Almát a körtével? – Bobory Balázs publicisztikája

„Az egyiknek sikerül, a másiknak nem...”

Törőcsik Mari, a nemzet színésze szívszaggatóan énekelte a keserédes dalt, és ugyanilyen ambivalens érzéseink támadnak, ha a magyar kosárlabdasport jelenére, jövőjére gondolunk a férfi, illetve a női Európa-bajnoki selejtező után. Mint ismert, a fiúk lényegében simán kijutottak a 2022-es Eb-re, a nők viszont lemaradtak az idei kontinensviadalról.

Még véletlenül sem szeretném összehasonlítani az almát a körtével, hiszen mindenféle negatív felhang nélkül a két nem szinte más sportágat űz, azonban vannak hasonlóságok és különbségek a két szakág között, amelyekből bizony érdemes következtetéseket, tanulságokat levonni, esetleg megkeresni a problémák forrását és megoldani őket.

„A sors olykor nem tudja, mit akar...”

És valóban nem, mert a járvány, illetve a nemzetközi szövetség döntéshozói miatt férfi- és női válogatottunk is elképesztő, váratlan helyzetekkel teli, a szó szoros értelmében igazságtalan Európa-bajnoki selejtezősorozatot vívott. Elég csak annyi hozzá, hogy Ivkovics Sztojan legénysége a hat mérkőzéséből ötöt idegenben küzdött végig, ráadásul ebből négyet öt napon belül, ugyanis a tavaly őszi szlovéniai buborékban pozitív lett a tesztje több magyar játékosnak, így az ottani két összecsapást az elmúlt napokban kellett lejátszani a maradék kettővel együtt – ez embertelen terhelés. Székely Norbert válogatottja pedig a sorozat során kétszer is kénytelen volt Hollandiába utazni, másodszor például Zele Dorinát szinte a buszról kellett leszállítani a sorsdöntő mérkőzés előtt a fertőzés miatt, az amúgy is tartalékos válogatottunk pedig újra kikapott az előzetesen a csoport leggyengébb tagjának tartott ellenféltől. A hasonlóság eddig tartott, a különbség pedig sokkal nagyobb: a férfiválogatott elég erősnek bizonyult, hogy átlendüljön az akadályokon is, a hölgyek viszont hiába hajráztak szépen és győzték le oda-vissza Szlovákiát, a két hollandiai vereség, a körbeverés és a számolgatások után csüggedten vehették tudomásul, hogy 2015, 2017 és 2019 után 2021-ben nem lesznek ott a kontinensviadalon.

„Az egyiknek kiderül, s a nap fénylik fenn...”

Elintézhetnénk a két válogatott útjának különbözőségeit annyival, hogy a fiúknak fogta a kezét Fortuna, a lányokét meg nem, de azért érdemes a száraz tények és eredmények mögé pillantani. A férfiak még a vírushelyzet előtt kiváló pozícióba navigálták magukat azzal, hogy kezdésnek hazai környezetben legyőzték az Európa-bajnoki címvédő Szlovéniát, majd néhány nappal később Ukrajna ellen is nyertek idegenben, a két siker pedig egy olyan kvartettben, ahol Ausztria a negyedik tag, és három csapat kvalifikál az Eb-re, aranyat ér. A mentális erőről az tett tanúbizonyságot, hogy Perl Zoltánék mindkét győzelmet egylabdás mérkőzésen szerezték meg, azaz a végjátékban múlták felül ellenfelüket. És akkor itt tegyük hozzá, hogy néhány napja a kijutást érő osztrákok elleni első győzelem hasonló forgatókönyv alapján született Benke Szilárd emlékezetes, palánkos triplájának is köszönhetően, vagyis amikor kiélezett szituációba került az Ivkovics-csapat, rendre jobban jött ki belőle ellenfelénél.

A szövetségi kapitány válogatási módszereit egy hangos csoport – nem akarok kisebbséget írni, mert ebből a szempontból nem történt reprezentatív felmérés – rendszeresen kritizálja, a szakember egyébként élvezi is ezt a konfliktust, nyilatkozataival nemegyszer még olajat is önt a tűzre. Valami azonban kiderült Ivkovicsról az elmúlt évtizedekben – akár edzőként, akár játékosként –, ha pszichológiai hadviselésről van szó, ritkán veszít. És talán ezért is tudja maga mögé állítani azokat a játékosokat, akiknek behívót postáz, és csak olyanokkal hajlandó együtt dolgozni, akik betartják a világosan lefektetett szabályokat, még ha ezek néha furcsának is tűnnek. A képességeket tekintve egészen biztosan nem játszott még a legjobb tizenkét játékos Ivkovicsnál egyszerre egy válogatott mérkőzésen, csak az derült ki, hogy a kiválasztottjai eredményessége jobb, mint a korábbi csapatoké. A legutóbbi Európa-bajnokságon nyolcaddöntőig menetelt a válogatott, s bár a 2019-es vb-re nem jutott ki, a selejtező eredményei alapján ugyancsak Európa legjobb tizenhat csapata között végzett. A tréner egyik legfontosabb mondása, hogy csak azokkal tud együtt menni a csatába, akik a nagy pofonokat állják és képesek visszaütni is. Vélhetően ez a mentalitás az, ami sorsfordító éles helyzetekben, és ami megint a kontinensviadalra repítette a mieinket. Közben azt se felejtsük el, hogy az évek során beértek tehetségeink, Hanga Ádám, Keller Ákos és Vojvoda Dávid mellett immár Váradi Benedek, Perl Zoltán és Benke Szilárd is nemzetközi mércével remek kosaras, és ahogy láttuk Kijevben az utolsó mérkőzésen, szem előtt vannak a mostani tinédzserek, húszas éveik elején járó ifjak.

