Nincs legjobb – Deák Zsigmond publicisztikája

Azonnal csapjunk is bele a lecsóba egy nyílt, egyszerűnek tetsző kérdéssel: ki a jelenlegi legjobb magyar futballedző? Most hagyunk mindenkit kicsit szusszanni, morfondírozni… Megvan a válasz? Nem könnyű, az egyszer biztos. A logika azt diktálná, arra kell szavaznunk, aki az elitligák valamelyikében sikerrel működik. Ennek alapján – konkurencia híján – Lőw Zsolt a nyerő, a Bajnokok Ligájában címvédő, az angol Premier League-ben momentán harmadik Chelsea másodedzője. Egy a gond, hogy immár tíz évet átfogó, az osztrák Lieferingtől és Salzburgtól a német Leipzigen, a francia Paris Saint-Germainen át a londoni kékekig ívelő tréneri karrierje során sosem volt még vezetőedző, annak minden felelősségével, buktatójával s persze dicsőségével. Le a kalappal előtte, ám egyelőre csak azt tudjuk róla (noha önmagában ez sem kevés), hogy a legmenőbb kluboknál működő sztár­edzők tökéletesnek tűnő segítője. Ami tehát hiányzik neki az egyértelmű „The Best” címkéhez, az az önálló szakmai vezetői munka.

Magyarként legutóbb Dárdai Pál volt vezetőedző a legjobb bajnokságok egyikében, a német Bundesligában. Pontosan tudjuk, hogy 21 évesen igazolt Berlinbe, ahol a Hertha játékoslegendájává, szereplési csúcstartójává vált. Ezután a klub utánpótlásában kezdett dolgozni, innen érkezett a magyar válogatott kispadjára – megalapozva a későbbi Európa-bajnoki szereplést –, ahonnan már a HBSC felnőttgárdájához tért vissza a német fővárosba. Négy és fél évig ténykedett sikeresen, 2019-ben újra „alámerült” a berliniek korosztályos csapataihoz, hogy tavaly megint a nagyokat irányítsa. A kiesést el tudta kerülni, a kényszerű novemberi távozást nem, elégtétel vagy sem, de a Hertha azóta nélküle legalább annyira bukdácsol, mint vele. A jelenleg pihenő Dárdai tehát lehetne épp a legjobb magyar edző, csak vele az a „baj”, hogy labdarúgó- és tréneri karrierje zömét Németországban töltötte, gyakorlatilag semmi köze a hazai futballhoz és az edzőképzéshez. Magyar ember, német edző – ha lehet ilyen egyáltalán… (Természetesen ez a helyzet Lőwvel is.)

Hasonló, de talán még inkább unortodox gondolatmenet alapján Marco Rossit is meg lehet említenünk, aki ugyan hazájában, Olaszországban töltötte játékoséveit és tanulta ki a szakmát, ám csak alacsonyabb osztályú kluboknál kapott kispadot, érdemi lehetőséget viszont nem. Tíz éve aztán Magyarországra, a Honvédhoz vetette a sorsa, azóta kiteljesedett és bizony tényleg a „miénk” lett. Gyakorlatilag folyamatosan nálunk dolgozott, s ebbe hadd vegyük bele a DAC-nál töltött időt is, hiszen Dunaszerdahely igazi magyar közeg, magyar gyökerekkel és identitással, magyar klubtulajdonossal, magyar játékosokkal (is), szerves magyar szakmai és egyéb kapcsolatokkal. Rossi szövetségi kapitányként még inkább tisztába került a viszonyainkkal, az NB I-gyel, a magyar labdarúgókkal, miközben érzelmileg is kötődik már hozzánk, nem csak egy állomásnak látja hazánkat a sok közül karrierje során. Bár magát szerényen csak közepes edzőnek vallja, emberi kvalitásaival és persze a sport állandó értékmérőjének számító eredményeivel felvértezve hajlok arra, hogy akár a jelenlegi legjobb hazai szakembernek nevezzem. A magyar jelző viszont valóban erős kissé, ráadásul Dárdaihoz és Lőwhöz hasonlóan ő sem itthon szívta magába a szakmai tudást.

