Hétfő után szerda – Sinkovics Gábor publicisztikája

Néha hallom a hangod, Jenő. Hallom, ahogy eksztázisban kiabálsz, szinte üvöltöd, hogy Hohó, emberek, hohó! S közben látom, ahogy Vincze Ottó megcsinálja azt a pimasz cselt Zürichben, és egy pillanatra olyan az egész, mintha megint lenne, újra élne a magyar futball. De hallom azt is, ahogy halkan, erőtlenül beszélsz, Jenő, ott a MÁV Kórház folyosóján, s valahová a semmibe nézel, a tekinteted el-elkalandozik, és én csak jegyzetelek gépiesen, és azt írom remegő kézzel a papírra, hogy te meg fogsz halni. Úgy beszélgettünk akkor, mintha csak egy futballmeccs esélyeit boncolgatnánk. Meleg volt, izzasztóan meleg, te mégis szinte hideg fejjel beszéltél a betegségedről, a vizsgálatokról, a reménytelenségről.

„Finom kis kínom, puha börtön, nem lehet mindig megmenekülnöm…”

Honnan volt benned az az irtózatos erő, azóta sem tudom. Az egész olyan gyorsan, váratlanul, már-már megmagyarázhatatlanul történt. 2003 márciusának végén. Kiutaztál Chorzówba, a lengyelek elleni Európa-bajnoki selejtezőre, de bár ne mentél volna…! Odafelé az úton a mikrobuszban már begyógyszerezve ücsörögtél, a gyomrodban az a valami már nőtt, és nőtt és nőtt. Nulla nulla lett a meccs, a mieinknél Lipcsei Péter, Dragóner Attila, Urbán Flórián, Kenesei Krisztián játszott, de te ezt a kilencven percet már fájdalmak közepette, tompán és lelassulva nézted és közvetítetted.

Tizenöt esztendeje ennek.

Ne gondold azt, hogy azóta elfelejtettek, és nem csak a gyerekeid, az unokáid és Zsuzsanna asszony, aki nap mint nap ott áll a sírodnál, és beszél hozzád. Ha létezik mennyország, és ott is sírnak az emberek, akkor törölj el néhány könnycseppet a szemed sarkából, Jenő, mert az a nő, akit 1969-ben feleségül vettél, a mai napig téged tart a párjának. Hiába robogott, száguldott el másfél évtized, az érzései, a ragaszkodása, a szeretete mit sem változott.

Az idő nem gyógyítja be mindig a sebeket.

Egyszerre nehéz és könnyű emlékezni rád. Az életrajzod mesés, kalandos, elég, ha csak azt írjuk, hogy 1944-ben két csoda történt Nagyváradon, az egyik, hogy a Partium kulturális fővárosának futballcsapata megnyerte a magyar nemzeti bajnokságot, a másik pedig, hogy megszületett ifjabb Knézy Jenő. Fújtad is kívülről annak a NAC-nak az összeállítását, büszkén soroltad: „Vécsey – Mészáros, Onódy I – Perényi, Juhász, Deményi – Lóránt, Barna, Sárvári, Bodola, Tóth III.” Ez a csapat 13 ponttal előzte meg a Ferencvárost. Édesapád, dr. Knézy Jenő (aki 76 esztendősen, 1981-ben hunyt el) a tolnai kórház igazgató főorvosa lett, a család költözött. A doktor úr fess, elegáns ember volt, akit mindig mindenhol észrevettek és tiszteltek a nők, és aki szerette a szép hölgyeket. A szigorú nevelés megtette a hatását, ifjabb Knézy Jenő gépészmérnökként diplomázott már Budapesten.

Néha hallom a hangod, Jenő.

Hallom azt is, amikor azt kiabálod, „Hát mi van itt, emberek, te jó ég?!” De hallom azt is, amikor az újpesti tábor a Megyeri úti stadionban azt üvölti kórusban, teli torokból: „Élvezz, Jenő, élvezz, Jenő!” Sokan nem szerettek téged, nem szerették a szókimondó, olykor nyers stílusodat, a kérlelhetetlen kritikát, amelyet rendre megfogalmaztál. S a kollégáid is panaszkodtak, hogy hangulatember vagy, néha kibírhatatlan. Pedig csak kevesen ismertek igazán. A többség azt látta, hogy munkamániás vagy, készülsz minden meccsre, minden közvetítésre, színes filctollal írsz spirálfüzetbe adatokat, fontos tényeket, kihagyhatatlan információkat.

Harminc év alatt hatvan kockásfüzetet írtál tele.

Elképesztő!

Micsoda érték ez. Tizenöt dobozba pakolt életút.

Látszólag boldog ember voltál. Boldog és kiegyensúlyozott. Biztos családi háttér, szerető feleség, egy vadóc lány és egy szófogadó fiú ott a családi asztalnál. De te mindig többet és többet akartál: bizonyítani, újra és újra bizonyítani. Megmutatni a világnak, a nézőknek, a szurkolóknak, hogy te vagy a legjobb, a legfelkészültebb. Az ember könnyen belehal az efféle folyamatos harcba. Hét olimpiáról tudósítottál, megannyi világ- és Európa-bajnokságról közvetítettél, és mégis volt benned folyamatosan valamiféle kielégületlenség. Ez életed utolsó fél évében már egészen világosan kirajzolódott. Abban az időszakban egyre kevesebbet beszéltél, szótlanabbá váltál a munkahelyeden és talán otthon is. A viszonyod néhány emberrel (vagy inkább egy emberrel…) egyre feszültebbé vált, és csak őrlődtél, őrlődtél.