„A másiknak nem jut, csak zivatar...”

A szakmai oldalt csak szőrmentén érintettük, amikor a férfiválogatott érdemeit ecseteltük, a lányoknál sem elemeznénk a figurákat vagy éppen a védekezési alapszisztémát. Ellenben egy mondatig érdemes visszatekinteni Székely Norbert Európa-bajnoki selejtezősorozatot lezáró nyilatkozatára, amelyben elejti azt a félmondatot, amely szerint „a felnőttkeret fiataljaitól nagyobb áttörésre számítottunk”. A helyzet az, hogy a női szakág utánpótlásfronton Európa élvonalába tartozik, az elmúlt években sikert sikerre halmoztak U20-as, U18-as csapataink, és nagyon sokan azt gondolták, sőt, a kapitány is joggal reménykedett benne, hogy a bőség zavarával kell majd küzdenie a válogatásnál, akár már a nemrég lezáruló selejtezősorozat során. Aztán következett a keserű csalódás, és kiderült, nagyon vékony jégen táncol még a szakág (Hollandiában kétszer is beszakadt alattunk), ha kulcsembereink közül egy vagy kettő kiesik, nem sok ellenféllel szemben vagyunk egyértelmű esélyesek. A selejtezősorozat világosan megmutatta, azok a játékosok, akik itthon gyakran brillíroznak, a nemzetközi mezőnyben súlytalanok vagy éppen mentálisan felkészületlenek, hogy a vállukra vegyék a terheket. Ezért nélkülözhetetlen Határ Bernadett vagy Raksányi Krisztina, de éppen emiatt kellett a 36 esztendős Fegyverneky Zsófiát reaktiválni, amikor már égett a ház, és csak egyetlen szalmaszálba lehetett kapaszkodni. Jött is az eredmény, csak utána a sors már volt annyira kegyetlen, hogy nem volt elég mások segítségében bízni. A nagy kérdés továbbra is az, hogy húszas éveikbe lépve fiataljaink miért nem tudják átugrani azt a küszöböt, ami a korábbi években mutatott teljesítményük alapján nem jelenthetne akadályt, illetve bizonyítékot kaptunk arról is, hogy nem utánpótlásszinten kell tündökölnie egy komplett korosztálynak, sokkal szerencsésebb, ha ezekből a korosztályokból évente egy-két játékos megérkezik arra a szintre, hogy bátran bedobható legyen a felnőtteknél tétmérkőzésen is. Jelenleg is vannak a válogatott keretben olyanok, akikre még mindig tehetségként tekintünk, de már a húszas éveik közepén járnak – ez amolyan magyar szokás. Most már jöhetne az az egy húszéves lány, aki Fegyverneky Zsófiához hasonlóan nem válik halálsápadttá a fontos dobás előtt, és van annyira vagány, hogy kulcsszereplővé váljék, mondjuk „csak” egy Hollandia ellen is.

„Az egyiknek sikerül, a másiknak nem…”

Nyilván nem jöhet mindig minden össze egyszerre, mint akár 2017-ben, de jó lenne látni a világos, egyenes irányú fejlődést mindkét szakágnál. Nincs kétségem afelől, hogy a felnőttválogatottaknál dolgozó szakmai stábok éjt nappallá téve dolgoznak ezen, de furcsa, hogy éppen ott van megtorpanás, ahol elvileg nagyobb a merítési lehetőség. Tragédia nem történt, csak zárszóként megint egy Székely Norbert-idézetet lopnék, aki Fegyverneky Zsófiával kapcsolatban a következőket mondta: „Látniuk kellett a fiataloknak, hogy milyen magasságokba lehet eljutni, ha valaki nemcsak tehetséges, hanem ilyen alázattal is dolgozik.”

Reméljük, mindenki tanult ebből, és Zsófinak nem kell visszatérnie öt év múlva, hogy egy újabb generáció is okulhasson.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!