Bepattanó – Deák Zsigmond publicisztikája

„Ez Rebrovnál bepattant volna...” Gyanútlanul állok a piszoárnál, viszonylag intim szituációban, ilyenkor az ember általában magányra vágyik arra a kis időre, amíg a hűvös őszi este és a két deci finom fehérbor közös hatására kénytelen könnyíteni magán. Erre nem beszélgetni kezd vele a zöld-fehér sálas cimbora két állással odébb? „Ez Rebrovnál bepattant volna...” Nem kérdés, állítás, de hát a valódi szurkoló már csak ilyen, kételyek nélkül éli az életét, legalábbis a stadionban. Ám ezt akkor nem látom és fogalmazom meg magamban ilyen tisztán, hiszen nincs időm gondolkodni és igazából kedvem sem ebben a kiszolgáltatott helyzetben. Rövid hezitálás után ezért egy „ühümmel” folytatom, s egyben zárom az indiszkrét módon kezdeményezett eszmecserét. Ám az eset nem hagy nyugodni, s azóta morfondírozom rajta: Rebrovnál tényleg bepattant volna?

Jaj, elnézést, még el sem árultam, minek kellett volna bepattania és hová: természetesen a labdának a kapuba csütörtökön a Ferencváros–Celtic Európa-ligás csoportmérkőzés második félidejének elején Tokmac Nguen dropból leadott remek lövése után, amire a skótok volt angol válogatott kapusa, Joe Hart mozdulni sem tudott. De nem is kellett, mert hárított helyette a léc. Most, néhány nap elteltével, amit egészen biztosan tudok, az, hogy ha tényleg bepattan, akkor „Tökmag” a lecserélésekor nem füttyszó közepette, dicstelenül távozik a gyepről, hanem a meccs hőseként és a negyedik csoportkör legszebb góljának szerzőjeként. Mindebből azonban még nem derül ki, Rebrovnál tényleg bepattant volna-e. Ott van például a csatár tavalyi barcelonai gólja, ami szintén látványos volt, valóban bepattant, és valóban Szerhij Rebrov edzősége alatt történt, viszont les miatt nem adta meg a bíró. Az jobb volt? A konkrét eset nyilván nem, viszont a csapat eredményességben mindenképpen, hiszen megerősítette hazai egyeduralkodását, miközben egy polccal feljebb, az El helyett a BL-ben szerepelt.

Nézzük akkor először a nemzetközi porondot! Az ukrán szakvezető első évében a Fradi, csakúgy, mint most, elérte az Európa-liga csoportkörét, ami akkor nagy előrelépésnek számított, hiszen évekig képtelen volt hasonlóra, konkrétan a 2004–2005-ös UEFA-kupa-évad óta. Ráadásul az Espanyol, CSZKA Moszkva, Ludogorec trióval szemben összesen hét pontot szerzett (legyőzte idegenben az oroszokat, s csak a bolgároktól kapott ki – házigazdaként – négy döntetlen mellett), kicsin múlt a továbbjutás, maradt a harmadik hely. A következő idényben negyedszázadot követően újra sikerült a Bajnokok Ligájába jutni, s bár ott csak egyetlen pont jutott a zöld-fehéreknek (a Dinamo Kijevvel 2–2-t játszottak itthon), ahogy szokás mondani, a Barcelonától és a Juventustól nem szégyen kikapni. Bizton állíthatjuk, ezekkel a sztárgárdákkal játszani korábban az álmok kategóriájába tartozott, most pedig megvalósult, ezért esetleges gyengébb teljesítmény, nagyobb különbségű vereség esetén sem érkezett elvtelen kritika a nézőtérről (és máshonnan sem). A koronavírus hatását – egymeccses selejtezők, a mérkőzések jó része nézők nélkül zajlott – most azért hagyjuk, mert mindenkinek ezekhez a körülményekhez kellett alkalmazkodnia.

