Wekerlei labdák – Malonyai Péter publicisztikája

Akármerre indulok, akármerről érkezem lakóhelyemen, pontosabban az otthonomban (nem mindegy!), Wekerletelepen, valahogy mindig a szemem elé kerül a Zoltán utca, Nádasdy utca, Dobó Katica utca, Kende köz által határolt terület, hivatalosan Wekerle Sportcentrum. Nincs vele gond, tenisz, műfüves kispálya, kondigépek, rendezett környezet – bár minden településen lenne ilyen több! –, mégis hiányérzetem van.

A pályán ugyanis a hőskorban a futball, a Wekerletelepi SC volt az úr, s miután én még a labda közbejöttével (is) szocializálódtam, visszatérően eszembe jut, hogy mi lenne, ha...

Ha például az elmúlt század elejét írnánk, amikor a wekerletelepi játéktér a „hitelesített III. osztályú pálya” besorolást kapta, azzal a megjegyzéssel, hogy „a mentőszekrény hiányosságai pótlandók”. Érdekes adalék, főként annak tükrében, hogy legendásan szikrázó mérkőzések helyszíne volt a pálya. Jellemző, hogy a KAC franciaországi túrája után a kispestiek egyik legjobbja, Serényi (Steiner) Imre a marseille-i mérkőzésről elmondta, „mindjárt az elején úgy felvágott a jobbfedezetük, hogy hirtelenjében azt hittem, hogy Wekerletelepen játszom tréningmérkőzést”.

Mi tagadás, volt botrány jócskán. A Vérhalom elleni mérkőzésen 1917-ben az egyik wekerlei játékos „a bírón kívül a határbírót is inzultálta”. Négy évvel később, az Ékszerész elleni meccs alatt egy hadapródjelölt rohant be a pályára, s figyelmeztette a bírót, hogy „ne pártoskodjék, különben a meccs után elviteti”. Nem sokkal később a hazaiak Szecseijét kiállították, ám – már civilben – újra a pályán termett és megpofozta a bírót, aki lefújta a meccset, majd egy közeli házba menekült, s a kaput is magára záratta. Ezek után a fegyelmi tárgyaláson a WSC intézője azzal mentegette az övéit, hogy „a bíró megérdemelte a sorsát”.

A klub legszebb időszaka tiszavirág-életű volt. Profi lett 1927-ben a csapat, a II/B osztályba kapott besorolást. Elsőként természetesen a földrajzi közelség és a közigazgatási beosztás (a telep Kispest részeként volt már akkor is külön világ) miatt a testvércsapatnak tekinthető első osztályú Kispestet fogadták edzőmeccsen. Kikaptak 3:1-re, de egyrészt 1500 néző előtt, másrészt elismerést kivívva, hiszen a Nemzeti Sport szerint „szép és érdekes mérkőzés keretében mutatkozott be a most alakult profi Wekerle”. A hozzáértők szép jövőt jósoltak az együttesnek, amelynek ekkor még volt pénze, hiszen hír volt, hogy „a »kis« Wekerle a »nagy« Hungáriának 400 pengőt fizet” egy edzőmeccsért.

Első bajnokiját megnyerte a csapat a II. ker. SC ellen, aligha véletlen, hogy a korszak egyik legjobb bíróját, Boronkai Gábort küldték a meccsre. Nem is volt balhé, az 1:0-s győzelem után pedig nagy volt az öröm.

A profilét nem tűnt éppen leányálomnak akkoriban, a pénzhiány általános volt. Így aztán nem hatott váratlannak a hír 1927 októberében, hogy küszöbön áll a klub fúziója az Órásokkal. Az egyesülés elmaradt, mert az Órások azt kívánták, hogy vegyék át a teljes játékosállományukat a fizetésükkel együtt, s harminc futballistát nem tudott volna eltartani és foglalkoztatni a Wekerle.

A botrányok követték a csapatot (hagyomány!), a Csaba FC-től elszenvedett vereség (1:2) után a vendégek futballistáit megkergették, inzultálták, „csak a kirendelt rendőrök által körülfogva tudtak távozni”. Akárcsak a bíró, Auspitz Sándor, őt egészen a villamosmegállóig kísérték, mit mondjak, (élet)veszélyben nem rövid út.

Kellett a pénz, ezért az sem meglepő, hogy fura üzletekről is beszéltek, 1928 márciusában például arról, hogy „a Kanizsa fizet a Wekerlének háromszáz pengőt, ha elveri a Pécs-Baranyát, a Pécs-Baranya viszont fizet kettőszáz pengőt, ha elveri a Kanizsát”. Nos, az üzletből nem lett semmi, a pécsiektől 3:0-ra, a Kanizsától 1:0-ra kapott ki a csapat. A pécsi meccs emlékezetes, hiszen a 77. percben Salgó bíró lefújta, mert a közönség minden wekerlei szögletnél, szabadrúgásnál „hórukkozott”.

