Kinn a csigaházból – Ballai Attila publicisztikája

Újra itt a kismadár. Felettünk, velünk, bennünk. Messze nem olyan szédítő magasságban, mint amikor 1995-ben női kézilabdában világbajnoki döntőt veszítettünk, emiatt a kardunkba dőltünk, és az addigiakhoz képest egészen más érzelmi töltettel énekeltük csapatunk nem hivatalos indulóját: Szállj el, kismadár! Nyolc évvel később, 2003-ban, az újabb vb-finálé alkalmával, azt gondolván, hogy elérkezett az idő, ismét azt írtam tudósításomban, Zágráb felett köröz a kismadár. De megint csak elrepült. Pedig nyolc és fél perccel a dudaszó és a beteljesülés előtt hét góllal vezettünk; kábultan ültünk be az autóba, 350 kilométeren át egyetlen szó sem esett közöttünk, Budapest határában bökte ki valaki: nem iszunk meg egy sört? Nem is tudtuk, milyen kivételezett helyzetben voltunk. Hogy amin kesergünk, az másnak sohasem adatik meg – sportolói és/vagy újságírói pályafutása, élete élményeként. Most már pontosan tudjuk. Hiszen jelenleg a vb 10. helyezése után úszik örömmámorban a hazai kézilabdás társadalom nagy része – a maradék kisebbségből az ilyenkor is józanságukat őrző szakembereknek elismerésem, az ellendrukkereknek részvétem –, miközben a „nagyok” még csak most kezdték a torna érdemi részét, az egyenes kieséses szakaszt. Amit számszerűsíthetően elértünk, az volt a célok alsó határa, az olimpiai selejtező elcsípése. Ezt ne feledjük.
Újra itt a kismadár. Felettünk, velünk, bennünk. Messze nem olyan szédítő magasságban, mint amikor 1995-ben női kézilabdában világbajnoki döntőt veszítettünk, emiatt a kardunkba dőltünk, és az addigiakhoz képest egészen más érzelmi töltettel énekeltük csapatunk nem hivatalos indulóját: Szállj el, kismadár! Nyolc évvel később, 2003-ban, az újabb vb-finálé alkalmával, azt gondolván, hogy elérkezett az idő, ismét azt írtam tudósításomban, Zágráb felett köröz a kismadár. De megint csak elrepült. Pedig nyolc és fél perccel a dudaszó és a beteljesülés előtt hét góllal vezettünk; kábultan ültünk be az autóba, 350 kilométeren át egyetlen szó sem esett közöttünk, Budapest határában bökte ki valaki: nem iszunk meg egy sört? Nem is tudtuk, milyen kivételezett helyzetben voltunk. Hogy amin kesergünk, az másnak sohasem adatik meg – sportolói és/vagy újságírói pályafutása, élete élményeként. Most már pontosan tudjuk. Hiszen jelenleg a vb 10. helyezése után úszik örömmámorban a hazai kézilabdás társadalom nagy része – a maradék kisebbségből az ilyenkor is józanságukat őrző szakembereknek elismerésem, az ellendrukkereknek részvétem –, miközben a „nagyok” még csak most kezdték a torna érdemi részét, az egyenes kieséses szakaszt. Amit számszerűsíthetően elértünk, az volt a célok alsó határa, az olimpiai selejtező elcsípése. Ezt ne feledjük.

Éppen ezért tisztázzuk, nem a vb-teljesítmény egészének és önmagában a tizedik helynek szól a hozsánna, ott még nem tartunk, nem is fogunk. Hanem a tizenöt percnyi tündérmesének, a horvátok elleni fordításnak mínusz hatról, az egyszeri vezetésnek, annak, hogy részben az eredménytől függetlenül minden olyan volt, mint régen: valódi, élettel teli üvöltések, nevetések, sírások, ölelések. A tapasztalás, hogy az együtt, válogatott mezben, a magyar kézilabdázás egészéért, a nemzet csapatában, a nemzetért elért (rész)sikerhez semmi sem fogható. Hitem szerint hétfő este Göteborgban végre mindenki előbújt – mit előbújt, kirobbant! – a csigaházából, és nincs már az az erő, amely valaha is visszatuszkolhatná oda.

A már említett zágrábi trauma, a 2000-es sydney-i sokk, a Veszprém még ezeknél is valószerűtlenebb, lidércesebb, 2016-os BL-döntős végjátéka után idén, egy éven belül ez már a második feltámadás: januárban, a férfi-vb-n Izland ellen, akkor is Svédországban, Kristianstadban, ugyancsak mínusz hatról, a 41. perc 19–25-jéről, most a 45. perctől, 13–19-ről, ugyanabban a félig önkívületi állapotban, de nem ész nélkül, nagyon is ésszel. Nehezen állom meg, de nem parcelláznám fel egyéni érdemekre a sikert, úgyis mindenki tudja, látta, ki mennyit tett hozzá. Annyit azért kötelező megemlíteni, hogy amint év elején Mikler Roland, úgy most Bíró Blanka bravúrjai a meccs sorsfordító szakaszában nemcsak a kaput, hanem a hitet is őrizték – hiszen ha nem kapunk gólt, olyan nagy baj már nem lehet.

