Egy kosaras emlékére – Thury Gábor publicisztikája

A Futball-legendák karácsonya kapcsán  Jakab Jánossal, a szintén „öreg” labdarúgóval beszélgettem. Szívén viseli hajdani kollégái karácsonyi ünnepségét – ami a járvány miatt már második alkalommal maradt el. Szóba került, a válogatottakat is megviseli lelkileg, hogy nem jöhetnek össze, mint korábban. Ráadásul egyre kevesebben leszünk, tette hozzá „Jaksi”, keserűen kiegészítve azzal, hogy két héttel ezelőtt még beszélt Ferencz Gyulával, ám néhány nappal a karácsonyt megelőzően a felesége közölte a hírt, hogy a Salgótarján korábbi középhátvédje, később a klub elnöke 84 éves korában itt hagyott bennünket. Alig ültem vissza a helyemre, egyik kollégám szólt, hogy 82 esztendősen elhunyt Banna Valér, a volt kiváló kosárlabdázó.

A fiatal generációk persze nem tudják, ki volt Banna, a Bp. Honvéd remek bedobója. Ahhoz, hogy stílusát közelebb hozzam, legyen elég annyi, ha az ő idejében léteztek volna a hárompontos dobások, a vajkezű spíler híre talán a maiakhoz is eljut. Pályafutása első felnőttbajnoki aranyérmét 1964-ben nyerte meg a Honvéddal, de addigi karrierje is tanulságos. A sásdi születésű kosaras 1955-ben mutatkozott be a Pécsi Postásban – emellett atletizált is –, s mivel nem volt 16 éves, hamisítani kellett az igazolását. Lecsapott rá a PVSK, még be sem töltötte a 17-et, amikor 1956 tavaszán NB I-es játékos lett, ám úgy nézett ki, megbicsaklik a szépen induló karrier. A forradalmat követően, noha a harcokban nem vettek részt, a Nagy Lajos Gimnázium tanulóival – többek között Garami Józseffel, a későbbi nagyszerű futballedzővel – szerették volna elérni az iskola vezetőségénél, hogy az eseményekben szerepet vállaló néhány társuknak ne essen bántódása. Megfogadták, addig nem tanulnak, amíg az ő helyzetük megnyugtatóan meg nem oldódik. A szolidaritásuk eredménye az lett, hogy a karhatalmisták őket is előállították... Nem úszta meg, leérettségizhetett, de 1958-ban határozatot hoztak ellene, amelyben az állt: „Az ellenforradalmat követő időszakban tanúsított magatartása miatt felsőfokú tanintézetbe felvétele nem javasolt.”

Nem sokkal később szóba került, hogy a fővárosban folytatja, a Bp. Honvéd, a MAFC és a Mávag jelentette a sportág honi krémjét. Úgy volt, a Honvédhoz igazol, de Pécsen maradt. Rámosolygott a szerencse is, mert játszhatott az 1957-es moszkvai Világifjúsági Találkozón. Egy csapatba került példaképeivel, mert az együttes magját az 1955-ben Budapesten Európa-bajnokságot nyerő játékosok adták. A fiatal Banna a Népstadionban még a lelátóról szurkolt a „nagyoknak”, két év múlva már közöttük játszott. Volt reális alapja, hogy kijut az 1960-as római olimpiára, a szövetségi kapitány, Páder János felkarolta, ám az ötkarikás játékok előtti évben a keret távol-keleti túráján megivott egy flaska vizet, amitől vérhast kapott, s csak nagyon lassan épült fel. Páder ugyanakkor szeretett volna egy európai szinten is eredményes klubcsapatot verbuválni, amelyben számított Bannára is. Végül 1964-ben igazolhatott a Honvédhoz. Előtte 1963-ban – a politikai elítéltekhez hasonlóan – amnesztiát kapott, fel is vették a pécsi egyetem jogi karára, de a diplomát már 1969-ben honvédosként Budapesten szerezte meg. Tudása alapján bekerülhetett volna az 1964-es olimpiai együttesbe, ám a kiadatása a PVSK-tól a Honvédba fél évig elhúzódott, s a nagy hatalmú sportvezető, Kutas István úgy döntött, mivel nincs csapata, nem lehet válogatott, ergo nem utazhatott Tokióba.

