiemelkedő képességű játékosok nőttek fel, akik máshonnan is magukhoz vonzották a nyerni vágyó klasszisokat. Az MTK Verebes József „Mágus” mellett Somogyi Jenő szállodaigazgató-klubelnöknek köszönhette 1987-es elsőségét. No meg természetesen a diktatúra puhulásának; Brüll Alfrédok még nem juthattak pozícióba – nem is voltak –, Somogyi Jenők már igen.

A rendszerváltás aztán az „emberarcúnak” hirdetett szocializmussal együtt a magyar futball hátországát is megszüntette. Új kialakítására pedig intézményesített szinten kísérletet sem tett. Jöttek újgazdag szerencselovagok, akik minden, véletlenül beguruló forintot igyekeztek azonnal zsebre vágni. Őket követték a külföldi, másod-, harmadvonalbeli nyerészkedők, akik keleti játékoslerakatként, raktárként, jobb esetben leány-, azaz legényvállalatként működtették itteni kintlevőségeiket. Az olasz Kecskemétre vagy Dunaújvárosba költöztette volna a Honvédot, az angol a kiselejtezett játékosok mellett olyan edzőt hozott a Ferencvároshoz, akit Albert Flórián, a senkire rosszat sohasem mondó Császár csak „Bobby bohócként” emlegetett, a belgát egészen „tegnapig” nyögte az Újpest.

Két esetben azonban bebizonyosodott, hogy létezik kedvező konstelláció is: az „amerikás” magyar pénzember, aki nem itt és nem most akarja megcsinálni a szerencséjét, mert már megcsinálta, és üzleti megfontolások mellett érzelmi kötődések is vezetik. Sőt, nyomot akar hagyni maga után. Nyomot, nem bombatölcsért. Mint Várszegi Gábor az MTK-nál és George F. Hemingway – született Szabó György – a Honvédnál. Nagyjából másfél évtizedes regnálásuk elhozta az újabb aranykort, a szó szoros értelmében is. Lám, a két, jelenlegi kiesőjelölt sorsa megint találkozott, a mostaninál jóval magasabb szinten.

Ma már nincs se Várszegi, se Hemingway, kettejük távozása óta – ha ilyen mértékű pénzforrás kiesik, azt csupán jó szándékkal és normális munkával képtelenség pótolni –, újabb bajnoki cím sincs. Itt van ellenben ma délután az MTK–Debrecen és a Puskás Akadémia–Honvéd kettős párviadal. A Honvéd előnye két pont, az MTK-é a semmiből visszatért remény és a nyerhetőbb mérkőzés.
Akárhogy is, egyiküknek alá kell szállnia. Mondhatnánk, hogy a pokol helyett talán csak a tisztítótűzbe, de ez most afféle szólam lenne, nem vigasz. Mert ennek az NB II-nek a purgatóriumában a jelek szerint bizony elég sokáig lehet perzselődni.

Itt van ellenben ma délután az MTK–Debrecen és a Puskás Akadémia–Honvéd kettős párviadal. A Honvéd előnye két pont, az MTK-é a semmiből visszatért remény és a nyerhetőbb mérkőzés. Akárhogy is, egyiküknek alá kell szállnia.

Most, újabb három és fél évtized múltán, az NB I záró fordulójában, ma délután ismét óriási a tét: a kiesés elkerülése. Boronghatnánk vagy álmélkodhatnánk azon, hogyan süllyedhetett idáig két egykori nagyság, de ha a kérdés nem költői, kíséreljük meg a válaszadást! Kezdve onnan, hogy a jelenség egyáltalán nem egyedi. Az elmúlt évek egyik legjobb gegje nem ok nélkül hangzik úgy, hogy a Ferencváros és a Videoton kiemelkedik a mezőnyből, a többiek a kiesés ellen harcolnak, és akinek ez a legjobban sikerül, az a bronzérmes. Ez idén persze már nem érvényes, hiszen egyrészt a Fehérvár oda sem fér a dobogóra, másrészt öt csapatnak – a fentiek mellett a Kisvárdának, a Puskás Akadémiának és a Paksnak – mindvégig csak előre kellett néznie.

