A helyünkön vagyunk – Ballai Attila publicisztikája

VÉGRE LEGYŐZTÜK kézilabdában a franciákat! Világversenyen, ki-ki mérkőzésen, óriási tétért, egyetlen, elképesztően bravúros góllal! Nyugalom, nem őrültem meg, nem a ma végződő férfi-vb-ről beszélek (írok), hanem a tavaly decemberi női Európa-bajnokság bécsi bronzmeccséről, amelyen 24–24-es állásnál Klujber Katrin földöntúli passzal varázsolta Győri-Lukács Viktória kezébe a labdát, ő pedig hűvös magabiztossággal értékesítette e „félziccert”. December 15-én történt, másfél hónapja.

Azért elevenítem fel, mert a jelek szerint mindazok máris elfelejtették, akik a horvátok elleni, zágrábi negyeddöntő után megint azon sopánkodnak, hogy ilyesmi csak velünk eshet meg. Sőt, miközben utolsó vb-mérkőzésünket kárhoztatják, már az elsőt is törölték a memóriájukból. Úgyhogy villantsuk fel ezt is! Január 15-én a varasdi éjszakában Észak-Macedónia 36 másodperccel a duda előtt 27–26-ra vezetett a mieink ellen, és időkérés után támadhatott. Csakhogy elveszítette a labdát – pontosabban mi szereztük meg –, és Ligetvári Patrik lerohanásból egyenlített; ez volt a találkozón az egyetlen gólja, hiszen védőspecialistává nevelték át, már csak vízummal lép be az ellenfél térfelére. Pazar öniróniával meg is jegyezte: belőle aztán biztosan nem készült fel az ellenfél kapusa.

Úgyhogy hagyjuk ezt a „csak velünk, csak mi” önmarcangolást! Így is megszenvedjük eléggé ezeket a napokat, mert kedden parádés 55 perc után nyert meccset rontottunk az addig minden tekintetben felülmúlt horvátok ellen vereségre, ők meg csütörtökön kiejtették a franciákat az elődöntőben, és ezzel még egyszer megforgatták a kést bennünk. Bennem legalábbis igen.

Ezért is szögezzük le: mindkét előjellel átéltünk már hasonló, infarktusos végkifejletet, és nem csak mi, hanem az összes valamirevaló kézilabdás nemzet. Hogy mást ne mondjunk, a vb négy negyeddöntőjéből hármon az utolsó másodpercben esett góllal kerekedett felül egyik fél a másikon. Három órával a mi traumánk után az egyiptomiak üres kapus találattal kaptak ki a franciáktól – igaz, ők legalább nem vezettek –, a vérprofi németek pedig azért estek ki és el a portugálokkal szemben, mert egyetlen emberük sem akadt, aki megállítsa, „leütközze”, sáncolni próbálja az öt másodperccel a – hosszabbítás végét jelző – duda előtt gyakorlatilag akadálytalanul lövő Martim Costát.

Akkor innentől létezik évezredes német átok is, ők is ugyanolyan „balfácánok” vagy stílszerűen „Pech­vogelek”? De hiszen alig fél éve egy másik negyeddöntőben, jelesül az olimpián, még jegyben jártak Fortunával. Mert amit ott műveltek, az már valóban a csoda kategóriáját súrolta. Tizennégy másodperccel a rendes játékidő vége előtt még két gól hátrányban, reménytelen helyzetben voltak a franciákkal szemben; Uscins egyre faragta a különbséget, de a rutinos róka házigazdák időt kértek, és hat másodpercig kellett volna megtartaniuk a labdát és az előnyüket. De mindkettőt elveszítették! Uscins az utolsó szekundumban betalált, egyenlített, majd a hosszabbítás vége előtt négy másodperccel tovább is lőtte a csapatát!

Nem a mi kínunk vagy örömünk volt, ki is rostálhattuk az agyunkból. De a 2023-as női vb-n válogatottunk újjászületését, amikor a horvátok – figyelem, bizony, a horvátok! – ellen úgy nyertünk 23–22-re, hogy a 45. percben még ők vezettek 19–13-ra? Hiszen azzal kaptuk vissza az esélyt mindenre, a túlélésre, az olimpiára! Vagy a fiúk tavaly tavaszi, tatabányai fordítását a most joggal körülhozsannázott portugálok ellen, akik ezért maradtak le Párizsról? Vagy a 2012-es londoni, Izland elleni sci-fit? Az egész újságot teleírhatnám efféle pozitív és negatív szélsőségekkel, persze a 2003-as női vb-döntő matematikailag is valószínűtlen elbukásával együtt, nyolc és fél perc alatt, hétgólos fórból.

Még egyetlen példát hadd hozzak, mert leginkább az jellemzi közös szelektív emlékezetünket. Ha 2000 és Sydney, automatikusan ugrik be a finálé és a dánok által ránk mért csapás. A 46. percben
23–17 ide, a vége 31–27 oda! De kérdem szelíden, a negyeddöntő végjátéka hogy tetszett? Az 56. percben 25–21-re húztak el az osztrákok, játékosaink lélekben már csomagoltak, mi, újságírók a tribünön a valóságban is, csúsztattuk a táskába a laptopokat, mert menthetetlenül közelgett a vég. Ugyanúgy négy gól, mint kedden, de nemhogy öt perc nem volt hátra, már négy sem egészen. Valahogyan, máig érthetetlen módon mégis kicsikartuk a továbbjutást – ha az nincs, nincs a lidérces döntő sem. Jobb lenne? Akkor, néhány percig, néhány napig talán jobb lett volna. Ma már biztosan nem.

