A múlt fényei és árnyai – Deák Zsigmond publicisztikája

Egyik kedvenc tanmesém, pontosabban életből vett történetem azt hirdeti, hogy a legszebb sporteredményt is lehet úgy fogadni, mintha citromba haraptunk volna, csak a megfelelő pesszimista hozzáállás kell hozzá. Amikor több mint egy évtizede a helyszínen lehettem boldog tanúja patinás küzdősportunk eddigi utolsó világversenyes sikerének, egy Európa-bajnoki címnek, a nagy örvendezés közepette a hazai szövetség egyébiránt köz- és elismert elnöke így dohogott: „Nem jó ez, nem jó, mert ezután elvárják tőlünk...” Nos, ebből a szempontból már nincs gond, nem vár el senki semmit, hiszen a sportág azóta a béka hátsó fele alá küzdötte le magát magyar szinten. Nyilván az idézett sportvezető sem ilyesmire vágyott, egyszerűen csak szerencsétlenül fogalmazott, pontosabban az eredményességnek is az árnyoldalát kereste és találta meg.

Ettől még a felvetés ott lebeg tovább a levegőben: mit várhatunk el egy sportolótól, sportágtól, sőt, nagy általánosságban az embertől, ha valami nagyot, szépet alkotott, aztán viszont már kevésbé sikeres? Vagy éppen fordítva: ha valaki egyszer botlott, rontott, van-e számára megbocsátás, tudja-e javítani, zárójelbe tenni a hibáját? Nézzük először az első variációt, mégpedig Zsóri Dániel példáján keresztül. Emlékezhetünk, a még most is csak 21 éves labdarúgó 2019. február 16-án, alig túl a tizennyolcon a favorit Ferencváros elleni NB I-es mérkőzés hosszabbításában ollózta a kapuba a Debreceni VSC győztes gólját. A bravúros találat önálló életre kelt, szerzőjének diadalt hozott a nemzetközi szövetség (FIFA) és az Év sportolója gála gólszépségversenyén egyaránt. Előbbit, a közismert FIFA Puskás-díjat a milánói Scalában, utóbbit a Nemzeti Színházban adták át Zsórinak, aki partiumi magyarként Nagyváradon született, s az alig nyolcszáz lelkes Simonyifalván nőtt fel. Innen odáig jutni, Messiéket megelőzni, szmokingban feszíteni a világ leghíresebb operaházában, na ezt bizonyára nehéz feldolgozni ép lélekkel...

Most mondhatnánk, hogy neki sem sikerült, de ennél azért bonyolultabb a helyzet, hiszen ahogy korábbi edzője, Csizmadia Csaba fogalmazott a Nemzeti Sportnak: „Az emberek többségében nem tudatosult, hogy a Puskás-díjat a legszebb gólt szerző játékos kapja, nem pedig a világ legjobbja. Ehhez képest az ifjú labdarúgó úgy érezte, hogy az elismerés után minden fordulóban bombagólt várnak tőle, és azt, hogy váltsa meg a világot.” Itt van a kutya elásva. Van egy vitathatatlanul tehetséges fiatal sportoló – ha nem lenne az, nem kerül az NB I-be és nem rúg ilyen gólt –, aki pályafutása legelején bemutatta vélhetőleg fő művét, azóta pedig küszködik önmagával, a sérüléseivel, az irigységgel és a túlzott várakozásokkal. Az internetes kommentelőket most hagynánk is, de nem tehetjük, hiszen a tét és név nélküli okoskodás, gonoszkodás sokat árthat annak, aki nem látja át, mire kellene inkább koncentrálnia. Zsóri Dánielt mindenesetre szerződtette Debrecenből az itthon kirakatcsapatnak számító Mol Fehérvár, aztán kölcsönbe adta Budaörsre, Budafokra, majd néhány napja Zalaegerszegre. Itt kellene összeszednie magát térdszalagszakadása után, s levetnie valahogy minden idők egyik legszebb góljának lelki terhét. Reménykedem, de fogalmam sincs, sikerül-e, mindenesetre valószínűleg onnan kellene közelítenie, azt a csodát már nem veheti el tőle senki. Azt, hogy anélkül miképp alakul a pályafutása, csak találgathatjuk, ám bizonyos, akármi történik vele a jövőben a pályán, a neve már örökre bekerült a sportág aranykönyvébe.

