Cigánykerék a kátyúban – Csillag Péter publicisztikája

Hogy a magyarországi cigányság a teljes népesség hány százalékát teszi ki, nehéz megmondani. A legutóbbi statisztika, a 2011-es népszámlálási adatokból kiolvasható 3.1 százalék általános vélekedés szerint félrevezető: széles körű tapasztalat, hogy a kérdezőbiztosok előtt jóval kevesebben vallják magukat romának, mint akiket a környezetük annak tart. Szociológusok körében megbízhatóbb hivatkozási alap a Debreceni Egyetem utóbbi szempontra építő, 2010 és 2013 között végzett vizsgálatának 8.8 százalékos eredménye. Amit sportviszonylatban ekképpen értelmezhetünk: ha Magyarország lakosságát futballcsapatokba sorolnák, minden tizenegybe jutna átlagosan egy roma játékos.

Ez persze csak szemléltető hasonlat, az életben jóval szigorúbban idomul az elosztás a társadalmi valósághoz: a megyei bajnokságokban sok vidéken, így Nógrádban, Baranyában, Borsodban vagy Szabolcsban az országos szinthez képest erősen felülreprezentált a cigányság, a versenyfutball felső rétegeiben ugyanakkor szinte láthatatlan. Ha az NB I-es vagy a válogatott szint a mérce, évtizedek óta Farkas Jánosra és Pisont Istvánra szokás hivatkozni, az utóbbi harminc évben alig-alig látni cigány származású labdarúgót a kirakatban. A jelenséget a közvélemény hajlamos csendben elfogadott, magától értetődő tényként kezelni, nem bajlódva a szerteágazó okok felfejtésével. Szűk körű szakmai eszmecserék keretében, óvatosan tálalt kiadványokban időről időre szó esik a roma integráció futballt illető kérdéseiről, a Magyar Labdarúgó-szövetség is igyekszik hallatni hangját a témában, képviseltette magát például azon az előremutató kerekasztal-beszélgetésen, amelyet 2015-ben Hadas Miklós szociológus vezetésével szerveztek a Nyitott Műhelyben. Visszatekintve úgy érzem, a Ráth György utcai kulturális galériában hallottak is ösztönöztek arra, hogy szerény újságírói eszközeimmel igyekezzek magam is megismerni és megismertetni a probléma különböző olvasatait, beszélgetések, tapasztalatszerzés, terepmunka segítségével. Nem hagyott nyugodni az említett ellentmondás, nem tudtam kényelmes közönnyel túllépni rajta, ezért is írtam a Nemzeti Sportban hat éve: „Nyilvánvaló, hogy a cigányság hazai futballelitben elfoglalt helye messze nincsen átfedésben országos népességarányával. Ha ennek az a magyarázata, hogy a cigányok kevésbé alkalmasak, rátermettek, ügyesek, mint nem cigány társaik, nincsen semmi baj: lehet szépíteni, csűrni-csavarni, a sport mégiscsak a kiválasztódás terepe. Ha viszont azért nem érnek a rivaldafénybe, mert a mindannyiunk által ismert vaskos társadalmi falak útjukat állják, nincs mese, szembe kell nézni az előttünk tornyosuló, kínosan kerülgetett kérdéssel. Miért hagyja kiaknázatlanul az amúgy minden apró segítségre rászoruló magyar futball saját hátországának ezt a hatalmas területét?”

Azóta árnyaltabban látom a képet, nem a ki nem használt lehetőségeket, nem is a kibontakozást gátló akadályokat tekintve, inkább a megoldás esélyét illetően. Ugyanakkor egyre határozottabban érzékelem, hogy ebben a kérdésben a labdarúgás szempontjait emlegetni szinte faragatlanság, hiszen nem az élet van a futballért, hanem fordítva. A Hátsó füves országjáró sorozat öt évet felölelő vidéki tapasztalatgyűjtése, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat által felkarolt szegény településekről készített tavalyi riportok, de leginkább a bölcs hozzáértők rendíthetetlen türelme rámutatott, jámbor tájékozatlanság azt gondolni, hogy forradalmi lendülettel lerombolhatók az említett falak. Mert ha tényleg csak falakról lenne szó, könnyen átugranák, áttörnék őket az új Farkasok, Pisontok, valójában azonban ennél alattomosabb a visszatartó erő: zsigerekben hordozott bizalmatlanság, mélyen gyökerező családi minták, dédapáktól, nagyapáktól örökölt ősi előítéletek állnak a társadalmi nyitás és a kibontakozás útjában. Ne legyünk egyoldalúak: gyakori edzői észrevétel, hogy a helyi szinten kimagasló cigány tehetség elszántsága, kitartása, fegyelmezettsége, környezetének felhajtó hatása hiányzott a révbe éréshez. Azonban meg kell értenünk, kiszakadni a megszokott környezetből, a mégoly küzdelmes családi biztonságból sok esetben különös kockázattal jár egy „árral szemben” úszó cigány fiatalnak – gondoljunk csak Dobray György rendkívül tanulságos dokumentumfilmjére, a 13 éves salgótarjáni talentum eindhoveni kalandját, vak reményeit és szomorú megcsúszását társadalmi kontextusba helyező Próbajátékra. Eszünkbe juthat Klajbán János nógrádszakáli ökölvívótréner lapunkban idézett igazsága is: a roma származású korábbi bokszoló állítja, a küzdősport azért olyan népszerű a cigányok körében, mert a ringben csak a saját képességeikre hagyatkozhatnak, nem függenek másoktól.

