Népsport: lett sportcsarnokunk, de csak később

Megadta a módját 25. születésnapjának a Nemzeti Sport 1933-ban. Többek között emlékplakettet alapított, a 25 érmet az esztendő legjobb sportolói kapták az év során. A közérdeklődést is tükrözi, hogy négy vízilabdázó (Halassy Olivér, Homonnai Márton, Ivády Sándor, Német „Jamesz”), három futballista (Avar „Ricsi”, Polgár Gyula, Sárosi György) és két kardvívó (Jekelfalussy-Piller György, Kabos Endre) részesült az elismerésben, ez kilenc a 25 közül.

A húsvéti számban is téma még az évforduló. „Huszonöt éves lett a Nemzeti Sport, a magyar sport harcos, munkás újságja. (…) Többet szeretnénk mondani a lelkesítő szónál. Tenni, cselekedni szeretnénk, munkával ünnepelni. (…) Tervünk a következő: össze akarjuk hozni a magyar sportélet vezető egyéniségeit, egyformán lelkes munkásait, hogy közvetlen eszmecserével, minden feszélyezettségtől menten megismerjék egymás elgondolásait.”

Teadélutánokon igyekeztek elérni eleink, hogy ne a hivatalos ankétok merev légköre uralja a beszélgetéseket, azt kívánták visszahozni, ami a magyar sportból aktuálisan hiányzott: a sportbaráti érintkezést. „Mert ezeken a teadélutánokon nem a szavazatarány fog győzni, hanem a baráti meggyőződés.”

A teadélutánok szokása természetesen Angliából indulva honosodott meg a világon, még a 17. században. II. Károly angol király felesége, Braganza Katalin portugál hercegnő teremtett hagyományt. Barátságos, kellemes eseményként, amelyen finom teákat és kisebb harapnivalókat szolgáltak fel, süteményeket, apró szendvicseket, sós falatokat.

A sportvilágban elterjedt szokás volt. A Fradi 1929-es dél-amerikai túrája során például ezt adta hírül a Nemzeti Sport Montevideóból: „Megbecsülésünk jeléül ma délután a Grand Hotel dísztermében Szigeti elnök az uruguayi sportújságírók tiszteletére teát adott, amelyen kimerítően informálta az uruguayi sajtót a magyar, illetve a közép-európai futball helyzetéről, a magyar válogatott és a Ferencváros legutóbbi eredményeiről. Nagy siker.”

A Nemzeti Sport első teadélutánját 1933. április 28-án rendezték meg a Nemzeti Kaszinóban. Szinte mindenki ott volt, aki számított, a korabeli fotókon az előkelőségek láthatók, tea, sütemények, szendvicsek nem, de talán nem is volt illő a programhoz. A sportcsarnok ügye volt ugyanis a téma, amelynek megépítését az 1928-as amszterdami olimpia óta sürgették a sportban élők.

Jó magyar szokás szerint azonnal bizottságot alakítottak, benne a csarnokban érdekelt szövetségekkel, az ökölvívók, a kerékpárosok, a tornászok a birkózók és a vívók képviseltették magukat benne. „A hivatalos körök jóindulata mellett az érdekelt sportszövetségek erőteljes összefogása is arra enged következtetni, hogy a magyar sportolók tíz és tízezreinek, álma nemsokára mégis beteljesülhet” – lelkendezett a Nemzeti Sport. Hurráoptimizmus volt a javából, mert végül csak 1941-ben adták át a Nemzeti Sportcsarnokot.

A második teadélutánon (június 1.) a budapesti „nagypálya”, azaz a nemzeti stadion volt a téma. Futballról lévén szó, feltűnő, hogy az ülés előtti napon éppen „Aschner Lipót, az UTE és Újpest FC elnöke, Nádas Ödön az MLSz ügyvezető alelnöke, Usetty Béla, az MLSz elnöke, Zsarnóczay János, a BLASz elnöke mondott le”. És nem lehetett ott több politikus sem, mert „véletlenül éppen erre a délutánra, illetve estére esett a parlamentben a kultusztárca költségvetésének tárgyalása”.

Szendy Károly fővárosi tanácsnok viszont kész javaslattal állt elő: „Első a sportcsarnok… Előbb azt kell tető alá hozni... Azután következik a nagypálya” – szögezte le, majd úgy vélte, egészen újra egyszerűen nincs pénz. Ezért a legjobb, ha valamelyik nagy klub (Ferencváros, Hungária, Újpest) felajánlja a pályáját az MLSZ-nek. A szövetség azután helyet ad majd az áldozatkész klubnak. Elég bornírt ötlet volt, a kor még létező naivitását figyelembe véve is. És ha a sportcsarnoknál megemlítettük az álom beteljesülését, itt is megtesszük: „nagypályája” csak 1953-ban lett a fővárosnak – a Népstadion.