Koplárovics Béláé pedig egy generáció emlékezetébe, hiszen ki ne tudná, 2002. augusztus 14-én az ő hajrábeli góljával verte meg a ZTE a Manchester Unitedet 1–0-ra a Bajnokok Ligája selejtezőjében, Beckham, Keane, Giggs, Solskjaer és a többi klasszis ide vagy oda. A visszavágó (állítólag bundagyanús körülmények között) már 5–0 lett amoda, ettől még Koplárovicsra ráragadt az Ördögűző eposzi jelző, az év végén két alkalommal felhúzhatta a válogatott mezt is, aztán... Aztán kiderült, képtelen mit kezdeni a hirtelen jött hírnévvel, népszerűséggel, Pécsre került, majd Lendvára, még az iráni másodosztályt is megjárta a méltán ismeretlen Sensza Arak csapatánál, Hévíz és Kozármisleny következett, végül levezetés az osztrák sokadosztályban a TSV Utzenaich és az Union Tais­­kirchen színeiben. Ez még mással is előfordulhatott volna, sok focistánk vezetett le a „sógoroknál”, de Koplárovics ekkor már ausztriai gyári munkásként kereste a kenyerét, szinte menekült a profi futballból. Elenyésző számú megszólalásában, nyilatkozatában inkább negatív kontextusban emlegette élete, pályafutása meghatározó epizódját, azt a bizonyos gólt. Mindenki ahhoz mérte, amit ő nem tudott elviselni, feldolgozni.

Persze az sem jó, ha korábbi villanása helyett valamilyen botlásához mérik, kötik az embert. Erről többek mellett Aczél Zoltán is tudna mesélni. A Koplárovicshoz hasonlóan kétszeres válogatott játékost, majd eredményes edzőt 2011 novemberében a Haladás kispadjáról vitték el bilincsbe verve. Végül egy év felfüggesztett börtönbüntetést kapott fogadási csalás miatt, ő azóta is állítja, példát statuáltak vele. Alacsonyabb osztályban dolgozott tovább, NB I-es képbe kerülése (a múlt év őszén állítólag a ZTE-nél számoltak vele) azt az erkölcsi kérdést veti fel, visszatérhet-e valaha oda, ahol korábban volt. Októberben már írtam erről, s most sem változott a véleményem: külső szemlélőként nem tudok rá egyértelmű választ adni, azt viszont bizton állítom, ha így történik, valakinek (főképp a benne bízó klubnak) felelősséget kell vállalnia érte és magyarázatot adni a döntésére.

Hozunk egy nemzetközi példát is, nehogy valaki azt higgye, csak nálunk történik ilyesmi. Felix Zwayer német játékvezetőt még 2005-ben hat hónapra eltiltotta a helyi szövetség (DFB), mert részt vett a Wuppertal és a Werder Bremen II közötti mérkőzés manipulálásában. Bár a bűnösségét nyilvánosan nem ismerte el, a gyanú szerint partjelzőként 300 eurót kapott a csalásért. Súlyosabb szankció is járhatott volna érte, de állítólag együttműködött a vizsgálóbizottsággal, ezért úszta meg ennyivel. Folytatta is felfelé ívelő pályafutását, ám a tavaly decemberi Dortmund–Bayern München rangadón Jude Bellingham (aki még kisbaba volt Zwayer „megbotlásakor”) a hazaiak számára hátrányos döntések kapcsán megjegyezte, kár volt egy fogadási csalásba keveredett bíróra bízni a feladatot. Itt éppen kiállhatott volna a DFB valamilyen észszerű, humánus és főképp igaz magyarázattal, de nem tette, inkább 40 ezer euróra büntette a mindössze 18 éves angol középpályást nyilvános kritika miatt, és azóta gyakorlatilag jegeli Zwayert. „Szabadságolta magát” – mondta hárításképpen a játékvezetői bizottság elnöke, majd kikerülte a múltbeli ügyre és a „fekete báránynak” számító bíró jövőjére vonatkozó kérdéseket is. Pedig kevesen gondolhatták, hogy soha többé nem kerül elő az eset hivatkozási alapként, az a csoda, hogy másfél évtizedig a szőnyeg alatt maradt, míg egy szókimondó angol tinédzser fel nem lebbentette. Ezek után arra hivatkozni, hogy csak Zwayeren múlik a folytatás, a felelősség gyáva megkerülése a DFB részéről.

Innen is látszik, bármi történt a múltban, pozitív vagy negatív dolog, a lehetőség szerinti legjobb megoldás megpróbálni a helyén kezelni, mert az örök stigma csak nehezíti a továbbiakat minden szereplő, de főképp a főszereplő számára. Ezért is kívánok minden jót Zsóri Dánielnek Zalaegerszegen.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!