Örök vonzásban – Ballai Attila publicisztikája

Az elmúlt héten többször is kilométeres sorok várakoztak a romániai Giurgiut a bulgáriai Ruszéval összekötő, a Dunán átívelő hídon. Útfelújítási munkálatok miatt ugyanis Bulgária felé jobbára csak egy sáv volt járható, emellett szerdán Ludogorec–FTC labdarúgó Bajnokok Ligája-selejtező visszavágót rendeztek. És a ferencvárosi drukkereknél nem üres szólam, ha azt skandálják, „mi mindenhol ott vagyunk”. Ezúttal ráadásul két irányból érkeztek: egyrészt természetesen Budapestről, másrészt Székelyföldről – Udvarhelyről, Csíkból, Háromszékről. Az előbbiek ezer, az utóbbiak „csak” négy-ötszáz kilométerről, de a Kárpátokon és „Bukarest-külsőn” keresztül. Utazni persze repülővel is lehet, de meccsre menni autóval vagy busszal az igazi. Így teszi meg az ember lélekben is a fizikai távolságot, odafelé százszor is újra elemezve az esélyeket, hazafelé aztán bőven jut ideje közösen örülni vagy feldolgozni a traumát.

Alábbiakban a Fradi híveiről írok, de ha nem szabna határt a terjedelem, a magyar vagy akár a világfutball egészéből sorolhatnám a példákat, történeteket. Mert egészen elképesztő az a ragaszkodás – különösen a szinte minden értéket újraértelmező és a hagyományos közösségi lét formáival leszámoló harmadik évezredben –, amely a labdarúgást töretlenül övezi. Nincs az a szenzációs rockkoncert, színházi vagy tudományos előadás, bármilyen attrakció, amely hétről hétre emberek ezreit sarkallná arra, hogy felkerekedjenek az otthonukból, hogy több száz kilométert utazzanak, akár utolsó filléreiket kockáztatva egy abszolút bizonytalan végkimenetelű eseményért. És aztán újra és újra nekivágjanak, a vereségből, a saját kárukból sem tanulva.

E tekintetben talán világ-, de valószínűleg minimum Európa-rekord egy busznyi fradista 1994-es kálváriája. Porto volt az úti céljuk, és mivel Barcelonát is érintették, 3500 kilométert zötykölődtek. Amikor a mérkőzés kezdete előtt mintegy másfél órával megérkeztek, úgy néztek ki, mintha a Don-kanyarból jöttek volna, gyalog. Elmondták, hogy három napon át folyamatosan, éjszakai szállás nélkül utaztak, és egy szökőkútban rögtönzött fürdéssel hozták magukat a többiek számára elviselhető állapotba. Jó félórás „városnézés” után már fel is ültek a lelátóra, megpróbáltatásaik csúcspontjaként megtekintették a hazaiak 6–0-s győzelmét, majd visszavánszorogtak a buszba, és indulhatott az újabb háromnapos, 3500 kilométeres tortúra.

E „szenvedélybetegek” jelentős része valószínűleg ott volt két évvel korábban Pozsonyban, a téglamezei stadionban is. Oda ugyan még kétszáz kilométert sem kellett autózniuk, viszont előre sejteni, már-már tudni lehetett, hogy a fiatal szlovák állam, élén a minden létező kisebbségi komplexussal küzdő miniszterelnökkel, Vladimír Meciarral, hajtóvadászatot indít a nem kívánatos budapesti vendégek után. Így is történt, maszkos különítményesek szisztematikusan verték szét a vendégtábort, miközben lent, a pályán a Slovan Bratislava is szétszaggatta 4–1-re a Fradit.
Kívülálló fel nem foghatja, miből táplálkozik a rajongókban ez a játékosok, csapatok részéről sokszor viszonzatlan szerelem. Feleségek hetente jelentik ki férjükről, hogy nem normálisak, szegény anyám tőlem is hányszor, de hányszor megkérdezte: értelmes gyerek létemre nincs jobb dolgom, mint meccsre járni? De hát ennél jobbat elképzelni sem lehet – értetlenkedtem ilyenkor én.

Fentebb idézőjelbe tettem a szenvedélybeteg kifejezést, de akár fel is oldhatom, mert ha a betegség túlzás is, a megszállottság igaz. Az egyik ember azt mondja, ott a hegy, meg kell mászni. A másik azt, itt ez a víz, hajózni kell. A harmadik azt, itt ez a sör, meg kell inni. A negyedik azt, itt ez a játékgép, csak bele kellene dobni valamit. Az ötödiket, az ezrediket a labda és a stadion vonzza ellenállhatatlanul. És még a leggyatrább csapathoz kötődni is pozitív érzés, hiszen ez az érzés közösségi és szeretet alapú.