A következő stáció Szerhij Rebrov távozása, amiről túl sok mindent nem tudunk, néhány részletet valószínűleg sosem kötnek az orrunkra. Annyit azért nyugodt szívvel állíthatunk, viszonylag unortodox edzőváltás zajlott, hiszen a nyárig titok maradt, hogy az ukrán tréner már februárban felmondott, a klubnak pedig onnantól az utódlásra is kellett gondolnia. Végül Peter Stöger jött, aki a játékosmúltja (65-szörös osztrák válogatott, négyszeres bajnok, KEK-döntős) és az edzői pedigréje (osztrák élcsapatok, valamint a német Bundesligában a Köln és a Dortmund kispadján is ült) alapján egyaránt vállalható, jó döntésnek tetszett. Eközben a csapat sem gyengült, sőt, a fő értékek (Uzuni, Tokmac és a többiek) maradtak, hozzájuk erősnek tűnő társak érkeztek. Mégsem ment úgy, mint Rebrovnál. Az NB I-ben becsúszott néhány váratlan fiaskó, az európai porondon pedig ezúttal nem jött össze a BL-, „csak” újra az El-csoportkör. Számomra egyértelmű, hogy ez messze nem kudarc a klub jelenlegi helyzetében, fejlődési stádiumában, ettől még nehéz megmagyarázni a drukkereknek, hogy ami tavaly sikerült, az most nem. Ráadásul a gárda kissé offenzívabb taktikára állt át, viszont ez egyelőre inkább a védekezés gyengülését, mintsem a támadás erősödését vonta maga után. Pontosabban a Rebrov egyéniségéhez, vezetői habitusához passzoló, szigorúan megkövetelt célfutball inkább eredményt hozott, mint a mostani szabadabb játék, aminek Stöger a híve, illetve a nyáron érkező játékosok még nem váltak húzóemberekké. A Leverkusen, a Betis és a Celtic túl kemény diónak bizonyult az Európa-ligában, s most még arra sem lehetett hivatkozni, hogy a riválisok nagyságrendileg előrébb járnak. A skótok keretének értéke például csak másfélszerese a Fradiénak, ehhez képest oda-vissza simán nyertek, simábban, mint amit a 2–0 és a 3–2 jelez.

Még utóbbi előtt adott interjút az ulloi129.hu honlapnak Kubatov Gábor klubelnök, s néhány megszívlelendő gondolatot is megfogalmazott, például a drukkerek egyre hangosabb elégedetlenségéről: „Ez a szép a sportban, hogy szurkolóként jogod, sőt kötelességed, hogy érzelmi alapon tekintsd a történéseket és mondd el a véleményed, sportvezetőként azonban racionális döntéseket kell hozni, az érzelmeket háttérbe szorítva.” Hát igen, mintha érezte volna, hogy a Celtictől elszenvedett újabb, hazai vereség után felhangzik a nézőtérről Stögernek címezve az „Auf Wiedersehen!”, a csapat teljesítményét értékelve pedig a „K..va gyenge!” rigmus. Szerintem mindkettő érthető, de túl erős megnyilvánulás, amely állítólag váratlanul érte a játékosokat. Erre annyit tudok mondani, dicséret és éljenzés még soha egyetlen focistát sem ért váratlanul, ahogy ezt, az ellenkezőjét is el kell viselnie annak, aki a hivatásos labdarúgásra adta a fejét. A legjobb pedig a pályán bizonyítani, hogy nemtelen a kritika.

Erre vasárnap adódott lehetőség Kisvárdán, az NB I újsütetű rangadóján. A nyírségiek az első félidőben abszolút egyenrangú partnernek bizonyultak, több helyzetre és egy lesgólra futotta nekik, ha Dibusz Dénes nem véd olyan jól, nem ferencvárosi vezetéssel jött volna a szünet. Ehhez persze kellett az eddig inkább csalódást okozó új szerzemény, Stjepan Loncar első NB I-es gólja is. A második félidő elején talán túlságosan lelkesedtek a várdaiak, mert Matheus Leoni durvaság miatt némi VAR-ozás után piros lapot kapott. Ennek jogosságáról megoszlanak a vélemények, arról viszont nem, hogy ezután az FTC erődemonstrációt tartott, szebbnél szebb találatokkal jelezte, ki az úr a háznál. Sarkazás, pöccintés, szép cselek – lehet, hogy valami hasonlót álmodott meg Stöger mester? Persze emberelőnyben Kisvárdán könnyebb az ilyesmi, mint, mondjuk, majd Sevillában a Betis tizenegy minőségi játékosa ellen.