Ennyi lelki tréning után nézzük, mi és miért történt az idei vb-n! Pontosabban, hogyan látom ezt én – mert sokadszor ismétlem, a kézilabda nem egzakt tudomány, itt nincs egyetlen támadhatatlan és osztatlan igazság. Szóval a tavalyi, németországi Eb-re, részben a fiatalok berobbanásának, részben a középgeneráció beérésének, részben Chema és stábja munkájának, intuícióinak, részben az egymásba és magunkba vetett hitnek köszönhetően, mindezek ötvözeteként összeállt egy évek óta nem látott, erős magyar férfiválogatott. Meg is lepte a világot, azaz Európát – ám az erős ellenfeleket az is jellemzi, hogy nem hagyják magukat kétszer ugyanúgy meglepni. Egy éve például „sült” emberelőnyös támadásban a hét az öt elleni módi, mert újdonságként hatott, de most már nem. Varasdon és főleg Zágrábban többet veszítettünk vele, mint amennyit nyertünk, leginkább a horvátok ellen 13–10-nél, amikor fórban akcióztunk, talán megroppanthattuk volna őket, ehelyett húsz másodpercen belül benyeltünk két üres kapus gólt. Aki ezt a szövetségi kapitánynak rója fel, annak igaza van. De ugyanez az éles szemű ítész vegye észre azt is, hogy a hazaiak előzetesen kitervelt öt egyes „zavaró” védekezését a mi egészen új, kizárólag erre az alkalomra tartogatott ellencsapásaink, többek között a látványos kínai figurákkal romba döntötték, ezzel fényes taktikai és mentális diadalt arattunk, így kezdhettük plusz négyről a hajrát. Ez Chema vitathatatlan érdeme.

Valaki pikírten azt is megjegyezte, ha egyszer sem játszhatunk emberelőnyben, nyerünk. Poénnak szánta, de ebben is lehet némi igazság. Mert egyenlő létszám mellett letisztult, több kifutású támadóterve van a csapatnak, ami a rivális kiállításaikor – valószínűleg a gyorsabb gólszerzés szándéka miatt –olykor borul. A kockázat pedig nálunk hatványozott, mert védtelen a kapunk, és a labdavesztés nemcsak a lőtt gól elmaradásával, hanem azonnali bekapottal jár. A rizikó tehát egyszer bejön, másszor nem. Mint minden edzői húzás. Hiszen nincs az a szakembere a világnak, aki csak jól dönt, rosszul soha. Kérdés, utóbbi esetben mikor és hogyan korrigál.

Ugyanez természetesen érvényes a játékosra is. Az extraklasszisra szintén. Ezt azért hangsúlyozom, mert a véghajrában két ziccert rontottunk – ha csak az egyik bemegy, válogatottunk ma Oslóban lép pályára, itthon pedig lelkesen méltatjuk a horvátok elleni lelki és mentális erejéért. Ennyin (is) múlott. Szerintem azonban tiszta, ajtó-ablak helyzetben hibázni sem főbenjáró bűn, mert az elképzelés, a gondolat helyes – gólt akarunk lőni. Ami nálam nem fér bele, az az, hogy tizenöt másodperccel a vége előtt mi támadhatunk, és ha gólt már nem is szerezhetünk, a passzív lejárta előtt nem dobjuk ki a labdát az autópályára, a Száva partjára, bárhová, nem rendeződünk vissza, hanem időt és teret hagyunk az ellenfélnek a kontrára.

Aztán persze a napok múltával az utolsó öt másodperc, az utolsó öt perc, a teljes mérkőzés feldolgozása után jön a vb egésze, az összkép. Az, hogy a legutóbbi három világbajnokságon csupán négy együttes jutott be mindháromszor a legjobb nyolcba: a dán, a francia, az egyiptomi és a magyar. Az, hogy két éve 40–23-ra vertek minket laposra a dánok a negyeddöntőben, most meg egyetlen góllal kaptunk ki, és joggal érezzük, hogy érdemtelenül.

Persze handabandázhatnánk, hogy legközelebb majd nyerünk, talán éppen ezért is, de nincsenek ilyen automatizmusok. Még az sem igaz, hogy a számos döntő és elődöntő, az évtizedes „tűzben égés”, a roppant kiegyensúlyozott bajnokság garancia arra, hogy ilyen bakik ne történjenek – lásd a fentieket, franciákat, németeket, akárkiket.

Ettől szép és néha fájdalmas a kézilabda. Meg attól, hogy némi önáltatás árán odaképzelhetjük magunkat a mai dán–horvát aranycsatába. Amúgy meg nem kell fantáziálni, a valóság is megteszi. A helyünkön vagyunk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!