A frutti íze – Vincze András publicisztikája

Túl sokat nem is vacakolnék a bevezetővel: valaki elgondolkodott már azon, milyen fegyelmező hatásuk van a magyar futballklubokra kirótt, olykor félmillió forintot is meghaladó fegyelmi büntetéseknek?
Tudja-e valaki pontosan, hogy milyen mértékű veszteség éri a csapatot s a klubbal együtt a magyar futballt, ha a szurkolók viselkedése miatt zárt kapus mérkőzést kell játszani?

Miféle sport-, pontosabban szurkolói kultúra az, amelyben szándékosan arra megy ki a játék, hogy a mocskos szavakkal teli, kórusban zengett szidalmak hatására súlyos retorziók léphessenek érvénybe?
A kérdések megválaszolásához a negyvenes, ötvenes, hatvanas éveit taposó korosztály gyerekkori életérzéséig kanyarodnék vissza.

A magyar futball a legendásnak mondott időkben, sőt még a nyolcvanas években is közösség-, sőt lélekformáló tényezője volt a mindennapoknak. Éppen ezért, amikor az épphogy őszülő hajú generáció tagjai közül valaki arról beszél, hogy „nekem a stadion volt a szentélyem”, ebben a félig-meddig elrebegett fohászban benne van az akkori hétköznapok nem túl szívderítő valósága is. A pálya – érzelmi oldalon – valóban templom is volt, oda költözött a boldogság (ha győzött a csapat), és ott lehetett sírni, vezekelni, fogadkozni, ha vereség volt a vége. Némi pátosszal mondanám, hogy akkoriban nem köpködni, trágárkodni, füstbombát gyújtani járt az ember fia és lánya a meccsekre, hanem szórakozni. Éppen ezért figyelte mosolyogva, gyomorgörcs nélkül a legendásan nagy Fradi-szurkoló, Kalap (Zöllei János), a fruttiárus sasszézását a vendégszektorban, s várta, vajon mikor hangzik fel az újpestiek, vasasosok, honvédosok, diósgyőriek karéjában is az országszerte ismert szövege: „Itt a frutti, a szotyi, a rágógumi!” Mint ahogyan az is hozzátartozott a meccskoreográfiához, hogy a pillanatnyi csendben, amikor a pályán csak csordogált a játék, miként dől be valaki a fruttiárus örökké elismételt, és mégis soha meg nem unható poénjának, miszerint „Ki a jobb?”, amire persze jött a válasz, hogy az Újpest, a Vasas, a Honvéd, mire Kalap túlkiabálta az egyre inkább belelkesedő lelátórészt, hogy „A Fradi-nápolyi, te pupák!”

A megoldás kulcsa – mármint, hogy lehetett nevetni és jól érezni magát az embernek a fapados, kényelmetlen lelátón, de még inkább az állóhelyi szektorokban is, mert azért az igazán jó beszólások onnan röpködtek – egyébként abban keresendő, hogy húszezer vagy éppen a nemzeti stadionban hetven-nyolcvanezer szurkoló között abszolút kisebbségben lehettek volna azok, akik verbális erőszakra vetemednek, ugyanis még a legelszántabb balhézók sem tudtak ebben a tömegben élni a durvaság, a trágárság, a nyers erő fegyverével. Nagyobb volt ugyanis a tömeg futballrajongó ereje annál, mint hogy megtörjön néhány száz hőzöngő akaratán.

Jó, rendben, lehet, hogy azért ez már túlontúl idealizált képe az akkori focivilágunknak, mert azért az is igaz, akkoriban sem volt olyan anya, aki a nagy meccsekre ne azzal az intelemmel engedte volna el a gyerekét, hogy kerülje a tömeget, és ne balhézzon. Mint ahogyan nem volt ismeretlen a kardlapos oszlatás sem, hiszen egy-egy túlfűtött, izgalmas meccs után lovas rendőrök ritkították a túlságosan is masszívnak, egységesnek s így fenyegetőnek is tűnő sokaságot.