Mindent elemezni kell – nem ma, majd –, mert gondjaink, hiányosságaink kiütköztek és megmaradtak, de nekem most többet jelent, hogy reményeink újjáéledtek. Meg kell határozni, hogy a mieink esetében miért valóság az egyébként ironikus szófordulat, a „megnyugtató hátrány”. Mert ha egyszer oda, abba kerülnek, akkor dacból, mindegy minden alapon olyan energiák, erők mozdulnak meg, amelyek meglétét addig nem is sejtettük. Ugyanígy fel kell deríteni a sikeres első félidők utáni blokkok okait. Túl egyszerű lenne fizikai alapokra visszavezetni mindent – aki a 29. percben száguld, az negyedóra pihenő után nem azért válik hirtelen sóbálvánnyá, mert a lába nem bírja, ugyan! (Amikor jégkorongban az első észak-amerikai menők szerződtek hozzánk, a magyarok kezdetben nem értették, hogy a két harmad közti szünetben miért pattannak fel a szobabringára és tekernek félőrült módjára ahelyett, hogy szusszannának egyet. Mert nem lehet leereszteni, a pulzusszámot és az adrenalint levenni, felelték ők, akkor ugyanis az újrakezdéskor átrohan rajtunk az ellenfél.) De hagyjuk most a kiegészítő résztudományokat! Egyrészt azért, mert a magyar válogatott játékosai Göteborgban negyedóra leforgása alatt egy komplett sportpszichológusi team többéves munkáját végezték el saját magukon – nem elméleti tesztekkel, szituációs játékokkal, hanem ott, lenn, a pályán, a harctéren bizonyították, hogy igenis meg tudják csinálni. A győzelem legbecsesebb hozadéka ugyebár maga a tudat, a bizonyosság, hogy képesek vagyunk rá. A minőségi különbség a nem és az igen, a soha és a legalább egyszer között van. Mert ha egyszer igen, akkor mindig igen. Mindig sikerülhet. Akkor is, amikor olyannak tűnnek egyesek, mintha a sportág alapjaival ismerkednének, és látszólag az sem zavarja őket túlságosan, hogy ez sem igazán megy. Másrészt, én a magam részéről a helyükön kezelném a mindentudó kütyük misztikus piros zónáit is. Tisztelettel kérdezem, hány olyan nemzetközi vagy akár csak NB I-es szintű kézilabdázót ismerünk, aki meccs közben, a túlzott igénybevételtől rosszul lett, elájult, ne adja Isten, elhunyt? Én egyet sem. Hát akkor? Ha a hegymászók is ekképpen vizsgálgatnák magukat, nemhogy a Mount Everestet, de egyetlen nyolcezres csúcsot sem hódítanának meg soha. Nem járt volna még ember a világ tetején. Miközben nem ez az élsport célja, értelme, küldetése? Folyamatosan ostromolni a lehetséges felső határát, és olykor átcsapni a lehetetlenbe.

Mint hétfő este. Mostantól van rá esély, hogy menni fog. Persze nem mindig, nem mindenki ellen, mert a belső és külső korlátok megmaradtak, léteznek. De sokkal többször, mint ahányszor eddig maguk a játékosaink is tették, hitték. Jelenlegi, kissé magamat is meglepő, túlfűtött lelkesültségem ezért nem is elsősorban a jelennek, hanem a jövőnek, a közeli jövőnek szól.

Több mint három évtizede járom a kézilabdás világversenyeket, megéltem már mindenféle magyar csapatot. Megesett, hogy a feleségem megjegyezte, kár, hogy a lányainkat nem fogom látni karácsony előtt a kórussal a templomban énekelni, mire kapásból azt feleltem: nyugi, látni fogom, addigra itthon leszek, mert kiesünk. Most nem éreztem ezt. Abban bíztam, hogy bármeddig eljuthatunk. Na jó, nem bármeddig. A negyeddöntőig mindenképpen, és akár eggyel annál is tovább. Emellett attól is tartottam, hogy bármikor kieshetünk. Mostantól remélem, hogy továbbra is meglévő esetlegességünk felső és alsó határa is felfelé mozdul el. Mert 2018-as junior-világbajnokaink felnőttkorba léptek, lépnek. Itt az idő. Különösen a most hiányzó Háfra Noéminek, aki már sokat mulasztott ugyan, de még semmiről sem maradt le végleg. A még Klujbernél, Mártonnál, Vámosnál is fiatalabb Simon Petra esetenként már átvette és vitte a zászlót, de a rutin, Klivinyi, Lukács, Schatzl nélkül nem jutott, nem jutottunk volna semmire. A sérültekről, Zácsikról, Kovacsicsról, Janurikról, Szikoráról most nem is beszélek. (A férjektől és asszonyoktól a leánykori nevek miatt elnézést kérek, de ez nem jegyzőkönyv, hanem publicisztika.)

Az áprilisi olimpiai selejtezőre a régiekkel és az újakkal teljes fegyverzetben állhat oda a magyar válogatott. Annak tudatában persze, hogy már nem az 1995-ös vagy 2003-as kismadár röptét követjük, egy-két csapat feltétlenül jobb nálunk, és a különbség, lévén alapvetően képesség- és képzésbeli, rövid távon nem tüntethető el. De ez valóban csupán egy-két, inkább három, négy, öt ellenfélre igaz. A most vb-negyeddöntős montenegróiakra és csehekre már nem. A Párizsért zajló kvalifikációs tornán pedig ezek közül egyet sem kell legyőznünk, mert négyes csoportunkban ugyan ott lesz a vb-elit egy tagja, de mellette – és ez már tény – Japán és Kamerun. Vigyázat, Japán veszélyes, gyors, dinamikus kamikaze-kézilabdát játszik, minden pillanatban veszélyt jelent a kapura, az ellenfél idegeire megy, vasárnap még azt mondtam volna, jobb nálunk. De azóta volt „egy” hétfő is. Már van miből, kiből erőt merítenünk.

Egyelőre azonban nézzük a vb kieséses szakaszát, az igazán nagyok játékát! Abban a kijózanító tudatban, hogy ennek nem vagyunk részesei. Egyúttal abban az andalítóban, hogy valaha, sokáig azok voltunk. És abban a mámorítóban, hogy talán újra azok lehetünk. Hamarabb, mint gondolnánk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!