Jaj, elnézést, még el sem árultam, minek kellett volna bepattania és hová: természetesen a labdának a kapuba csütörtökön a Ferencváros–Celtic Európa-ligás csoportmérkőzés második félidejének elején Tokmac Nguen dropból leadott remek lövése után, amire a skótok volt angol válogatott kapusa, Joe Hart mozdulni sem tudott. De nem is kellett, mert hárított helyette a léc. Most, néhány nap elteltével, amit egészen biztosan tudok, az, hogy ha tényleg bepattan, akkor „Tökmag” a lecserélésekor nem füttyszó közepette, dicstelenül távozik a gyepről, hanem a meccs hőseként és a negyedik csoportkör legszebb góljának szerzőjeként. Mindebből azonban még nem derül ki, Rebrovnál tényleg bepattant volna-e. Ott van például a csatár tavalyi barcelonai gólja, ami szintén látványos volt, valóban bepattant, és valóban Szerhij Rebrov edzősége alatt történt, viszont les miatt nem adta meg a bíró. Az jobb volt? A konkrét eset nyilván nem, viszont a csapat eredményességben mindenképpen, hiszen megerősítette hazai egyeduralkodását, miközben egy polccal feljebb, az El helyett a BL-ben szerepelt.

Nézzük akkor először a nemzetközi porondot! Az ukrán szakvezető első évében a Fradi, csakúgy, mint most, elérte az Európa-liga csoportkörét, ami akkor nagy előrelépésnek számított, hiszen évekig képtelen volt hasonlóra, konkrétan a 2004–2005-ös UEFA-kupa-évad óta. Ráadásul az Espanyol, CSZKA Moszkva, Ludogorec trióval szemben összesen hét pontot szerzett (legyőzte idegenben az oroszokat, s csak a bolgároktól kapott ki – házigazdaként – négy döntetlen mellett), kicsin múlt a továbbjutás, maradt a harmadik hely. A következő idényben negyedszázadot követően újra sikerült a Bajnokok Ligájába jutni, s bár ott csak egyetlen pont jutott a zöld-fehéreknek (a Dinamo Kijevvel 2–2-t játszottak itthon), ahogy szokás mondani, a Barcelonától és a Juventustól nem szégyen kikapni. Bizton állíthatjuk, ezekkel a sztárgárdákkal játszani korábban az álmok kategóriájába tartozott, most pedig megvalósult, ezért esetleges gyengébb teljesítmény, nagyobb különbségű vereség esetén sem érkezett elvtelen kritika a nézőtérről (és máshonnan sem). A koronavírus hatását – egymeccses selejtezők, a mérkőzések jó része nézők nélkül zajlott – most azért hagyjuk, mert mindenkinek ezekhez a körülményekhez kellett alkalmazkodnia.