Volt, elmúlt...

Ami viszont még mellbe vág a jelenkori futball kontra szurkolók ügyben, hogy éppen azok fordítanak látványosan hátat a focinknak, netán azok is részesei a megrogyasztásának, akik anno a legendás fruttikból mindig kaptak néhányat az előttük elbicegő Kalaptól (ugyanis egy-két szem ebből a ragadós, fogtömést nyúzó-húzó cukorkából mindig jutott a fociimádó, a fater kezét a tömegben szorosan markoló maszatpetiknek), vagyis a lelkük mélyén őrzik mindazt, ami miatt a labdarúgásunk minden hétvégét bearanyozott.

Frutti nincs, ügy van, ami szintén ragadós, s így szinte kibonthatatlan, így néhány odaragadt „papírfecnit” is le kell nyelni. No, olyan mint amilyen a focink legfrissebb, egyben legelborzasztóbb esete a címervita miatt kialakult újpesti civakodással. Miután legendás magyar futballcsapatról beszélünk, vérzik az ember szíve, ha látja és hallja, mivé lett mindaz, ami miatt a lila-fehér szín még azoknak is érdekes és fontos volt, akiket amúgy már a születésük pillanatában zöld-fehér, piros-fehér, kék-fehér vagy piros-kék pólyába bugyoláltak, hiszen Törő tánca, Nyíl bólintása, Tyantyi lövései, Náci cselei (és ha tehetném, akkor ezen az oldalon csak a régi kedvencek beceneveit sorolnám, megspékelve egy-egy rájuk jellemző stílusjeggyel) klubrajongástól függetlenül jelentettek egyféle szentséget, mégpedig a magyar futball imádatát. Nos, az ilyesféle rajongásról írni a mai elüzletiesedett, modern világban pogány dolog, de érzékelhető, hogy a drukkerben ez az ősi ragaszkodás él, úgyhogy éppen a címervita kapcsán látszik, milyen felelőtlen, egy rossz pillanatnak teremtett cselekedet volt ebben a kicsinyke, de a múltjára oly büszke futballközegben külföldi befektetőre bízni az egyik legtekintélyesebb magyar klubot. Az érzelem ugyanis mást jelent a Belgiumból érkező üzletember számára, hiszen ő amúgy logikusan azt gondolja, hogy a termékeladhatóság (értsd: új címer) éppen annyit számít a drukkernek, mint a csel, a beadás, a gól. Ez a szemlélet akkor vajpuhán utat is törne magának, ha a lila-fehér csapat kontinentális erősségűre fejlesztve minden hazai meccsén telt házas rajongótábort tudna maga mögött. Harminc-egynéhány évvel ezelőtt a focink legnagyobb ereje a rengeteg kíváncsi néző volt, és e tömeggel könnyebben el lehetett fogadtatni a változást, ha még jobbá, erősebbé, eredményesebbé, gazdagabbá tette a rajongott csapatot. Most viszont a futball, a klub és így a címer mellett makacsul kitartó néhány száz vagy ezer emberrel kell kommunikálni, tulajdonképpen egyesével elmagyarázni mindent, ami fontos, ráadásul nincs meg a közös nyelv, és már az is jelzésértékű, hogy a tulajdonos – amúgy a focinkban csak kirándulóként megjelenő külföldiekre oly jellemző módon – a labda körül forgó közegben először a káromkodást érti meg, azt, hogy csúf szavakkal szidják, miközben ő a pénzét adja. S itt jön képbe az egyre inkább süket kommunikációt folytató (lásd még: a közösségi oldalak hatása a kifejezőkészségre) s egyre vékonyabb érzelmi mezsgyén egyensúlyozó világ megváltoztathatatlan törvénye: nemcsak mondani, hanem megértetni is tudni kell.

