Nem álom, valóság – Ballai Attila publicisztikája

Paraguayjal kezdjük a vb-t, Kamerunnal folytatjuk. Futballban ez bizony kemény rajt lenne, na de női kézilabdában?! Igaz, azután jön Monte­negró, és talán nem túlzás, az év mérkőzése. Az esztendő végén, a három skandináv országban rendezendő világbajnokság meccsrendje csütörtökön alakult ki, azóta özönlenek a szakvélemények, az annak szánt laikus megállapítások, a parttalan hozzászólások, kommentek. Az egyik véglet azt harsogja: álomsorsolás! A másik azt: lehetett volna jobb is.

Hadd helyezkedjek ismét köztes álláspontra, és jelentsem ki: nem, aligha lehetett volna jobb, ám ettől még nem álomsorsolás. Az ellentmondás látszólagos, az alábbiakban ezt igyekszem feloldani.

Először: a résztvevők, a lebonyolítás, a kiemelések és az első kalaposok csoportba rendezésének ismeretében a kialakulthoz fogható egyetlen hasonlóan kedvező verzió az lett volna, ha a csehek helyett mi kerülünk a második kasztból a H-csoportba. Talán. De hogy az összes többi ágon nehezebb lenne felkapaszkodni a legjobb nyolcba, az bizonyos. A harminckét csapat nyolc négyesre oszlik, a második körben két-két kvartett három-három továbbjutója alkot egy hatost, ahonnan az első kettő lép be a negyeddöntőbe. Azaz a második kalapból indulóknak, így a mieinknek is, ehhez meg kell előzni egy első kalapost. Kár lenne vitatni, hogy erre leginkább Montenegró és Brazília ellen kínálkozik esély – és a kettőből az egyiket mi kifogtuk. Emellett persze mindenki mást le kell győzni, és a velünk egyenrangúak közül a legveszélyesebbnek tűnő riválisokat ugyancsak elkerültük.

Hogy akkor ez miért nem álomsorsolás? Mert a női kézilabdázás jelen állapotait tekintve felnőtt-vb-n nekünk olyan jó ideje nincs. „Rémálomsorsolás” lenne, de azt szerencsére megúsztuk. Garanciát így sem kaptunk semmire, de reményt igen. Az ezzel járó felelősséggel együtt. A hivatalos cél és minden játékos vágya innentől nem is lehet más, mint a nyolcba jutás. Részben persze azért, mert ez egyben olimpiai selejtezős kvótát is ér. (Egyelőre a nyolcadik hely még nem biztosan, de aztán mindig úgy alakul, hogy az is.) De messze nem csak ezért. Sokadszor hangsúlyozom, bármely sportág világbajnoksága nem lehet csupán kvalifikációs eszköz, hanem öncél. Amikor a fiúk a januári vb-n hatgólos hátrányból fordítottak és diadalmaskodtak Izland felett, akkor sem azért dagadt a gombóc a torkomban és borultunk a lelátón egymás nyakába, mert arra gondoltunk, ettől majd másfél év múlva, Párizsban milyen jó lehet nekünk, hanem mert ott és akkor, Kristianstadban volt fel­emelő, csodálatos. Nemcsak a sportra, az életre is követendő recept, hogy ma ne a holnapnak örüljünk. Az ugyanis bizonytalan.

Ha ne adj Isten, a lányok kiszorulnak a legjobb nyolcból, akkor nyilván jön majd a szokásos két visszatérő kommunikációs elem: a szövetség nem reálisan mérte fel az erőviszonyokat, és ezzel túl nagy terhet rakott a játékosokra. Az utóbbi észrevétel könnyen elintézhető: egyrészt az élsportoló azért és attól az, aki, hogy az eredménykényszert munkaköre velejárójának fogadja el, másrészt, aki magától nem jön rá, hogy pályája, élete egyik nagy, talán soha vissza nem térő lehetősége előtt áll, azt erre az MKSZ vagy a média sem fogja rádöbbenteni. Bevallom, mondjuk a D-csoportban, norvégokra, franciákra, mellettük dél-koreaiakra, izlandiakra várva elbizonytalanodnék, hogy mit is kellene mondani, de így? Talán azt, hogy kedves lányok, menjetek, érezzétek jól magatokat, az a legfontosabb, északon amúgy is mindig különösen meghitt az advent, és ha lehet, azért Paraguayt és Kamerunt győzzétek le?

Ugyan már! Négyesünk három továbbjutójához minden valószínűség szerint Svédország, Horvátország és Kína csatlakozik (Szenegál kiesésére számíthatunk), így az áhított negyeddöntőhöz ebből a „kínálatból” kell egy kivételével mindenki mást megelőzni. Ha a fél évvel ezelőtti Eb-t vesszük, az ott 11. magyar csapat a harmadik monte­negróiakkal, az ötödik svédekkel és a tizedik horvátokkal találkozik. Úgy, hogy az utóbbi kettőtől a kontinenstornán kikaptunk, sőt a horvátoktól az egymást követő második Eb-n, a svédek pedig, amellett, hogy semleges terepen is jobbnak tűntek, most a hazai pálya előnyeit is élvezhetik. Mind­ezért ne hadováljunk álomsorolásról.