A következő stáció Szerhij Rebrov távozása, amiről túl sok mindent nem tudunk, néhány részletet valószínűleg sosem kötnek az orrunkra. Annyit azért nyugodt szívvel állíthatunk, viszonylag unortodox edzőváltás zajlott, hiszen a nyárig titok maradt, hogy az ukrán tréner már februárban felmondott, a klubnak pedig onnantól az utódlásra is kellett gondolnia. Végül Peter Stöger jött, aki a játékosmúltja (65-szörös osztrák válogatott, négyszeres bajnok, KEK-döntős) és az edzői pedigréje (osztrák élcsapatok, valamint a német Bundesligában a Köln és a Dortmund kispadján is ült) alapján egyaránt vállalható, jó döntésnek tetszett. Eközben a csapat sem gyengült, sőt, a fő értékek (Uzuni, Tokmac és a többiek) maradtak, hozzájuk erősnek tűnő társak érkeztek. Mégsem ment úgy, mint Rebrovnál. Az NB I-ben becsúszott néhány váratlan fiaskó, az európai porondon pedig ezúttal nem jött össze a BL-, „csak” újra az El-csoportkör. Számomra egyértelmű, hogy ez messze nem kudarc a klub jelenlegi helyzetében, fejlődési stádiumában, ettől még nehéz megmagyarázni a drukkereknek, hogy ami tavaly sikerült, az most nem. Ráadásul a gárda kissé offenzívabb taktikára állt át, viszont ez egyelőre inkább a védekezés gyengülését, mintsem a támadás erősödését vonta maga után. Pontosabban a Rebrov egyéniségéhez, vezetői habitusához passzoló, szigorúan megkövetelt célfutball inkább eredményt hozott, mint a mostani szabadabb játék, aminek Stöger a híve, illetve a nyáron érkező játékosok még nem váltak húzóemberekké. A Leverkusen, a Betis és a Celtic túl kemény diónak bizonyult az Európa-ligában, s most még arra sem lehetett hivatkozni, hogy a riválisok nagyságrendileg előrébb járnak. A skótok keretének értéke például csak másfélszerese a Fradiénak, ehhez képest oda-vissza simán nyertek, simábban, mint amit a 2–0 és a 3–2 jelez.

Még utóbbi előtt adott interjút az ulloi129.hu honlapnak Kubatov Gábor klubelnök, s néhány megszívlelendő gondolatot is megfogalmazott, például a drukkerek egyre hangosabb elégedetlenségéről: „Ez a szép a sportban, hogy szurkolóként jogod, sőt kötelességed, hogy érzelmi alapon tekintsd a történéseket és mondd el a véleményed, sportvezetőként azonban racionális döntéseket kell hozni, az érzelmeket háttérbe szorítva.” Hát igen, mintha érezte volna, hogy a Celtictől elszenvedett újabb, hazai vereség után felhangzik a nézőtérről Stögernek címezve az „Auf Wiedersehen!”, a csapat teljesítményét értékelve pedig a „K..va gyenge!” rigmus. Szerintem mindkettő érthető, de túl erős megnyilvánulás, amely állítólag váratlanul érte a játékosokat. Erre annyit tudok mondani, dicséret és éljenzés még soha egyetlen focistát sem ért váratlanul, ahogy ezt, az ellenkezőjét is el kell viselnie annak, aki a hivatásos labdarúgásra adta a fejét. A legjobb pedig a pályán bizonyítani, hogy nemtelen a kritika.

Erre vasárnap adódott lehetőség Kisvárdán, az NB I újsütetű rangadóján. A nyírségiek az első félidőben abszolút egyenrangú partnernek bizonyultak, több helyzetre és egy lesgólra futotta nekik, ha Dibusz Dénes nem véd olyan jól, nem ferencvárosi vezetéssel jött volna a szünet. Ehhez persze kellett az eddig inkább csalódást okozó új szerzemény, Stjepan Loncar első NB I-es gólja is. A második félidő elején talán túlságosan lelkesedtek a várdaiak, mert Matheus Leoni durvaság miatt némi VAR-ozás után piros lapot kapott. Ennek jogosságáról megoszlanak a vélemények, arról viszont nem, hogy ezután az FTC erődemonstrációt tartott, szebbnél szebb találatokkal jelezte, ki az úr a háznál. Sarkazás, pöccintés, szép cselek – lehet, hogy valami hasonlót álmodott meg Stöger mester? Persze emberelőnyben Kisvárdán könnyebb az ilyesmi, mint, mondjuk, majd Sevillában a Betis tizenegy minőségi játékosa ellen.

„Fradi volt, Fradi lesz, míg a Földön ember lesz!” – szól a szurkolói nóta, amihez minden nehézség ellenére hozzábiggyeszthetjük a jelen időt: Fradi van, s nemzetközi szinten immár tét nélkül bizonyíthatja ezt. Majd kiderül, sikerül-e, az viszont sohasem, hogy Rebrovnál tényleg bepattant volna-e...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!