Látlak magam előtt lesoványodva, beesett arccal. Félmeztelenül vagy, egy térdig érő feszes nadrágban álltál előttem. Kezet fogtunk, és akkor azt mondtad, elmondasz mindent életről és halálról. Akkor már jó ideje eltűntél a képernyőről, s az embereknek akár szerettek, akár nem, fogalmuk sem lehetett róla, hová tűntél. Akkor már tudtad a végítéletet. Hihetetlen, de nem az orvosok közölték veled a diagnózist, hanem a két gyermeked, Bea és Jenci. Egyik éjszaka beszöktek, belopóztak hozzád a kórházba, bekopogtak az ajtódon, és amikor benyitottak, te pontosan tudtad, hogy a fiad és a lányod ott és akkor a túlvilág hírnöke. Ők mondták meg neked, hogy nincs mentség, nincs remény, nincs esély. Mi járhatott akkor a fejedben? Vagy később, a műtét után. Gyors, villámgyors operáció volt, a doktorok elképedve látták, hogy belső szerveidet tulajdonképpen a rákos szövetek tartják össze. Sohasem derült ki, hogy ez az alattomos, undorító betegség hol mart beléd, hol volt a központja, hol volt a góc, amelyet sugarazni lehetett volna.

Csodálatos asszony a feleséged, Jenő.

Büszke lehetsz rá, s nemcsak azért, mert szinte mindennap megáll a sírodnál, és azt mondja ott a Farkasréti temetőben, hóban, fagyban hőgutában: „Itt vagyok, papa”, hanem azért, ahogyan beszél rólad, ahogyan ápolja az emlékedet – s ahogy hozzád tartozik. Már a szirupos hollywoodi filmekben sem látni efféle földöntúli szeretetet, ragaszkodást. Zsuzsa asszony egyetlen szót törölne az életéből, az pedig a kedd. Hogy is mondta: „A keddet gyűlölöm, a keddet megszüntetném. A férjem egy keddi napon szólt először, hogy rosszul érzi magát. Kedden vittük kórházba, következő kedden mondták meg neki, hogy nagy a baj, kedden műtötték meg, utolsó próbálkozásként keddenként kapta infúzióban a kemoterápiás kezeléseket, kedden halt meg, és keddi napon temettük el.”

Hétfő után szerda.

Sok mindenben igazad lett, Jenő. Amit akkoriban a fejedre olvastak, és számonkértek rajtad, a túlzott kritizálást, a negatív hangokat, a mindent és mindenkit kiosztó szöveget, az mostanra a közbeszéd részévé vált. Sohasem felejtem el, az NB I egyik őszi idényének utolsó fordulójában közvetítettél egy mérkőzést, gyalázatos, unalmas, eseménytelen találkozó volt, és te magadból kikelve osztottad ki a játékosokat, az edzőket, az MLSZ-t, az egész világot. És persze jött a reakció, mit képzel a Knézy! Mit képzel magáról, hogy mindenkinél okosabb? Mintha láttad volna előre, hogy hová jut, hová süllyed a magyar futball. S tudod, Jenő, nem csak a szókimondásod miatt hiányzol, olykor idegesítő az utódok öncélú jópofizása, a folyamatos beszédkényszere. Csak mondják, mondják és mondják. Tömik a fejünket az irdatlan mennyiségű adattal, hogy a lengyel balhátvéd gyerekkorában matchboxokat gyűjtött, és a Zsuk volt a kedvence.

Néha a csend vagy egy félmondat többet érne.

Vajon milyen monológba kezdtél volna Liechtensteinben, Máltán, Andorrában, vagy a Feröer-szigeteken? Pedig mennyire tudtál örülni a sikernek, az életnek, a blueszenének, a finom boroknak, az utazásnak, a baráti vacsoráknak, a kosárlabda-, a jégkorong-közvetítéseknek. Vagy az utolsó fürdésnek a kórházban, amikor Bea lányod és a feleséged cipelt, vonszolt a zuhany alá, és te azt mondtad, jaj de jó, jaj de jó. Nem így kellett volna véget érnie a nagy kalandnak. Nem 58 évesen. Miközben ezt írom, fiad az oroszországi futball-világbajnokságról közvetít, és ahogy öregszik, a hangja egyre inkább hasonlít a tiédre.

Márai Sándor, a gondolatművész írta: „Már nem vágyom semmi másra, csak egy kertre, ahol szeptember délelőtt fedetlen fővel lehet üldögélni egy diófa alatt. Az ember a végén csak közhelyekre vágyik. A kert közhely, menjünk haza, üljünk le a diófa alatt…”

Nem csak a diófa alól hiányzol, Jenő.