Májusban eljött a vég, a Wekerle visszalépett a bajnokságtól (így is az 5. helyen végzett), „a szép reményekkel indult (...) proficsapat nem bírta az iramot (...) és kéri, hogy a szövetségnél levő óvadékukból a játékosokkal szemben fennálló tartozásaikat rendezzék”. A csapat azért igyekezett együtt maradni, legalábbis addig, amíg a kispestiek fel nem jelentették, hogy meccseket játszik, miközben az adósságai miatt felfüggesztették a működési jogát. Ez igazán nem volt szép éppen a Kispesttől – teszem hozzá az utókorból –, mindenesetre a szövetség felhívta a figyelmet, hogy a Wekerlével játszani nem szabad.

Aztán újra kiderült az ég, 1939-ben megint remek csapata volt Wekerlének. Gallowich Tibor, a későbbi szövetségi kapitány az amatőrök első osztályában vette át az együttest, amelyik előbb Budapest-bajnok lett, majd az NB III-ban első, a Magyar Kupában pedig a negyeddöntőbe jutott.

A következő fontos esztendő 1944, amikor Stark Vencel, a WSC régi vezetője bejelentette, hogy újjászületik a wekerlei futball, pályát építenek a Nagykőrösi úton, kaptak is rá 100 ezer pengőt, a tervek szerint két esztendőn belül kész lesz az új létesítmény. A háború aztán elsodorta a terveket is, a béke első eseménye pedig az volt, hogy a tüzelőhiány idején eladták a pálya kerítését. A híradás szerint az egyik vezető megjegyezte, kár, hogy fából van, ha brikettből lenne, többet kapnának érte.

A háború után nem volt wekerlei a Wekerle, egyre-másra jöttek társként a különböző cégek, szervezetek, a társbérlet nem volt az igazi. Már akkor is a múlt volt az érték. A kispestiek talán valaha élt legnagyobb drukkere, a nemrég elhunyt – szintén wekerlei – Piroska János visszaemlékezése a mérce. Szívesen mesélt a morgós pályagondnokról, Huszár bácsiról, aki azért mindig megvarrta a szétrugdosott labdákat, s figyelt arra, kit ajánlhatna a nagyobb csapatokba. Volt választék, hiszen a telep szülöttje Bányai Nándor, aki a nagy Honvéddal lett ötszörös bajnok és válogatott, itt rúgta a labdát a később befutottak közül az MTK-s Nagy István („Paróka”) és Oborzil Sándor („Satya”), de Rothermel Ádám kötődése is egyértelmű. Puskás „Öcsi” esete meg jellemző a régi időkre, hiszen „már több mint huszonötszörös válogatott volt, de még mindig igen gyakran ott volt a késő esti órákban a mi pályánkon, a Wekerlén” focival levezetni. Mivel mással... Ez még akkor volt – idézem még Piroska Jánost –, amikor néző sem lehetett, aki nem tudott jobbal, ballal legalább százat dekázni. Aki viszont tudott, az reggeltől estig kiskapuzott.

Újabb fordulópont 1970, amikor eldőlt a pálya sorsa. Az addigi támogató, a Postajavító nem finanszírozott tovább, a társbérlő Jaquard szövőgyár nem akart osztozkodni, a megkeresett Ganz Műszer Művek vezérigazgatója pedig kijelentette, hogy neki az üzem dolgozóival kell törődnie. „Ez a dolgom – mondta –, nem pedig az, hogy egy idegen, halódó sportkört életre injekciózzak.” Ezzel együtt a cég szemet vetett a pályára, s 1978-ban már azt jelenthette a soros vezérigazgató, hogy „a XIX. kerületi tanács és a kerületi pártbizottság segítségével kaptuk meg a területet, s húsz évig ingyenesen használhatjuk”.

Ezekkel a húsz évekkel csak baj volt, 1944-ben a háború, most a rendszerváltás szólt közbe. És ezzel már a jelenben vagyunk, amikor nem érheti szó a ház elejét, hiszen gondozott, szép sporttelep a wekerlei. Ráadásul a kerítést sem lehet eladni, mert (vas)beton, és ennek megfelelően nagyon ronda, sőt még annál is rondább.

Ezzel együtt szívesebben venném, ha valódi futballpályán valódi csapat játszana valódi bajnoki meccseket. Szívesen átsétálnék hétvégeken, még azt is vállalva, hogy megvédem a bírót, ha kell, elkísérem a villamosmegállóig.

Persze csak akkor, ha jól (nekünk) fúj.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!