Mint ahogy a kétségkívül magyar Hornyák Zsolt sem, hiszen ő a (cseh)szlovák labdarúgás „terméke”. Köbölkúton született, alig túl a trianoni határon, játékosként megjárta többek mellett a pozsonyi Slovant és Intert, Kassát, a moszkvai Dinamót, a ciprusi Páfoszt, no meg persze a szlovák válogatottat. Edzőként örmény, máltai, orosz és cseh klubok után 2019-ben érkezett Felcsútra, ahol bajnoki érmekig, nemzetközi szereplésig vezette a jelenleg is második helyezett Puskás Akadémiát. Ha az NB I-es tabellát vesszük alapul, akkor végre két anyaországi magyar tréner „következik”, hiszen a harmadik Kisvárdát Erős Gábor, a negyedik Paksot Bognár György irányítja. Előbbi évekig szerepelt másodedzőként, aztán a portugál Joao Janeiro Dunaszerdahelyre távozása után átvette a marsallbotot, s bár ideiglenes megoldásnak látszott, kihasználta a lehetőséget, így maradhatott vezetőedző. Fiatal, jó szakember, de nem a legjobb. Bognár György stílusa – amit úgy lehetne összefoglalni, hogy „rúgjunk legalább eggyel több gólt, mint amennyit kapunk” – sokaknak szimpatikus, akad, aki csak ezért jár Paks-meccsekre, ám azért ez nem olyan volumenű futballturizmus, mint mondjuk a Real Madrid vagy a Barcelona meccsein… (Legutóbb például 1871-en látták, ahogy a kizárólag hazai játékosokból álló paksi csapat 0–2-ről fordít a Fehérvár ellen.) Még további négy magyar edző dolgozik jelenleg az első osztályú bajnokságban, az ifjabb nemzedékhez tartozó Waltner Róbert Zalaegerszegen, a tapasztaltabb Supka Attila Mezőkövesden, Csertői Aurél Gyirmóton, Márton Gábor pedig az MTK-nál. Mindegyiküknek megvannak a maga értékei, de hogy bármelyikük a legjobb lenne, azt nehéz kijelenteni. Hasonló vonatkozik az NB II-ben nevesebb szakembernek számító Kondás Elemérre (Diósgyőr) és Kuttor Attilára (Vasas).

A „The Best” kitételhez huzamosabb ideig tartó hazai vagy „idegenbeli” szakmai sikereken át vezetne az út, azonban úgy néz ki, ez momentán járhatatlan. A kirakatcsapatnak számító Ferencváros immár tíz éve külföldi edzőkben hisz (Ricardo Moniz holland, Thomas Doll német, Szerhij Rebrov ukrán, Peter Stöger osztrák, Sztanyisz­lav Csercseszov orosz), s mivel jellemzően ők vitték el a címeket, honfitárs trénernek nem maradt babér. A szintén kiemelkedő (bár lehet, ez már múlt idő) Mol Fehérvár ugyan belevágott a „magyaros” projektbe Márton Gábor, majd a Szabics Imre, Juhász Roland, Torghelle Sándor szakmai stáb alkalmazásával, a végeredményt ismerjük: már a német Michael Boris irányít Sóstón… Ez a fiaskó felveti azt a témát, amiről már jómagam is írtam nemrégiben jegyzetet (Szalai, Szabics meg a többiek, 2022. február 18.), eszerint egyelőre nem működik az a kívánatosnak tetsző modell, hogy „céhlegényeink”, akik játékosként tudást szívtak magukba nyugaton, hazajőve itthon kamatoztatják. Inkább az ellenpélda jellemző (Szabicsék mellett Huszti Szabolcsot s az MLSZ sportigazgatói posztjáról távozó Fehér Csabát nyugodtan sorolhatjuk ugyanide), amit részben foghatunk a nyugati és a hazai közeg különbségére („nem létezik, hogy a közelmúlt legjobb magyar játékosainak egyike sem ért a focihoz...”). De csak részben, mert akkor miért, hogyan tudnak érvényesülni itthon a külföldi trénerek?

Ami az „idegenbeli” sikert, sőt a puszta jelenlétet illeti, itt állunk igazán csehül edzőfronton: nemhogy az elit futball-ligákban, de gyakorlatilag még az európai középkategóriás bajnokságokban sincs mutatóban sem magyar tréner. Ordító az ellentét azzal, hogy a múlt század húszas éveitől a hatvanas-hetvenesig szakembereink tucatjai tanították a sportágat Németországtól Spanyolországon, Portugálián, Olaszországon, tehát a fő futballnemzeteken át Afrika legeldugottabb szegletéig, sikert sikerre halmozva. Most: semmi és senki. Ezek után a kígyó a saját farkába harap: ha arra az egyszerű kérdésre, hogy ki manapság a legjobb magyar futballedző, nincsen egyértelmű jelöltünk, akkor ott valami baj van. Persze, tudjuk, az eredendő bűn a sportág szakmai folytonosságának, a játékos- és edzőgenerációk tradicionális egymásra épülésének erőszakos megszakítása volt ilyen-olyan politikai indíttatásból még a kommunista rendszerben, s ezt szinte lehetetlen visszahozni, visszaépíteni, újat kell alkotni. Legyünk őszinték, ennek egyelőre legfeljebb infrastrukturális nyomait látjuk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!