A térkép mögött – Malonyai Péter publicisztikája

Enyhén szólva is érdekes összeállítást tett közzé felkészült kollégám, Izsányi Szabolcs online felületünkön. Futballtérkép címmel összegyűjtötte, hogy megyénként hány csapat van a magyar futball első három osztályában (NB I, NB II, NB III). Aki a részletekre kíváncsi, keresse fel a honlapot, én a nekem feltűnő tényekkel foglalkozom.

Például azzal, hogy Vas megyében ott a másodosztályú Szombathelyi Haladás – és kész. Az NB III-ban egy csapattal sem képviselteti magát a megye, ami azért igencsak megcsúfolása a hagyományoknak, mert például ötven esztendeje csak az NB III-ban volt hat.

Kirívó példa, levonhatók belőle következtetések, de nem elsősorban az én véleményem a döntő. Abban sem, hogy – rátérve az első osztályra – Pest megyét (lévén Budapest a székhelye öt csapattal) leszámítva mindössze öt megye képviselteti magát a tizennyolcból. Meteorológiai szakkifejezéssel élve, szeszélyes területi eloszlásban, hiszen Borsod-Abaúj-Zemplén (DVTK, Mezőkövesd) és Fejér (Puskás Akadémia, Mol Fehérvár) két-két klubbal büszkélkedhet, Szabolcs (Kisvárda), Tolna (Paks) és Zala (ZTE) eggyel-eggyel.

A megyeszékhelyeket nézve még érdekesebb a hiány, hiszen mindössze Székesfehérvár, Miskolc és Zalaegerszeg mondhatja magát élvonalbelinek futballban. Nem mondom, hogy a magyar első osztály viszi a zászlót a XXI. század labdarúgása fölött, ám nem mindegy hogy egy-egy földrajzi egység kiemelt településén, különleges jogok birtokában (megyei jogú városi rang) fontos-e a futball, vagy sem. És ha már itt tartunk, 23 megyei jogú településünk van (törvény szerint „azokat a közszolgáltatásokat is biztosítja, melyek saját területén túl a megye egészére vagy nagy részére kiterjednek”), közülük a megyeszékhelyként is említett Székesfehérváron, Miskolcon és Zalaegerszegen van NB I-es csapat.

Felhatalmazás pedig lenne rá, hiszen – újra a jogszabályt (2011. évi CLXXXIX. törvény) idézve – „a verseny- és az élsport, a természetjárás, a turizmus feltételeinek biztosítása” is a jogosítványaik között van.

Ha már Szombathelyt említettem, gyerekkorom kiemelkedő futballélménye volt, amikor 1966-ban a Haladás az év végi osztályozón feljutott az NB I-be. A másodosztályban csak negyedik lett, így a létszámemelés (14-ről 16 csapat) révén selejtezhetett, de úgy, hogy az NB I B-ben csak gólaránnyal előzte meg a BVSC-t.

De ezek csak a tények. Fontosabb volt, hogy legjobb barátom nagybátyja, Vili bácsi hiába lakott a fővárosban, szentgotthárdi lévén vérmes Hali-drukker volt, érthető tehát, hogy a hóna alá csapott bennünket, és irány a Hungária körút. Ahol a hétköznapi kora délután ellenére háromezren láttuk, hogy a csapat (Szarka Zoltánnal a kapuban, Mester Károllyal a védelemben, Homolya Tibor fantasztikus irányításával, Szabó Sándorral, Iszak Sándorral a csatársorban) 6:1-re kiütötte az Ózdot, s megnyerte az osztályozót. A tudósítás szerint „bokáig érő hóban folyt a mérkőzés”, de a szombathelyi „csapat igen ügyesen a levegőben tartotta a labdát”.

Vili bácsi boldog volt, azért is, mert rengeteg földijével találkozott, jöttek is Vasból, meg akkoriban szokás volt, hogy a Budapestre kerültek általában ott voltak szűkebb pátriájuk klubjának meccsein.
Rangja volt a futballnak, a gazdasági potentátok között is. Nem véletlen, hogy amikor a Székesfehérvári VT Vasas 1967-ben feljutott az NB I-be, a legjobbak között már Videoton néven szerepelt. Könnyen, könnyebben megjegyezhető név volt, a VT-TV kocka mint logó pedig telitalálat. Ha azt vesszük, hogy a cég új neve eredetileg Villamossági, Televízió és Rádiókészülékek Gyára lett volna egyértelműen, hiszen a kép (videó) és a hang (ton) elemi követelmény egy televíziónál.

