MABI, Putyi, Fradi és a szerény futballóriás

Schlossert bálványként imádták, népszerűsége töretlen volt pályafutása során, sőt egy ideig még a visszavonulása után is. Hírneve nemcsak a Monarchia határain belülre jutott el, Európa-szerte ismerték. Ő volt az első, nemzetközileg is jegyzett magyar futballsztár. Népszerűségét, korszakos voltát és futballtudását tekintve legfeljebb csak Schaffer, Orth, Sárosi doktor, Kubala és Puskás érhetett a nyomába (a kapusok közül Platkó és talán Grosics), némelyikük persze túl is tett rajta.

„Schlosser Imre 1889. október 11-én született Budapesten, és 14-én keresztelték meg a józsefvárosi római katolikus templomban. Édesapja Schlosser János szűcs, édesanyja Kettner Mária. Előbbi a felvidéki Újbányára (Bars vármegye) valósi, utóbbi pedig a burgenlandi Boldogasszonyra (Moson vármegye). Bár csak 1887-ben kötöttek házasságot, első gyermekük, ifjabb János már 1881-ben megszületett Budapesten. Házasságuk megkötése idején a Rózsa utca 69. alatt lakott a család” – árulta el érdeklődésünkre Pataki Gyula, a Digi Sport anyakönyvi kivonatokat, keresztleveleket és hajólistákat kutató szerkesztője.

A vidékről költöző szülők tehát legkésőbb 1881-ben már Budapesten éltek, így abban az időben kerültek a fővárosba, amikor – túl a kiegyezésen, túl Pest, Buda és Óbuda egyesülésén – villámgyors fejlődésnek indult. Egyik évről a másikra egész városrészek nőttek ki a semmiből, miáltal Budapest a századfordulóra több mint 700 ezres világvárossá fejlődött. Az új lakók (közöttük is rengeteg sváb, zsidó és cipszer) tízezrével érkeztek a fővárosba, amelynek addigi németajkú lakóinak a zöme szinte egyetlen nemzedék alatt váltott nyelvet 1880 és 1920 között.

A Schlosser famíliában is dívott a német, és vele párhuzamosan természetesen a magyar is. Volt kitől tanulnia Goethe nyelvét a kis Imrének és testvéreinek, a két bátynak, Jánosnak és Józsefnek és a húgnak, Irmának, mert – gyanítjuk – a születésekor Joannes Schlosser néven anyakönyvezett, többnyelvű településről származó apa meg a Bécstől nem messze született anya is anyanyelvi szinten beszélt németül.

„Nagyapám kitűnően tudott németül. Ha a nagyszüleim nem akarták, hogy mi, gyerekek értsük, miről diskurálnak, akkor németül beszéltek egymással, alapvetően azonban, éspedig a nagyanyám miatt, magyarul beszéltek otthon” – osztotta meg emlékeit ifjabb Solymosi Imre, Schlosser Óbudán élő unokája.

A mából nézve: a Schlosser nagyszülők – akkoriban: Slózi és Elza. Az ifjú pár 1912-ben kelt egybe. De ismét adjuk át a szót Pataki Gyulának: „Schlosser Imre székesfővárosi kezelőtiszt 1912. november 5-én vette el Fritz Erzsébetet, Slózi ferencvárosi csapattársának, Fritz Alajosnak a húgát a II. kerületi anyakönyvi hivatalban. Schlosser érdekes módon Rákosszentmihályon lakott abban az időben. Két fiuk született, Imre 1914. február 22-én, Norbert 1920. december 12-én – egyaránt Budapesten. Schlosser 1959. július 18-án hunyt el a XII. kerületben, az Alkotás úti kórházban. Akkoriban a VIII. kerületben, a Bókay János utca 50.-ben élt. Fritz Elza 1889-ben született és 1972-ben halt meg.”

Imre és Norbert – utóbbit sokáig csak Putyinak becézték. Ők voltak a nagy futballista szeme fényei. Imre egy 1931-es cikk tanúsága szerint iskolásként szép eredményeket ért el labdarúgásban, kosárlabdában, úszásban, korcsolyázásban, asztaliteniszben és sakkban is. „Futballozni azonban csak három év óta szokott rendszeresen – írták. – Centerhalfot játszik a Zrínyi reálgimnázium csapatában...”

