Kovács néni és a klub-vb – Ballai Attila publicisztikája

VILÁGBAJNOK A VESZPRÉM! Bár a hír örömteli és igaz, még én is furcsán érzem magam, amikor leírom, hiszen klubcsapatok alapesetben nem nyernek vb-t. Ezért, ahogyan hajdan az abszurd humor jeles képviselői közvetítést adtak a Litvánia–Kovács néni kosármeccsről, úgy e publicisztika első felütése is már-már poénnak hat. Mert világbajnok férfi kézilabdában Dánia, Franciaország, Oroszország szokott lenni, nem Kovács néni és nem is a Veszprém.

Cirkusz vagy rangos torna? – tette fel az alapkérdést a Nemzeti Sport az Egyiptomban rendezett és csütörtökön magyar diadallal zárult klub-vb rajtja előtt, amire utólag, elhárítva a választás kötelességét és lehetőségét, úgy felelnék: nem vagy, hanem és. A kettő egyszerre. Továbbá életjel, a nemzetközi sportági szövetség, az IHF részéről: lám, mi is létezünk, sőt dolgozunk is, azért kapják a munkatársaink a fizetésüket. Mert ha nem lenne olimpia és kétévente „valódi” világbajnokság nemzeti válogatottak számára, nem is észlelnénk, hogy működik az IHF.

Ez kifejezetten kézilabdás sajátosság. Míg ugyanis a kosár- és röplabdát, a jégkorongot, a vízipólót – különösen a női szakágban – a tengerentúli nagyhatalmak globális sportággá teszik, futballozni pedig talán már a Holdon is tudnak és szeretnek, a kézilabda alapvetően megmaradt európai hitbizománynak. Ugyan nyertek olimpiát a koreaiak – az sem tegnap történt –, vb-t, igaz, szinte „tévedésből”, a brazilok, kontinensünk minőség és mennyiség dolgában is rendíthetetlen egyeduralkodó.

Ezért évtizedeken át nem is mutatkozott szükség külön európai irányító testületre, az IHF ezt a funkciót is ellátta. Sőt, leginkább ezt. Jellemző módon, a Győr férfiegyüttese 1986-ban még IHF-kupát nyert – természetesen Európában. Az 1990-es évek elején aztán Bécsben – ami egyébként sohasem volt kézilabdás fellegvár – bizonyos urak és hölgyek ébredezni kezdtek, és megalapították az európai szövetséget, az EHF-et. 1994-ben pedig már belevágtak az Európa-bajnokság rendezésébe is (viszonyításképpen, vízilabdában 1926 óta, kosárlabdában 1935 óta zajlik az Eb). A világszövetség a kistestvér megszületése pillanatától érezte a fenyegetettséget, attól tartva, hogy légüres térbe kerül. Anekdota, de bennfentesek szerint igaz, hogy az IHF egyik magyar funkcionáriusa, hazai vezető tisztségviselő rendre kapta a faxokat a formálódó európai szövetségről, felkérésekkel, meghívásokkal, szelíd nyomásgyakorlással, hogy ugyan már, a magyarok is vegyenek részt az előkészítő folyamatokban, ám ő, némileg megriadva, a fiókjába süllyesztette e leveleket. Így, internet még nem lévén, egyszer csak emberünk kivételével mindenki rácsodálkozott itthon arra, mi történt a szomszédban: jé, Bécsben megalakult az EHF!

Azzal a lendülettel el is kezdte szervezni a maga versenyeit. Az Eb harminc esztendeje tizenkét csapattal indult, de azóta megduplázódott a létszám, és természetesen az IHF úgy találta, e növekedéssel neki is lépést kell tartania. Hiszen hogyan nézne ki, hogy a vb-nek ugyanannyi résztvevője van, mint az Eb-nek? Ezért a mezőnyt 2021-re felduzzasztották 32-esre, ám mivel Európának 18 kvótát juttattak, tizennégy potens válogatottat a további négy földrészről igyekeztek összetrombitálni. Az esélytelenek nyugtalanságával tették. Ennek következményeként a nők világbajnokságán olyan anomáliák történtek, hogy bár Puerto Rico Hollandiától 55–15-ös, Svédországtól pedig 48–10-es verést kapott, továbbjutott a csoportjából a középdöntőbe, mert nagy csatában 30–24-re legyűrte Üzbegisztánt, ám a felső ági csatározásokat –134-es gólkülönbséggel zárta; de nem ám utolsóként, mert a kazahokat is sikerült felülmúlnia, akik egyébként megúszták mínusz 133-mal. Tavaly aztán már Grönland is befért a legjobb harminckettőbe – a lakatlan szigetek együttese még nem –, és mínusz 63-as gólkülönbségével különösebben nem is lógott ki Kazahsztán (–61), Chile (–74) és Irán (–75) előkelő társaságából.