Ellentétben a többiekkel. A közülük legelöl végző Újpest már a szakadék széléről táncolt vissza, és a bajnoki címeket tekintve a hazai futballhistória harmadik legeredményesebb klubjaként nem először járt ott. 1993 júniusában osztályozót kellett vívnia a Hatvannal, és a Megyeri úti 0–0 után idegenben a 90. percben lőtt góllal csikarta ki a bennmaradást. Tiefenbach Tamás mezét magáról lerángattva, félmeztelen eksztázisban ünnepelte a 2–1-es „diadalt”. Mivel megmenekült, az Újpest a legrégebbi törzsgárdista, 110 esztendeje őrzi első osztályú voltát; legutóbb 1911-ben esett ki, de 1912-ben azonnal vissza is jutott. Az örökrangsort 33 aranyával vezető Ferencváros a kezdetektől NB I-es, és a pályán soha nem is veszítette el e tagságát. A zöldasztalnál azonban igen: 2006-ban, kétségtelenül zilált anyagi helyzetére hivatkozva, mint utóbb bebizonyosodott, jogellenesen a másodvonalba száműzték. Olyan „szaktekintélyek” szavaztak erről, mint például R. Anett, huszonéves turisztikai szakértő. A dicsőséglistán negyedik Honvéd (14 elsőség) fennállása óta először és eddig utoljára 2003-ban esett ki, az ugyanezen a dicsőségtablón második MTK (23) az elmúlt negyven esztendőben többször is liftezett. A harmadik évezred legeredményesebbje, a 2005 és 2014 között hétszeres bajnok Debrecen 2020-ban 27 év után találtatott könnyűnek, a Vasas (hat) többszöri alámerülés után most tér vissza, a Csepel (négy) szabad szemmel már nem is észlelhető, a Győrt (négy) főszponzora, a Quaestor-csoport összeomlása 2015 tavaszán maga alá temette, és a romeltakarítás oly sokáig elhúzódott, hogy a feljutásra azóta sem nyílt érdemi esély.

A hazai élmezőnyt ezzel kipipáltuk. Európa élbajnokságaira nyitva, Angliában a Premier League megalapítása óta eltelt, egy híján harminc idényt mindössze hat egylet– az Arsenal, a Chelsea, az Everton, a Liverpool, a Manchester United és a Tottenham – töltötte mulasztás nélkül az elitben, az viszont elképzelhetetlennek tűnik, hogy az örökrangsor másodikja és negyedikje a kiesés elkerüléséért csatázzon egymással. Ők, mármint a Liverpool és a Manchester City ugyanis történetesen az elsőségért viaskodnak. A spanyol, az olasz és a német összesített negyedik, jelesül a Bilbao, a Genoa és a Werder Bremen viszont ugyanúgy kesereghet az éji homályban késő régi dicsőségén, mint az MTK és a Honvéd.

Utóbbi kettő előélete számos rokon vonást mutat, az elmúlt évtizedek felvillantása után érthetőbbé válhat, mi miért történik 2022-ben. A kezdetek persze gyökeresen különböznek. A második világháború előtti magyar labdarúgás három óriást vonultatott fel, a Ferencvárost, az MTK-t és az Újpestet. Az elsőt a Springer család, a másodikat Brüll Alfréd, a harmadikat Aschner Lipót emelte világszínvonalra. Egészen 1942-ig kizárólag ők hárman osztoztak a bajnoki címeken (kivéve a BTC 1901-es és 1902-es elsőségét), ekkor törte meg e triumvirátus uralmát a Csepel, Weisz Man­fréd egyesülete. Az MTK-t, az Újpestet és a Csepelt hazafias érzelmű zsidó nagytőkések virágoztatták fel, akik nem hogy rövid, hosszú távú hasznot sem reméltek, hanem klasszikus mecénásként csak adtak.