S akkor ezen a ponton vissza a múltba: a tökéletesen „marketingelő” termékterjesztő, azaz a futballkereskedelmet magas szinten űző, filléres-forintos bevételeket generáló Kalap nápolyizós, pupákozós, hajrázós szlogenjei azért voltak életazonosak a futballal még az ellentáboron belül is, mert akkor és úgy mondta, hogy az nem volt dühítő, elszomorító, sőt ellenkezőleg (most, hogy ezt írom, elgondolkodtam azon az abszurditáson is: lehet, ő még a lilák új címerét is eladhatóvá tette volna néhány ajándékba adott fruttival...?). A fruttizás a telt házas meccseken üzlet volt, a címerváltoztatás kétezer fizető néző mellett akkor sem lesz az, ha arra ráakasztják a jelzőt, hogy „üzleti alapon”, ráadásul a szurkolói – amúgy minősíthetetlen – skandálás nyomán a tulajdonos széttárta a karját, mondván, egyetért azzal a döntéssel, hogy a fegyelmi határozatok újabb sodrában az MLSZ zárt kapus meccsrendezéssel sújtja a futballklubot. Ebből viszont kiderült, hogy ez a kevés, két-háromezer jegyvásárló csak nyűg, a befektetés kontra kivétel oldalon a legmacerásabb tényező. Vagyis a drukker cseppet sem illik a sokat emlegetett „üzlethez”.

S hogy a végén visszakanyarodjunk a bevezetés során feldobott témához: a mai elkényeztetett futballban semmiféle elrettentő hatása nincs a klubokat sújtó fegyelmi ítéleteknek, s ha összeadnánk az utóbbi években a magyar élcsapatok által befizetett büntetéseket (amelyeknek egy része – sőt tán a java – egy szövetségi határozat értelmében, egyébként dicséretes módon jótékony célokat is szolgál), elborzadnánk, mennyire értelmetlen ez a regulázás. Lehet, fordítva kellene csinálni: a bőség kosara csak akkor és azoknak nyíljon meg, akik döntéseikkel, produkciójukkal, szolgáltatásukkal képesek ezreket és újabb ezreket becsalogatni a pályára, a lelátóra.

Nem volt véletlen, hogy Kalap annak idején a tömött lelátón néha belenyúlt a kosarába, majd színpadias mozdulattal a közönség közé szórta a cukorkákat, mert tudta, a frutti íze a futball íze is.
Tudja-e valaki pontosan, hogy milyen mértékű veszteség éri a csapatot s a klubbal együtt a magyar futballt, ha a szurkolók viselkedése miatt zárt kapus mérkőzést kell játszani?

Miféle sport-, pontosabban szurkolói kultúra az, amelyben szándékosan arra megy ki a játék, hogy a mocskos szavakkal teli, kórusban zengett szidalmak hatására súlyos retorziók léphessenek érvénybe?
A kérdések megválaszolásához a negyvenes, ötvenes, hatvanas éveit taposó korosztály gyerekkori életérzéséig kanyarodnék vissza.

A magyar futball a legendásnak mondott időkben, sőt még a nyolcvanas években is közösség-, sőt lélekformáló tényezője volt a mindennapoknak. Éppen ezért, amikor az épphogy őszülő hajú generáció tagjai közül valaki arról beszél, hogy „nekem a stadion volt a szentélyem”, ebben a félig-meddig elrebegett fohászban benne van az akkori hétköznapok nem túl szívderítő valósága is. A pálya – érzelmi oldalon – valóban templom is volt, oda költözött a boldogság (ha győzött a csapat), és ott lehetett sírni, vezekelni, fogadkozni, ha vereség volt a vége. Némi pátosszal mondanám, hogy akkoriban nem köpködni, trágárkodni, füstbombát gyújtani járt az ember fia és lánya a meccsekre, hanem szórakozni. Éppen ezért figyelte mosolyogva, gyomorgörcs nélkül a legendásan nagy Fradi-szurkoló, Kalap (Zöllei János), a fruttiárus sasszézását a vendégszektorban, s várta, vajon mikor hangzik fel az újpestiek, vasasosok, honvédosok, diósgyőriek karéjában is az országszerte ismert szövege: „Itt a frutti, a szotyi, a rágógumi!” Mint ahogyan az is hozzátartozott a meccskoreográfiához, hogy a pillanatnyi csendben, amikor a pályán csak csordogált a játék, miként dől be valaki a fruttiárus örökké elismételt, és mégis soha meg nem unható poénjának, miszerint „Ki a jobb?”, amire persze jött a válasz, hogy az Újpest, a Vasas, a Honvéd, mire Kalap túlkiabálta az egyre inkább belelkesedő lelátórészt, hogy „A Fradi-nápolyi, te pupák!”