Józan belátás, végtelen türelem és tudatos közeledés segíthet megbirkózni a történelem súlyos örökségével, és legjobb hitünk ellenére sem lehetünk meggyőződve arról, hogy nemes futballszakmai törekvések átírhatják a sok évszázados társadalmi kódokat. Lehet púderezni a felszínt, a nép nyelvében mélyen rögzült szólások, közmondások mindent elárulnak a tudatunkba vésett barázdákról: „Nem szokta a cigány a szántást”, „Eltalálta, mint cigány a búzavetést”, „Cigányútra szaladt”, „Cigány is addig szoktatta a lovát a koplaláshoz, míg bele nem döglött”, „»Ez a hét is jól kezdődik« – mondta a cigány, mikor akasztani vitték”, „Elül Isten, közbül király, hátul a nagy lompos cigány”, „Szomorú, mint böjtben a cigány”, „Csak a hírét hallotta, mint cigány a forralt tejnek”, vagy a „Míg a világ világ lesz” rokon­értelmű párjaként „Míg Miska cigány cigány lesz”.

Márpedig Miska cigány akkor is cigány lesz, ha netán jeles futballista vagy neves zenész válik belőle, de még akkor is, ha esetleg a népszámlálási kérdezőbiztos előtt ezt elhallgatja. Valójában ez így is van rendjén, és éppen az az egészségtelen, ha valakit az érvényesülési szempontok, ösztönös beidegződések arra szorítanak, hogy identitásának meghatározó tényezőjét elfojtsa magában. Cigányok körében nem ritkán hallani a sérelmet, hogy megtollasodott, messzire szakadt társuk új környezetében hirtelen elfelejtette cigányságát. Ellenpéldaként ismét Pisont Istvánt kell említenünk, akinek sport­emberi önbizalmát, lelki egyensúlyát, önmagával megbékélt szellemét bizonyára segítette, hogy élete rögös szakaszain is nyíltan vállalta gádorosi gyökereit és összetartó, hagyománytisztelő cigány családját. Hogy is fogalmazott Tukacs László falusi tanító, a túristvándi csapat edzője a Ha a pályák mesélni tudnának... című könyvben? „Énnekem az a hitvallásom, hogy a cigány gyerekekből nem magyart kell csinálni, hanem tisztességesen dolgozó embert, aki legyen arra büszke, hogy ő cigány származású. Mert ha csak a múltjukat megnézzük, hány művészre, muzsikusra lehetnek büszkék! Én még láttam a gyerekkoromban tekenővájó cigányokat, tudom, milyen munkát tudtak végezni. (...) Istvándiban azért mindig került két-három jó focista, akiket bevettünk magunk közé, és érdekes módon ők sokkal jobban beilleszkedtek a faluközösségbe.”

A szatmári vidék sokat látott futballmindenese érti a cigányok hangját, az öltözőben becsüli, atyai szeretettel segíti őket, cserébe tiszteletet, őszinteséget kap tőlük. És teljesen természetes, hogy hétről hétre beveszik „Laci bácsit” kispályás csapatukba, a Fekete traktorba a helyi rendőrökből verbuválódott Bokafogó elleni, hétfőnként és csütörtökönként megvívott fehérgyarmati futballcsaták során. Erre írtuk nemrég: a társadalmi falak közelről talán nem is látszanak...

Igazságérzetünk mindenkori parancsához, korunk normáihoz viszont szükséges igazodnunk, a társadalmi hierarchia régi mintái nem ültethetők át maguktól értetődően a mai viszonyok közé. Senki sem kérte számon Gárdonyi Gézán, hogy az Egri csillagokban olyan esetlennek és meghunyászkodónak festette le Sárközit, a ragyás cigányt (emlékszünk még?... „Nagyságos, méltóságos Gyamarzsak úr, csókolom kezsit-lábát, hadd pikulázzsak egyet a tistelt vendégség eremére!”), miként Móra Ferenc Dióbél királyfijában sem volt furcsállnivaló, hogy Tilinkó, az ágrólszakadt öreg cigány helyzete olyan rémségesen nyomorúságos. Viszont az is biztos, hogy ha a futballszövetségben fogalmazzák a roma felzárkóztatási célokat, nem a társadalmi kasztrendszer alján mozdíthatatlanul ott ragadt Sárközi vagy Tilinkó adja majd a mintát. Pedig utóbbi világosan kijelölte saját felzárkózási programját: „Addson isten, ami nincs, vedse el, ami van.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!