Várnától Sopronig – Ballai Attila publicisztikája

Minden a mai napon múlik. Mármint a soproni női kosárlabda olimpiai selejtezőn. Hogy a párizsi kvalifikáció, azzal nem mondok újat. De az én hosszú távú viszonyomat is ez határozza majd meg a szakághoz, a válogatotthoz – bár ez nyilván jóval kisebb érdeklődésre tart számot, és a tétet sem emeli. Legfeljebb nekem. Hogy miért alakult mindez így, az viszont akár még tanulságos is lehet, mert nem elsősorban rólam szól, hanem az elmúlt fél évszázadban fel-alá liftező magyar női kosárlabdáról.

Tizenéves koromig négy sportágat szerettem és követtem: a futballt, a kézilabdát, a vízipólót és a jégkorongot. Eközben békésen éltem a kosárlabda mellett, és nem csak én voltam ezzel így. Dacára annak, hogy női nemzeti együttesünk akkoriban egyszer sem hiányzott az Eb-ről, 1975-ben még a vb-re is kijutott, de kiugró eredményt, népszerűséget nem ért el – hatásából éppen a „nemzeti” jelleg hiányzott, mai kifejezéssel, nem jelent meg „brandként”, alig volt önálló értéke, entitása.

Az 1980-as évekre mindez megváltozott. Köszönhetően részben annak, hogy a már beérett klasszisok – Kiss Lenke, Beloberk Éva – mellé felnőtt egy új generáció, az 1959–61 között született Borka Ágnes, Németh Ági, Boksay Zsuzsa, Körmendi Gyöngyi. Ők már nem a régi, szürke, „szocialista típusú” sportolók, valamilyen „nék” voltak – a korszak leggyakoribb hazai női keresztneve a Józsefné –, hanem jelenségek, egyéniségek, kiváló játékosok. Az 1980-as olimpián három árva ponttal maradtunk le a bronzról, Boksayt 1982-ben Európa legjobbjává választották, majd következett a mérföldkő, a határvonal, az 1983-as, hazai rendezésű Európa-bajnokság.

Én (is) ekkor szerettem bele a magyar női kosárlabdába. Leszerelve a katonaságtól, néhány hetes civilként, elsőéves, sőt első hónapos egyetemistaként, egy minden újra fogékony, szenvedélyes életszakaszban, még innen a húszon, néhány, kosárőrült új cimbora révén rám köszöntött az 1983. szeptemberi Eb. Eleve pazarul indult, a miskolci nyitányon hosszabbításban vertük meg 87–85-re a románokat, a diósgyőri drukkerek szinte szétszedték a csarnokot és a csapatot, különösen kedvencüket, Winter „Icát”. Az itthoni sporteseményeket magasabb szférába emelő, még friss Budapest Sportcsarnokban, az elődöntőben, a több ezres publikummal már együtt üvöltöttem a behemót szovjet centernek, hogy „Szemjonova, Isten lova!”, a jugoszlávokkal szemben megnyert bronzot pedig úgy ünnepeltem, mintha én is huszonhét éve vártam volna az éremre, mint a sportág és örökös hívei.

Innentől, már a kosárlabda elkötelezettjeként, a távolból is kiszurkoltam az 1985-ös olasz- és az 1987-es spanyolországi kontinenstorna harmadik helyét, bár az elődöntő miatt mindkétszer dühöngtem kicsit. Előbb azért, mert nem értettem, a bolgároktól hogyan kaphatunk ki, amikor a többi csapatsportban „a fasorban sincsenek”, másodszor azért, mert a jugók egy árva ponttal kerekedtek fölénk.

Ugyanakkor azokban az években egy pillanatig sem lehetett kérdés, hogy ez az én csapatom, az én sportágam is. Miután újságírásra adtam a fejemet, második külföldi tudósítói utam az 1989. júniusi várnai női kosárlabda Eb-re vezetett. El sem tudom mondani, mennyire vártam. Valósággal elrohantam otthonról, az induláskor az egyetlen menő táskám füle bele is akadt a kilincsbe, megrántottam, leszakítottam, így át kellett pakolnom egy másikba. Együtt repültem a csapattal, a szófiai átszálláskor jókat dumáltunk, volt, akivel már ismertük egymást, volt, aki rám csodálkozott, jé, te vagy a Ballai Attila (a 180 ezres példányszámú Esti Hírlapot akkoriban Budapesten mindenki olvasta, az 1989-es MTK–BEAC viszontagságos bajnoki döntőről pedig elég sokat írtam). Mielőtt kezdtem volna túl jól érezni magamat, az első meccsen reménytelen, 76–52-es verést kaptunk a jugoszlávoktól. Másnap délelőtt kijelöltem magamnak a tengerben, a távolban – na nem egy fehér vitorlát, hanem – egy szabad szemmel alig látható bóját, és azt mondtam, ha addig beúszom, nyerünk a bolgárok ellen. Beúsztam. Simán kikaptunk. Harmadnap majdnem ugyanaz: nagy úszás, kis zakó. Csakhogy az „ürge” franciáktól! Hosszútávúszói karrierem ezzel véget ért – ezért nem vagyok hajlandó vízbe fúlni, dacoltam –, vereségsorozatunkkal ellentétben. A helyosztón az olaszok páholtak el minket, és bár utolsó nap lemostuk a franciákat, a nyolc csapatos tornán hetedikként zártunk.