Ellenben bizakodjunk, és nem kötelező, kincstári jelleggel, hanem alapos okkal. A horvátok normális esetben nem jobbak a mieinknél, a 2020-as és a 2022-es vereségünk egyszer sem az ő emberfeletti, hanem a mi „emberalatti”, leggyengébb teljesítményünkből fakadt. Montenegró pedig, tavaly decemberi bravúrbronza dacára, nagy generációja kiöregedésével lassú, de fokozatos lejtmenetbe kapcsolt. Egyetlen elitklubja, a Buducsnoszt Podgorica 2015-ben BL-t nyert, a 2021 tavaszi nyolcaddöntőben még meglepetésre kiejtette a Ferencvárost, de idén már 55–46-os összesítéssel vágott vissza a Fradi. Itt az idő, hogy e váltás válogatott szinten is megtörténjen.

December 4-én, a Montenegró elleni csoportrangadón jöhet el az igazság pillanata. Akkor derülhet ki, mit érünk. Ez lehet számunkra az év mérkőzése. Addigra kell erőben, taktikában, koncentrációban, vagányságban, lélekben késznek lenni. Sőt, nem is addigra, hanem pont akkor. Mert nem azon fog múlni, hogy általában ki a jobb, hanem azon, hogy abban a több mint másfél órában. Ugyanez igaz a horvátok ellen is. Hiszen míg a festőművész, a költő, a zenész várhat az alkotással az ihlet megérkezéséig, a múzsa csókjáig, az élsportolónak nem adatik meg e luxus: a meccsnek, a futamnak kötött az időpontja.

Így volt ez persze mindig. Ha csak női kézilabda-válogatottunk elmúlt három évtizedes vb-emlékeit idézzük, abból is kiviláglik, hogy siker vagy csalódás szinte mindig egy-egy délutánon, estén, néhány percen múlott. 1993-ban azzal kerültünk be a nyolcba, hogy a középdöntő utolsó találkozójának második félidejében, négy balkezessel támadva úgy megzavarta Laurencz mester a kétszeres olimpiai bajnok dél-koreaiakat, hogy arattunk egy 13–1-es szakaszgyőzelmet, így lett a vége nagy nehezen 33–31. Az 1995-ös, budapesti nyolcaddöntőben viszont majdnem hiába kezdtünk Kína ellen 8–0-val, szünet után fordítottak, és a hajrában kellett észhez térni; aztán vb-fináléba vezetett az út. A 2001-es nyolcaddöntőben megint csak Kína, a hatvan percből ötvenötben bántóan jobb volt, de az 50–55. perc közötti 7–0-s rohammal sikerült kicsikarni a 24–23-at. Az 1997-es és a 2017-es nyolcaddöntőben mindkétszer a későbbi világbajnokkal akadtunk össze, és előbb a dánok, utóbb a franciák ellen nem volt elegendő képességünk, erőnk. Ilyesmi is előfordulhat, de idén kizárható, hiszen eleve nincs klasszikus nyolcaddöntő. 2007-ben és 2013-ban bezzeg a negyeddöntőben álltunk nyerésre a majdani aranyérmes oroszok, illetve brazilok ellen, és bár egyiküktől sem maradtunk el semmiben, egy-egy momentummal mégis ők kerekedtek felül, és lettek világbajnokok. Mi meg mentünk a „levesbe”. Miként minden idők – ezt hittel vallom – legkiválóbb magyar vb-csapatának, az 1999-esnek be kellett érnie az ötödik hellyel, mert bár kilencből nyolcszor simán nyert, egyszer, éppen a negyeddöntőben kikapott. Ha viszont a hét gól előnyből elveszített 2003-as vb-cím kapcsán a balsorsot kárhoztatjuk, ne feledjük, hogy már a csoportban ki-ki meccset kellett vívni a túlélésért a dánokkal, és az a 29–19-es tarolás állította csúcsmenetbe a társulatot.

Sorolhatnánk még a példákat, de elegendő a legutóbbi két vb-t citálni: 2019-ben Japánban azon múlott a középdöntő, hogy hiába vezettünk félidőben a románok ellen hat góllal, a hajrára szövetségi kapitányunk, Kim Rasmussen taktikai érzéke mellett mintha az eszét is elveszítette volna, 2021-ben Spanyolországban pedig a nyolcba vezető úton egyetlen góllal buktunk el a németek ellen.

Azaz mindig ott voltunk, ott is vagyunk a határon. 1993-tól napjainkig női együttesünk tizennégy vb-n vett részt, ezeken két ezüst- és egy bronzérmet nyert, nyolcszor jutott be a legjobb nyolc közé – bár 2013 óta egyszer sem –, leg­gyengébb helyezése 2017-ben a 15., majd 2019-ben a 14. volt. A tizennégy szereplés átlaga a 7.78 hely.

Ezzel – lefelé vagy felfelé kerekítve – most is beérném. Azaz most még igen. De a negyeddöntőben új torna kezdődne nyolc csapat között. Mint a régi, szép időkben. Amelyek talán nem tűntek le visszahozhatatlanul.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!