A megoldás kulcsa – mármint, hogy lehetett nevetni és jól érezni magát az embernek a fapados, kényelmetlen lelátón, de még inkább az állóhelyi szektorokban is, mert azért az igazán jó beszólások onnan röpködtek – egyébként abban keresendő, hogy húszezer vagy éppen a nemzeti stadionban hetven-nyolcvanezer szurkoló között abszolút kisebbségben lehettek volna azok, akik verbális erőszakra vetemednek, ugyanis még a legelszántabb balhézók sem tudtak ebben a tömegben élni a durvaság, a trágárság, a nyers erő fegyverével. Nagyobb volt ugyanis a tömeg futballrajongó ereje annál, mint hogy megtörjön néhány száz hőzöngő akaratán.

Jó, rendben, lehet, hogy azért ez már túlontúl idealizált képe az akkori focivilágunknak, mert azért az is igaz, akkoriban sem volt olyan anya, aki a nagy meccsekre ne azzal az intelemmel engedte volna el a gyerekét, hogy kerülje a tömeget, és ne balhézzon. Mint ahogyan nem volt ismeretlen a kardlapos oszlatás sem, hiszen egy-egy túlfűtött, izgalmas meccs után lovas rendőrök ritkították a túlságosan is masszívnak, egységesnek s így fenyegetőnek is tűnő sokaságot.

Volt, elmúlt...

Ami viszont még mellbe vág a jelenkori futball kontra szurkolók ügyben, hogy éppen azok fordítanak látványosan hátat a focinknak, netán azok is részesei a megrogyasztásának, akik anno a legendás fruttikból mindig kaptak néhányat az előttük elbicegő Kalaptól (ugyanis egy-két szem ebből a ragadós, fogtömést nyúzó-húzó cukorkából mindig jutott a fociimádó, a fater kezét a tömegben szorosan markoló maszatpetiknek), vagyis a lelkük mélyén őrzik mindazt, ami miatt a labdarúgásunk minden hétvégét bearanyozott.