Magam sem igazán értettem, mitől, hogyan, miért ilyen hirtelen, de kiszerettem a női kosárlabdából. Ennek jeleként, amint hazaértem, megnéztem, hol játsszák az első kézimeccset, és már mentem is ki Csepelre, a Szabadkikötő útra, az Áfor pályájára. Nem a feledhetetlen sportélményért – elvonókúra jelleggel.

Onnantól inkább munkaköri kötelességként jártam kosárra. Egyetlen balul sikerült versenynek persze hosszú távon nem lehetett volna ilyen drasztikus hatása, de akadt más, általánosabb baj is. A rendszerváltás ebben a sportágban különösen mélyre temette a fővárosi élklubokat, és bár vidéken erős bástyák épültek, azok részben mintha éppen az egykori budapesti fölénnyel, a nagy egésszel szemben azonosították volna magukat. Azt sem állítom, hogy érthetetlenül, oktalanul; néhány mérkőzés erejéig megmerítkeztem a pécsi eufóriában, csoda, amit az a város akkor attól a csapattól kapott, és viszont, de mindvégig úgy éreztem, hogy a magyar női kosárlabda megszűnik országos ügynek, ingernek lenni, és ha összeomlik, magával süllyeszti el az önállónak tűnő szigeteket is, mert egyedül, ugyebár, nem megy. Így is történt. A válogatott 1991-ben még nyert egy Eb-bronzot, de aztán belesüppedt a középszerbe, az észrevétlenségbe.

Azt hittem, tán örökre, de kiderült, hogy „csak” harminc esztendőre. Tavaly, a szlovéniai Eb-n kezdtek fújni az új szelek; pontosabban ekkor értek el hozzám és a sportág „külső körös” követőihez. Még fél szemmel, háttértevékenységként néztem, hogy lazán elintézzük a szlovákokat, már bosszantott, de legalább ismét érzelmeket váltott ki belőlem, hogy nyertnek tűnt meccset buktunk el egy ponttal a törökök ellen. Díjaztam, hogy leütjük a szerbeket, a csehek elleni, 62–61-es negyeddöntőben pedig már jókorákat kurjongattam. És azon kaptam magam, hogy kezdem újra megszeretni és tisztelni ezt a csapatot, ezeket a játékosokat – mert láttam bennük az egyéniséget, de az egységet, a szenvedélyt, a lelket is. Magam is alig hittem, de szervezésbe fogtam, hogy a ljubljanai négyes végjátékra érjek ki, más kérdés, hogy végül nem jött össze.

A negyedik hellyel az olimpiai selejtezős kvótát, majd a rendezés jogát is megszereztük, és bár kaptunk három kemény ellenfelet, sportági sajátosság, hogy itt a négyből hárman jutnak tovább, mármint Párizsba. Olyan pedig nincs, hogy itthon háromból egyszer se nyerjünk.

Csütörtökön felrémlett, hogy mégis van. Réveteg játék és tekintetek, „homály dobások” mezőnyből, bántóan tiszta kanadai szerelések és lepattanók, üres helyek, széksorok a lelátón, szalonszurkolás, időnként bicskanyitogató bíráskodás, sima vereség. A pályán és a tribünön sem tűnt úgy, hogy ez a nemzet csapata lenne.

Péntekre aztán a feje tetejére állt a világ – és a talpára a magyar válogatott. A szemekben a szent őrület, a kezekben az „érzés”, a soproni közönség a győriekért és a diósgyőriekért is képes lett őrjöngeni, és e pompás egymásra találás esélyt sem hagyott az olimpiai ezüstérmes japánoknak.

Így ma már többféleképpen ki lehet jutni Párizsba. Legjobb lenne persze a spanyolok feletti diadallal. Ám ha az első találkozón a kanadaiak legyőzik a japánokat, már megvan a mi olimpiai részvételünk is. Ha meg a japánok nyernek, a spanyoloké van meg, ami megint nem rossz kiindulási alap nekünk, hátha nem törik magukat össze ellenünk. De azért csak győzzünk, az 1980-as évtized után térjen vissza a magyar női kosárlabdázás a felfelé vezető útra!

Egyúttal könnyítsen azok lelkén, akik még mindig az 1984-es bojkott miatti kényszerű visszalépést siratják. Mert halkan jegyzem meg, azóta azért néhányszor kijuthattunk volna, és ezt soha nem tiltás akadályozta, hanem vagy az ellenfelek ereje, vagy a mieink gyengesége.

Ma felvirradt a nap. Ha Várnában lennék, csupán a februári tengerhőmérséklet gátolna meg abban, hogy délelőtt beússzak a bójáig.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!