Az 1940-es évek végére kiépült diktatúra ezt azt érzelmi töltetet nélkülözte, nem is ismerte. A szocialista embertípus felsőbbrendűségének hirdetésére azonban a sport kiváló eszköznek bizonyult, és e felismerés két fő haszonélvezője éppen a Kispest és az MTK lett. Előbbit külvárosi gárdából nevére vette a Néphadsereg, így nem a zsenialitását egyre inkább kiteljesítő Puskás és Bozsik igazolt el máshova, hanem köréjük verbuváltak kényszersorozással álomtizenegyet. Az MTK-t az ÁVH szemelte ki. Ugyanúgy megfosztották a nevétől (Bp. Bástya) és a színétől (piros-fehér), mint a Fradit, csak éppen nem a rendszer kegyvesztettje, hanem kegyeltje lett, még ha nem is kért ebből. Ez a magyar labdarúgás és e két klub a bevezetőben már említett fénykora, ami a forradalom után fokozatosan leáldozott. Onnantól ráadásul, hogy az ÁVH-t betagolták a Belügyminisztériumba, amelynek addigra már megvolt a maga csapata, a Dózsa, az MTK jelentősége egyre csökkent. A Honvédnak sem tett jót az enyhülés időszakában az 1950-es évek emléke, de az Aranycsapat szétesését gerjesztő 1956-os dél-amerikai túra sem; nem is meglepő, hogy a kispestiek 1955 és 1980, a kék-fehérek 1958 és 1987 között egyetlen bajnokságot sem nyertek.

A 80-as évekre a Honvéd elsősorban talán nem társadalmi-politikai okok, hanem a szerencsés csillagzat miatt született újjá: kiemelkedő képességű játékosok nőttek fel, akik máshonnan is magukhoz vonzották a nyerni vágyó klasszisokat. Az MTK Verebes József „Mágus” mellett Somogyi Jenő szállodaigazgató-klubelnöknek köszönhette 1987-es elsőségét. No meg természetesen a diktatúra puhulásának; Brüll Alfrédok még nem juthattak pozícióba – nem is voltak –, Somogyi Jenők már igen.

A rendszerváltás aztán az „emberarcúnak” hirdetett szocializmussal együtt a magyar futball hátországát is megszüntette. Új kialakítására pedig intézményesített szinten kísérletet sem tett. Jöttek újgazdag szerencselovagok, akik minden, véletlenül beguruló forintot igyekeztek azonnal zsebre vágni. Őket követték a külföldi, másod-, harmadvonalbeli nyerészkedők, akik keleti játékoslerakatként, raktárként, jobb esetben leány-, azaz legényvállalatként működtették itteni kintlevőségeiket. Az olasz Kecskemétre vagy Dunaújvárosba költöztette volna a Honvédot, az angol a kiselejtezett játékosok mellett olyan edzőt hozott a Ferencvároshoz, akit Albert Flórián, a senkire rosszat sohasem mondó Császár csak „Bobby bohócként” emlegetett, a belgát egészen „tegnapig” nyögte az Újpest.

Két esetben azonban bebizonyosodott, hogy létezik kedvező konstelláció is: az „amerikás” magyar pénzember, aki nem itt és nem most akarja megcsinálni a szerencséjét, mert már megcsinálta, és üzleti megfontolások mellett érzelmi kötődések is vezetik. Sőt, nyomot akar hagyni maga után. Nyomot, nem bombatölcsért. Mint Várszegi Gábor az MTK-nál és George F. Hemingway – született Szabó György – a Honvédnál. Nagyjából másfél évtizedes regnálásuk elhozta az újabb aranykort, a szó szoros értelmében is. Lám, a két, jelenlegi kiesőjelölt sorsa megint találkozott, a mostaninál jóval magasabb szinten.

Ma már nincs se Várszegi, se Hemingway, kettejük távozása óta – ha ilyen mértékű pénzforrás kiesik, azt csupán jó szándékkal és normális munkával képtelenség pótolni –, újabb bajnoki cím sincs. Itt van ellenben ma délután az MTK–Debrecen és a Puskás Akadémia–Honvéd kettős párviadal. A Honvéd előnye két pont, az MTK-é a semmiből visszatért remény és a nyerhetőbb mérkőzés.
Akárhogy is, egyiküknek alá kell szállnia. Mondhatnánk, hogy a pokol helyett talán csak a tisztítótűzbe, de ez most afféle szólam lenne, nem vigasz. Mert ennek az NB II-nek a purgatóriumában a jelek szerint bizony elég sokáig lehet perzselődni.

Itt van ellenben ma délután az MTK–Debrecen és a Puskás Akadémia–Honvéd kettős párviadal. A Honvéd előnye két pont, az MTK-é a semmiből visszatért remény és a nyerhetőbb mérkőzés. Akárhogy is, egyiküknek alá kell szállnia.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!