Az EHF ráadásul a Bajnokok Ligáját is sikeres, önálló „branddé” fejlesztette, a nőknél a budapesti, a férfiaknál a kölni négyes döntővel, a final fourral, úgyhogy az IHF is megpróbált ismét kiizzadni valamit. A női klub vb-vel nagyon árnyékra vetődött: az első, 2016-ra, Brazíliába meghirdetett viadalt érdemi érdeklődés híján törölnie kellett, aztán 2019-ben, a kínai Vuhsziban összehozott egy Super Globe nevű „izét”, amelyet az európaiak bojkottáltak, így angolai elsőséggel zárult. Valóban zárult, mert a kísérlet ezzel hamvába holt.

A férfi klub-vb-vel ez a szégyen már nem eshetett meg. Az 1997-es bécsi rajt után a tornát száműzték Európából – ebben legalább az IHF és az EHF is egyetértett –, tízszer Katar, négyszer Szaúd-Arábia, a legutóbbi két alkalommal pedig Egyiptom adott otthont neki. A magyar kézilabdás közeget azért is hagyta hidegen e sorozat, mert a Veszprém csupán egyszer, 2015-ben indult el rajta. (Akkor viszont nem akármilyen visszhanggal: a döntőig menetelt, ott azonban hosszabbításban 28–27-re kikapott a Füchse Berlintől, amit a vezérkar olyannyira zokon vett, hogy az első adandó alkalommal menesztette Carlos Ortega vezetőedzőt, aki most éppen a Barcát dirigálja.)

A spanyol és német élgárdák így is garantálták az esemény rangját, és az első három helyezett között kiosztott 750 ezer euró is jelentős vonzerőnek bizonyult. Az összeg az idénre ugyan félmillió euróra apadt, de a Veszprém örömmel fogadta el a szabadkártyát és a meghívást. A címvédő Magdeburg és a BL-győztes Barca hozta a minőséget, a többiek a mennyiséget. Az IHF utóbbi tekintetében nem először lőtt túl a célon. Mert bár érthető, hogy a Super Globe-ra minden földrész delegál csapatot, Amerikából bőven elég lett volna a déli szubkontinensről meginvitálni a brazil Taubatét, a California Eagles sashoz méltatlan, szárnyaszegett vergődése senkinek sem hiányzott. Ebben az esetben egyetlen műkedvelő egylettel, Sydney képviselőivel és nyolc indulóval vagy két négyes csoportban, vagy végig egyenes kieséssel feszes és színvonalas tornát élvezhettünk volna végig.

Az IHF misszionáló, a sportággal a földkerekség összes szegletét meghódítani vágyó szándéka persze érthető és naivan bájos, de sajnos kivitelezhetetlen. Felülről ugyanis lehetetlen minden nációra rákényszeríteni a kézilabdát, alulról pedig spontán nem szervezhető. Ellentétben az összes többi labdajátékkal, és ez ledolgozhatatlan, óriási hátrány. Focizni, ugyebár, mindenütt lehet, nincs gyerek, aki nem ütögette volna a lasztit, még ha nem is tudta, hogy ez a röplabda alapja, egyetlen palánk bárhol elegendő a kosárlabdához, a ziccerdobáshoz, a cselezéshez, kölyökkorunkban a Kis-Dunán telente – akkoriban még volt tél – a jégen csúszkáltunk és terelgettük a korongszerűséget, nyáron letűztünk négy nádat vagy kineveztük a stégünket kapunak, és pólóztunk. Az viszont még valószínűleg soha, sehol sem fordult elő, hogy tizennégy fiú vagy lány a játszótéren felrajzolt egy negyvenszer húsz méteres pályát, hatossal, szaggatott kilencessel, ácsolt két méretes kaput, és kiadta a jelszót: na, gyerünk kézizni! A kézilabda ezért igényel az egyéb csapatsportokkal szemben kezdettől kiépített infrastruktúrát és intézményesített kereteket. Ahol él a hagyomány, adott az ismeretanyag és a kötődés, ott ez megy. Ahol nem, ott kínlódás az egész. Mint például az Egyesült Államokban. Ha nem látom a saját szememmel, el sem hiszem: minden idők legkiélezettebb női olimpiai döntője, a Dánia–Dél-Korea találkozó 1996-ban, Atlantában a rendes játékidőben döntetlenre végződött, a helyi publikum pedig udvarias taps után felállt és hazaindult, mert a mérkőzés előtt kiosztott ismertető anyagban az állt, hogy a „team handball” kétszer harminc perc, és az, ugyebár, letelt.

Egyiptomban legalább mindenki tudta, hogy ilyenkor hosszabbítás következik. A Veszprém így, túlórázással győzte le a Barcát és a Magdeburgot is, jelentős fizikai, mentális és taktikai erődemonstrációt tartva. A klub-vb minden furcsasága, anomáliája mellett ezért roppant értékes ez a diadal, mert egyrészt az új típusú közös munka visszaigazolása befelé, másrészt a Xavi Pascual vezetőedző által fémjelzett új korszak üzenete mindenkinek: jövünk! Remélhetőleg jövő júniusban Kölnbe, a BL-végjátékra is. Amit persze Kovács néni sohasem nyerhet meg. A Veszprém ellenben igen.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!