Frutti nincs, ügy van, ami szintén ragadós, s így szinte kibonthatatlan, így néhány odaragadt „papírfecnit” is le kell nyelni. No, olyan mint amilyen a focink legfrissebb, egyben legelborzasztóbb esete a címervita miatt kialakult újpesti civakodással. Miután legendás magyar futballcsapatról beszélünk, vérzik az ember szíve, ha látja és hallja, mivé lett mindaz, ami miatt a lila-fehér szín még azoknak is érdekes és fontos volt, akiket amúgy már a születésük pillanatában zöld-fehér, piros-fehér, kék-fehér vagy piros-kék pólyába bugyoláltak, hiszen Törő tánca, Nyíl bólintása, Tyantyi lövései, Náci cselei (és ha tehetném, akkor ezen az oldalon csak a régi kedvencek beceneveit sorolnám, megspékelve egy-egy rájuk jellemző stílusjeggyel) klubrajongástól függetlenül jelentettek egyféle szentséget, mégpedig a magyar futball imádatát. Nos, az ilyesféle rajongásról írni a mai elüzletiesedett, modern világban pogány dolog, de érzékelhető, hogy a drukkerben ez az ősi ragaszkodás él, úgyhogy éppen a címervita kapcsán látszik, milyen felelőtlen, egy rossz pillanatnak teremtett cselekedet volt ebben a kicsinyke, de a múltjára oly büszke futballközegben külföldi befektetőre bízni az egyik legtekintélyesebb magyar klubot. Az érzelem ugyanis mást jelent a Belgiumból érkező üzletember számára, hiszen ő amúgy logikusan azt gondolja, hogy a termékeladhatóság (értsd: új címer) éppen annyit számít a drukkernek, mint a csel, a beadás, a gól. Ez a szemlélet akkor vajpuhán utat is törne magának, ha a lila-fehér csapat kontinentális erősségűre fejlesztve minden hazai meccsén telt házas rajongótábort tudna maga mögött. Harminc-egynéhány évvel ezelőtt a focink legnagyobb ereje a rengeteg kíváncsi néző volt, és e tömeggel könnyebben el lehetett fogadtatni a változást, ha még jobbá, erősebbé, eredményesebbé, gazdagabbá tette a rajongott csapatot. Most viszont a futball, a klub és így a címer mellett makacsul kitartó néhány száz vagy ezer emberrel kell kommunikálni, tulajdonképpen egyesével elmagyarázni mindent, ami fontos, ráadásul nincs meg a közös nyelv, és már az is jelzésértékű, hogy a tulajdonos – amúgy a focinkban csak kirándulóként megjelenő külföldiekre oly jellemző módon – a labda körül forgó közegben először a káromkodást érti meg, azt, hogy csúf szavakkal szidják, miközben ő a pénzét adja. S itt jön képbe az egyre inkább süket kommunikációt folytató (lásd még: a közösségi oldalak hatása a kifejezőkészségre) s egyre vékonyabb érzelmi mezsgyén egyensúlyozó világ megváltoztathatatlan törvénye: nemcsak mondani, hanem megértetni is tudni kell.

S akkor ezen a ponton vissza a múltba: a tökéletesen „marketingelő” termékterjesztő, azaz a futballkereskedelmet magas szinten űző, filléres-forintos bevételeket generáló Kalap nápolyizós, pupákozós, hajrázós szlogenjei azért voltak életazonosak a futballal még az ellentáboron belül is, mert akkor és úgy mondta, hogy az nem volt dühítő, elszomorító, sőt ellenkezőleg (most, hogy ezt írom, elgondolkodtam azon az abszurditáson is: lehet, ő még a lilák új címerét is eladhatóvá tette volna néhány ajándékba adott fruttival...?). A fruttizás a telt házas meccseken üzlet volt, a címerváltoztatás kétezer fizető néző mellett akkor sem lesz az, ha arra ráakasztják a jelzőt, hogy „üzleti alapon”, ráadásul a szurkolói – amúgy minősíthetetlen – skandálás nyomán a tulajdonos széttárta a karját, mondván, egyetért azzal a döntéssel, hogy a fegyelmi határozatok újabb sodrában az MLSZ zárt kapus meccsrendezéssel sújtja a futballklubot. Ebből viszont kiderült, hogy ez a kevés, két-háromezer jegyvásárló csak nyűg, a befektetés kontra kivétel oldalon a legmacerásabb tényező. Vagyis a drukker cseppet sem illik a sokat emlegetett „üzlethez”.

S hogy a végén visszakanyarodjunk a bevezetés során feldobott témához: a mai elkényeztetett futballban semmiféle elrettentő hatása nincs a klubokat sújtó fegyelmi ítéleteknek, s ha összeadnánk az utóbbi években a magyar élcsapatok által befizetett büntetéseket (amelyeknek egy része – sőt tán a java – egy szövetségi határozat értelmében, egyébként dicséretes módon jótékony célokat is szolgál), elborzadnánk, mennyire értelmetlen ez a regulázás. Lehet, fordítva kellene csinálni: a bőség kosara csak akkor és azoknak nyíljon meg, akik döntéseikkel, produkciójukkal, szolgáltatásukkal képesek ezreket és újabb ezreket becsalogatni a pályára, a lelátóra.

Nem volt véletlen, hogy Kalap annak idején a tömött lelátón néha belenyúlt a kosarába, majd színpadias mozdulattal a közönség közé szórta a cukorkákat, mert tudta, a frutti íze a futball íze is.