A piros-fehér egyesületben a sportolók – akik nem akartak katonai pályát befutni – polgári alkalmazásban álltak, így Banna is. Ez gyakorlatilag sportinstruktori állást jelentett. Ám az együttesbe nehezebb volt beilleszkednie, az 1964-es bajnoki aranyéremben még csupán epizódszerepet vállalt. Ezt követően Páder helyett Balogh „Buli” József lett az edző, aki végrehajtotta a generációváltást. Nehéz helyzetben volt, mert az Európa-bajnokok (Greminger János, Simon János, Czinkán Tibor) úgymond nem érezték időszerűnek a visszavonulásukat. Nehezen fogadták el, hogy lassan lejár az idejük, ugyanakkor fegyelmezettséget, következetességet s a mindenáron győzni akarást plántáltak a fiatalokba, akiknek parírozniuk kellett. Nehéz volt a nagyokhoz csiszolódni, de Valérka – ezt a nevet Gremingerék adták neki – az öt-tíz percnyi lehetőségek után egyre jobban beilleszkedett. Banna mellett olyan egyéniségek értek be, mint Gyulai Géza, Rácz Sándor vagy Koczka Pál. Az, hogy az öregek végül megértették az idők szavát, annak is köszönhető, hogy Balogh edző nem azt közölte velük, hogy nem számít rájuk, hanem hogy klubjuk mindenben támogatja a beilleszkedésüket a civil életbe (Greminger és Simon sportvezető, Czinkán orvos lett).

Az átalakult együttesben Gyulai volt az irányító, Banna és Rácz játszott bedobót, Bencze János (ő maradt meg az Európa-bajnokok közül) centert, Lendvay Ödön pedig a körtecenter posztját töltötte be. Elsősorban Balogh tréner érdeme volt, hogy a vezér­egyéniségek visszavonulása után az 1965-ös bajnokságot a Honvéd nyerte meg. Más kérdés, hogy tavasszal 11 pontos vereséget szenvedett a nagy vetélytárs MAFC-tól, s ugyan az ősszel 57–44-re visszavágott, az aranyéremhez az is kellett, hogy a műegyetemisták a hátralévő két fordulóban egyszer kikapjanak. A Soproni MAFC megtette ezt a szívességet (83–62), a Honvéd áhított végső sikere mégis annyira váratlan volt, hogy a játékosok a rádióból tudták meg, hogy elsők... Összesen hétszeres bajnok, négyszeres MNK-győztes, az 1969-es olaszországi Eb-n nyolcadik helyezett együttes alappillére. Egyik parádés játékát is ebben az évben a Real Madrid ellen nyújtotta a BEK nyolcaddöntőjében: a madridi 19 pontos vereség után a Nemzeti Sportcsarnokban Banna 28 pontot dobott a spanyoloknak, igaz, ez is csupán 17 pontos sikerhez volt elegendő, a Real jutott a nyolc közé. Ne tagadjuk, a nem éppen rendszerpárti családi gyökerű, 1956-os priusszal élő bedobó a Kádár-rezsim csapatát erősítette. Ám amikor az egyesületben felvetődött, legyen alapszervi KISZ-titkár, azzal utasította vissza, hogy még KISZ-tag sem volt. Már jóval karrierje befejezése után megismerte Gálszécsy András egykori titokminisztert, aki említette neki, róla is jelentgettek, de Banna nem kérte ki az aktáját.

Az 1965-ös budapesti universiadén válogatottunk csak a Szovjetuniótól kapott ki, a harmadik helyen végzett, egyik vezéregyéniségünk Banna volt. Ebben az esztendőben az év játékosának választották, de ami meglepőbb, hogy a Honvéddal magasugrásban csapatbajnok lett. A sokszoros bajnok Noszály Sándor megnézte a kosarasok edzését, és a csb-re átcsábította az atlétákhoz a korábban ezt a sportágat is űző Bannát. Az 1968-as mexikóvárosi olimpián már alapember lehetett volna, ám az MTS úgy ítélte meg, együttesünk nem kerülne be a legjobb hatba, ezért nem is nevezte. Az MSZMP Központi Bizottsága ugyanis utasításba adta, azoknak a résztvevőknek kell lehetőséget nyújtani, akiknek erre esélyük van...

El volt keseredve, mégsem emigrált, pedig ez az akkori Honvédban „divat” volt. A center Nyitrai Imre, az egyaránt bedobó Rácz János és Hódy Szabolcs is „disszidált”. A Racing Malines elleni idegenbeli BEK-meccset követően Bannát is megkörnyékezték, mi több, felesége, az ugyancsak kosárlabdázó Kovács Olga három hónapos terhesen Bécsben volt a Vörös Meteorral. Egyéjszakányi tépelődés után nemet mondott. Példaképe volt a Honvéd fiataljainak, a beilleszkedésben segítette őket – utolsó válogatottságán viselt mezét is egy ifjú titánnak, Fehér Ferencnek adta –, mi több, abban is, hogy a külföldi utazások során hová rejtsék a valutát...

A 125-szörös válogatott pályafutását 33 évesen, 1972-ben fejezte be, 2005-ben beválasztották minden idők legjobb 25 magyar kosárlabdázója közé. Nyugdíjazásáig ügyvédként dolgozott, szeretett sportágát – ahogyan ő fogalmazott egy interjúban – középtávolról figyelte.

Középtávolról, ahonnan szinte holtbiztosan betalált a gyűrűbe.