Később az FTC-ben vízilabdázott. Nem lett belőle futballista. A Magánalkalmazottak Biztosító Intézetében (MABI), majd a jogutód szervnek számító Szakszervezetek Társadalombiztosítási Központjánál (SZTK) dolgozott. Korán, ötvennégy éves korában távozott az élők sorából. Az ő fia ifjabb Solymosi Imre. Norbert, bocsánat, Putyi ellenben labdarúgó lett, kapus! Méghozzá egészen kiváló kapus: utánpótlás-, katona- és B-válogatottságig vitte. A sportág Solymosi Norbertként ismeri. Húszéves koráig kosárlabdázott és kézilabdázott is a futball mellett. Később bárzongoristaként kereste a kenyerét. Ő sem élte meg a hatvanat. Egy fia született, Norbert.

Schlosser és Solymosi. Pataki Gyula annak is utánanézett, Schlosserék mikor változtatták meg a nevüket: „Ezerkilencszázharminchat legvégén magyarosított Schlosser. A névváltoztatását a 82572 – 936-os számon engedélyezte a Belügyminisztérium, az új nevét pedig 1937. január 7-én jegyezték be a házassági anyakönyvébe.”

Schlosser ugyan már Solymosi volt hivatalosan, a sajtóban többnyire azon a néven tűnt fel életének utolsó két évtizedében is, amelyen labdarúgóként szerepelt, amelyen ismerték, mi több, a sírkövén is ez a név olvasható (a Slózin kívül): Schlosser Imre. A tizenháromszoros magyar bajnoké, a rettegett csatáré, nem a civil emberé.

Talán azért, mert nem volt sikeres civilként.

1908-tól egészen 1923-ig (Svéd­országba szerződéséig) volt a Vízművek hivatalnoka mint székesfővárosi tisztviselő; II. osztályú kezelőtisztként kezdte, aztán kezelőtiszt, majd kezelőfőtiszt lett belőle. A profi futball felhagyásával, 1928-ban ismét bekerült a közszférába – a Népjóléti Minisztériumnál és az Országos Társadalombiztosító Intézetnél (OTI) helyezkedett el. 1933-ban visszatért a fővároshoz: újfent II. osztályú kezelőtisztként, majd kezelőtisztként dolgozott. Utóbbi eset úgy nézett ki a gyakorlatban, hogy „Kőbányára került, a X. kerületi elöljáróságra, majd onnan az V. kerületbe helyezték át. Innen került a VI. kerületi anyakönyvvezetőséghez, ahol mint irodatiszt működött.”

Ny. ftbszt. = nyugalmazott futballsztár. Miután felhagyott a profi labdarúgással, ha lenne, lett volna ilyen, nyugalmazott futballsztári – valójában kispolgári – életet élt, és nemegyszer filléres anyagi gondokkal küszködött. Közismertségét, hírnevét, tudását sohasem aknázta ki végleges visszavonulása után. Hogy miért nem, rejtély. A futballtársadalom többször megmozdult annak érdekében, hogy némi bevételre tegyen szert; Ausztriában és idehaza összesen öt jutalomjátékot (búcsúmérkőzést) rendeztek neki.

Több könyvet (négyet ismerünk) is írt, vélhetően ezek kiadása is azt a célt szolgálta elsősorban, hogy enyhítsen anyagi gondjain.

„Nagyon kedves ember volt. Ha meglátták az utcán, egyből odamentek hozzá, és ő mindenkivel kezet fogott, mindenkivel leállt beszélgetni. Nem dohányzott, nem ivott. Nem szórta, nem verte el a pénzt – igaz, nem is volt sok neki… Még autója sem volt. Szerény körülmények között élt és halt meg. Sohasem kérkedett semmivel, azzal sem, hogy a második világháború alatt a vészkorszakban sokaknak szerzett be életet mentő papírokat” – emlékezett vissza az ötvenes évekre ifjabb Solymosi Imre.