Harmadszorra (június 25.) került csak elő a pénz, pedig „általános sportnyomorúság” sújtotta a magyar sportot. „Keserű kirohanások, objektív higgadt felszólalások váltogatták egymást, de mindegyik leszögezte: a magyar sportéletet a mai viszonyok között csak ideig-óráig lehet biztosítani!” – foglalta össze a lényeget a Nemzeti Sport, a jelenlévők ezúttal is csak szövetségi összefogásig jutottak. Elhatározták, hogy az OTT teljes ülésén soraikból többen is feltárják a legsürgősebb segítséget igénylő, tarthatatlan állapotokat, mert ha nem jön segítség, bekövetkezik a magyar sportolás csődje. Teljes volt az egység, a Nemzeti Sport szerint: „Komorságában is megkapó volt a szövetségi vezéremberek egységessé kovácsolódott küzdőfrontja.”

Az őszi első teadélutánon, újra a sportcsarnok volt a téma. Megnyugtató üzenetet hozott ifj. Wlassics Gyula kultuszminisztériumi államtitkár, aki elmondta, hogy miniszteri (Hóman Bálint) felhatalmazás híján „addig nem kíván beszélni, míg a dolog nincs teljesen megoldva. De: csak a pontot kell még a megoldás végére odatenni”.

Ez persze nem így történt. Sőt. Még 1928-ban a létesítmények hivatalos fontossági sorrendjében a fedett uszoda volt az első, a sportcsarnok a második, a stadion a harmadik, a szövetségi ház a negyedik. Az uszodát 1930-ban átadták a Margitszigeten, ám a teadélután után nem sokkal kiderült, hogy a második helyezett helyre „a véletlenül teremtett alkalom hirtelenségével a sportcsarnokot és a stadiont megelőzve, odakerült a Magyar Testnevelés Háza”. Aztán a stadion is fontosabb lett, amikor Imrédy Béla pénzügyminisztert elkápráztatta egy válogatott meccs hangulata: „Negyvenezer ember egy akaraton, fanatikus lelkesedésben összeolvadva a nemzeti színekért!... Hol találjuk ezt ma másutt…?!”.

Szendy Károly a következő összejövetelre (december 10.) már stadiontervekkel jött. „Nem mintha mindjárt meg is akarná valósítani a város a stadiont. Ez nem is városi feladat” – mentegetőzött. Majd közölte: „De van itt égetőbb probléma: a sportcsarnok problémája!” Érvelése valós: „A sportcsarnokra a mindennapi magyar sportéletnek van szüksége, a stadionra pedig csak nemzetközi, reprezentáns összecsapásoknál”. Közölte még, hogy főváros hajlandó a 2.5 millió pengőt érő régi lóversenytéri telket átengedni az építkezés céljára.

A sorozat véget ért az évfordulós esztendő végén, a tervek szerint. Aztán 1934 novemberében újra meghirdették, terítékre került a legnagyobb falat. „A magyar futball feljavítását célzó akciónkban most újabb lépést teszünk. Teadélutánunk műsoraként ezt az égető problémát tűztük ki: hogyan kell megjavítani futballunk nívóját, hogy az ebben a sportban is meglevő, kétségkívül legelső klasszisú értékeink a külfölddel való viszonylatban újra méltón érvényesüljenek?” – állt az újságban. Leszögezve, hogy a Nemzeti Sport a közvélemény mezsgyéjén haladt, amikor számos cikk keretében igyekezett hozzáférkőzni a gondokhoz, cikksorozatokban kereste a bajok okát és orvosságát is. „Elmondottuk, hogy jó futballt és nem új stílust keresünk” – hangsúlyozta az újság. Az esztendő futballkrónikájához tartozott, hogy hiába a nagy várakozás, a válogatott a világbajnokságon nem jutott be a 8 közé (Ausztria: 1:2).

Az összejövetelen Minder Frigyes aktuális kérdést vetett fel: „Miért van az, hogy a magyar edzők más futballt tudnak kihozni az olasz csapatokból, míg idehaza ezt rendszerint nem tudják produkálni?” Aztán jöttek sorban az aktuális témák. Vághy Kálmán szerint „nem a mi futballunk lett lassúbb, hanem a külföldi gyorsabb”, de talán Dietz Károly szövetségi kapitány foglalta össze a lényeget: „A mai futball rossz kiadása a régi nagy stílusnak.”

Nem jutott dűlőre a megbeszélés. Feleki László összefoglalója a jövőbe mutatott: „Ha egy beteg ágyánál összegyűlnek a professzorok, rendesen erősen különböznek a vélemények a betegség okát, a betegség gyógymódját illetően. De abban legalább megegyeznek, hogy a beteg — tényleg beteg! A Nemzeti Sport »meredek teáján« ennyit legalább mindenki aláírt. Beteg a futballunk.”