Erőteljesebb példa a győrieké, ahol a Rába-gyár vezérének, Horváth Edének a kezdeményezésére Rába ETO lett a csapat neve. Akkor, amikor cég termékei kelendőek kezdtek lenni nyugaton is. Nem volt mérhető, hogy a Rába név jóvoltából a futball mennyit segített a hírverésben, az viszont tény, hogy Horváth vezér tudta, a csapat gyenge produkciója nem a legjobb reklám. Ezért támogatta, hogy új módi szerint ösztönözzék a játékosokat, ezért lett partnere Verebes József (1981 és 1986 között két bajnoki cím, három dobogó), s ennek köszönhetően mondhatta a legendás klubelnök, Szániel János, hogy az egyesület nyugodtan felfogható úgy, mint a vagon- és gépgyár egyik üzemegysége. És mondott még valamit, ami már átvezet a mába: „Ipari hasonlat: a vagongyártásról a motorgyártásra való átálláshoz is beruházás kellett, az sem magától ment ám.”

Tehát a pénz. A befektetés. Megtérüléséhez természetesen idő kell, ez már egy ilyen műfaj, azt pedig nem szívesen áldozzák rá mifelénk. A gazdaságban, a politikában senki sem tudja, mit hoz a holnap, ezért leginkább a jelent igyekeznek meglovagolni. Nem hibáztatom őket érte, elsősorban azért, mert meggyőződésem, hogy az érzelmi oldal fontosabb a gazdasági megfontolásoknál. Hétköznapian szólva, a hátuk közepére sem kívánják a futballnyűgöket, amit megtámogat, hogy nincs igazán presztízse nálunk a labdarúgásnak.

Nem a maiak tehetnek róla, így alakult (futball)történelmileg.
Az idő nagy úr a labda körül is. Amikor 1969 végén eljött Marseille, és először nem indulhattunk világbajnokságon, amikor akartunk, mindenki szapult mindenkit, de az eszébe sem jutott senkinek, hogy ne lenne jó a futballunk. A duma (és az indulat) nagy volt, de még a leginkább befolyásos vezetők is azt hitték, elég némi kiigazítás, többet kell edzeni, és megy minden tovább.

Nem ment. Így aztán az 1974-es vb-t is nélkülünk rendezték meg, és megfordultak az érzelmek: most már akkor is falábúak voltak a gyerekek, ha éppen cáfolták az előítéleteket. Kétségtelen, akkor és azóta is csak részsikereink voltak, nem álltunk tartósan olyan jól, hogy forduljon a kocka. Így aztán, ha akadna (akadjon!) is a nagyvárosokban potentát, aki kegyeibe fogadná a futballt, lehurrognák, szerintem még a drukkerek közül is sokan. Ráadásul nem csupán pénzre, hanem egy kisebb vagyonra van szükség az NB I-hez, meg ugyebár légiósok nélkül nem megy, márpedig vidéken még fontos (hál' istennek!), hogy valaki a mi kutyánk kölyke, legyen elegendő itt csak a lokálpatriotizmusra utalnom.

A pénzen kívül más vonzerő nem nagyon akad, hol van már az az idő, amikor például a szegediek egyetemi tanulmányokkal csábíthattak magukhoz játékosokat, például 1969-ben Bánfalvi Sándort és Pataky Miklóst Komlóról. Volt is perpatvar, de a szabályok szerint az egyetemista ott futballozhatott, ahol tanult.

Egyébként volt olyan időszak, amikor a vidéki futball élt és virult – ahhoz képest persze, hogy a Budapest-központúság a döntésekben mindenképpen szinte folyamatos volt. A rendszerváltás után főként, 1994-től mostanáig 14 alkalommal lett első vidéki csapat, előtte, 1901 óta pedig 12-szer. Ide számítva az Újpestet (nyolc aranyérem), a WMFC-t (3), mert állhat a statisztikákban akárhányszor aláhúzva, hogy a Nagyvárad volt az első nem fővárosi bajnok (1944), Újpest és a Weisz Manfréd Művek székhelye, Csepel csak 1950. január elseje óta Budapest kerülete.

Végezetül pedig egy kis számtan, azt nézve, hogy Magyarország lakossága átlagban milyen mértékben jut első osztályú meccsekhez. Nos, az NB I tizenkét csapatának településén (Budapesten öt együttes lévén, öttel osztottam a lélekszámot) összesen 711 691 honfitársam él, az első osztály híján lévő megyeszékhelyeken 1 378 549. Ha valóban a nézőszám a fontos, akkor a lehetőség is lényeges, hogy felüljenek a lelátóra az emberek. Kétségtelen, az én számtanom amatőr, de a számok objektívek, forgatni, sőt kiforgatni lehet őket, de az értékük nem változik.

Ja, és mielőtt elfelejtem: én még a tízes számrendszerben gondolkodom.