A sors igazságtalansága, fura fintora, hogy amíg a magyar válogatott és a Ferencváros a nemzetközi porondon tündökölt, a stadionokban meg el sem kellett választani egymástól a táborokat, mert borosüvegek és baseballütők helyett legfeljebb a másikat kigúnyoló rigmusokat vágtak az ellenoldaliak fejéhez, addig csupán a kiválasztottak juthattak el itthonról a vasfüggönyön túlra. Az 1965-ös VVK-díszmenetet, a római, bilbaói, manchesteri előcsatározásokat, a diadalmas torinói finálét a Fradi-drukkerek a gangon vagy a körfolyosón, közös rádiózás és üvöltözés formájában élvezhették végig. Amiként a két liverpooli hőstett is, 1968-ban Branikovits góljával, 1974-ben Máté „kengurucselével”, akkori magyar léptékkel beláthatatlan messzeségben, mintha másik bolygón történt volna.

A rendszerváltás után kitágult a világ, de ezzel egyidejűleg roppantul beszűkült a magyar labdarúgás mozgástere. Az első emlékezetes és reményteli „szabad vereséget” 1991 őszén, a Werder Bremen otthonában szenvedte el az FTC. Páratlan, addig sohasem tapasztalt élményt adott, amint mindenütt magyar szó és zene hallatszott a Weser-stadion körül, a biztató 2–3, a tizenéves Lipcsei Péter két gólja után meg az „Auf Wiedersehen!” kórusban és magyar akcentussal harsogott. (Végül az Üllői úti 1–0-val, két győzelemmel a brémaiak mentek tovább.)

Az 1995-ös BL-nyitányon a Grasshoppers feletti, alig hihető zürichi 3–0, majd 1996-ban az Olympiakosz ellen Athénban továbbjutást érő 2–2 még több mint két évtized távlatából is kimagasló mérföldkő. Az utóbbi, azaz 1996. szeptember 24., tehát két hónap híján huszonhárom esztendő óta azonban a Ferencváros nem ért el egyetlenegy sikert sem rangos tétért zajló, neves rivális elleni, idegenbeli tétmérkőzésen. (Egy tiranai 3–2-t s a Hearts elleni, már indifferens helyzetben kiküzdött 1–0-t – mindkettő 2004-ből – nem emelünk ebbe a kategóriába.) Akármilyen hihetetlenül hangzik, de azóta balszerencsés, vállalható és vállalhatatlan vereségek, sehová sem vezető döntetlenek váltogatták egymást.

A vérbeli szurkoló fanatikus, valamelyest elvtelen is, de semmiképpen sem mazochista. Ezért, ha egy komplett generáció cseperedik fel úgy, hogy még bizsergető emlékei sincsenek, egyre nehezebben kel útra. Egy szint alatt persze rugalmatlan a kereslet, például a „mindenütt jobb, mint otthon” jegyében, vagy a mérkőzést cél helyett eszköznek tekintve.

Ám a többség nem jobb híján jár meccsre, ezért gondolom egészen komolyan, hogy sorsfordító volt a razgradi BL-selejtező. Hiszen Thomas Doll a nemzetközi sikertelenségbe bukott bele, miközben hazai frontokon számos trófeát besöpört, rajongott Magyarországért, Budapestért, a Fradit a családjának tekintette. Rebrov egészen más habitus, Lobanovszkij tanítványa és ukrán – ha első gyermeke születésének perceiben közölték volna vele, hogy elnyerte az Aranylabdát és a kijevi lottón telitalálatot ért el, talán visszafogott mosolyra húzza a szája szélét. De efféle gesztusokra különben nemigen ragadtatja magát. Viszont kétségtelenül minden tekintetben felkészítette csapatát egy piaci alapon két és félszer értékesebbnek taksált vetélytárs ellen, és célfutballal, három idegenben szerzett góllal, kettős győzelemmel továbbvitte a következő körbe. Így a Ludogorec-tábort nemcsak a mérkőzés előtt, hanem azt követően is túlharsogta a Fradié. Joggal, mert huszonhárom év elteltével megszületett az első, értékmérő, idegenbeli győzelem. Amelyet újabbaknak kellene követniük – és nem 2042-ben.

Már csak azért sem, mert a szurkolókat napjainkban jobban meg kell becsülni, mint bármikor. (Ennek remek példája a tegnap reggel közzétett fotó, amelyen a teljes csapat és Rebrov megköszönte a bulgáriai buzdítást.) A nemzetközivé vált futballban ugyanis a drukkerek adják meg egy klub nemzeti identitását. Az öltöző falaiból, az archív fotókról, a lelátón helyet foglaló korábbi bajnokok lényéből sugárzik a múlt, de az aktuális B-közép a jelen. Hiszen akárhány náció fiai alkothatják a kezdő tizenegyet, Liverpoolban mindig angolul, Madridban spanyolul, a Groupama Arénában, Újpesten vagy Debrecenben magyarul szól a dal.