A nincstelenek elszánt barázdája – Malonyai Péter publicisztikája

NEHEZEN EMÉSZTEM MEG a siófoki kézilabdázók ügyét. A bajnokságban 5. női csapat nem kapott licencet az első osztályban a következő idényre. Azért nem felelt meg a feltételeknek, mert villanyszámla-tartozása volt, magyarul nem fizette ki a díjat. Aztán a licencfellebezés határnapján csak az átütemezésről szóló levélváltást tudta bemutatni, a halasztásról szóló írásbeli megállapodást csak néhány nappal később.

Későn tehát, így maradt a hiány.

Ami engem illet, azért nyelem le nehezen az esetet, mert a magyar sportban megfordult, megforduló összegekhez képest aligha hiszem, hogy a villanyszámla a hatalmas tétel. Főként egy olyan csapatnál, amelyik négy évvel ezelőtt még a nemzetközi mezőnyben (EHF-kupa-győzelem) és itthon (bronzérem a Győr és az FTC mögött) is roppant sikeres volt.

Az ilyesmi nem olcsó, megvannak, megvoltak a költségei, tehát akkor még volt pénz. De hová lett? Nem véletlenül kérdezem, mert például 2018-ban arról szólt a fáma, azaz a bennfentesek véleménye, hogy a magyar bajnokságban csak a győriek költségvetése nagyobb a siófokiakénál.

Most pedig ez a villanyszámla. Piti dolog. A játékosok fizetéséhez képest mindenképpen, ebben biztos vagyok. Nem hiszem, hogy észszerű(bb), hozzáértő(bb) módon gazdálkodva ne lehetett volna elkerülni a tartozást. Az áramköltség olyan fogalmi eleme az elitsportnak, amely a hétköznapi fogyasztók előtt sem ismeretlen. A villany mindannyiunknak (Magyarország, 2022: 9 604 000 lakos) pénzbe kerül. Ez azok közé a költségek közé tartozik a háztartásokban, amelyet egyszerűen illik kifizetni. Általánosítok itt, miközben tudom, hogy ahány eset, annyiféle mifelénk, itt lent, de náluk – elitsport – nevetséges dolog ilyesmin elbukni a bajnoki indulást.

És ha már bukás... Májusi hír volt, hogy szélnek eresztik a játékosokat, a stábot, „a jövő évi keret és a szakmai stáb kialakítása jelenleg is zajlik”. Előtte (2022. szeptember) az önkormányzat jelentette be, hogy nem segíti a csapat nemzetközi kupaszereplését. „A város nem engedheti meg magának a támogatást” – ez volt az érv. A klub megengedte, ha kellett, utazott (hét ellenfél, hét túra), az Európa-liga negyeddöntőjében a későbbi győztes Ikast ellen búcsúzott, de az elfogadható eredményig úgy jutott el, hogy nyilván rengeteget költött a jövés-menésre. A hivatalos honlap szerint huszonöten biztosan útra keltek esetenként.

A vezérkar először perrel fenyegetőzött, aztán látva, hogy reménytelen, kénytelen volt beletörődni, hogy a harmadosztályban, az NB II-ben indulhat a csapat. Hogy a tartozások, a hátralékok rendezése megtörtént-e, nem tudom. Bízzunk a jogban, ha másban nem is.

Nem folytatom, ennyi is elég ahhoz, hogy lássuk: a pénz az Isten, de azért nem árt (fogalmazok finoman), ha bánni tudnak vele, akik erre szerződtek. Gazdálkodnak – ismétlem –, és szintén nem először a nagymamám kockás füzetét hozom fel példának. Amikor az ura (neki még az volt) hazaadta a fizetését, kiszámolta, mennyit kap meccsjegyre, szivarra, a Luxor kávéház törzsasztalára, rögzítem, hogy nem kicsinyeskedett. A maradék összeggel új lapot nyitott, és a napi kiadásokat esténként levonta, a rezsit szintén, így mindig látta, hogy állnak. Volt, hogy a hónap végén nem rántott hús volt az ebéd vasárnap, de éhen nem haltunk.

Higgyék el, nem rossz módszer! Még a mai, itt-ott milliárdokon ülő klubvezéreknek is ajánlom.

Szegény jó Siófok... Még az is eszembe jutott az esetük kapcsán, hogy a reflektorfényben lévő csapatoknál már nem tudják, mit csináljanak jó dolgukban. Pedig nem volt olyan régen, hogy minden fillér számított (mondjuk, másfél évtizede), de még régebben, például 1933-ban, a profizmus hetedik évében is a templom egerével példálóztak a futballfőnökök. Megjegyzem, nem kis csúsztatással, mert a három nagy klubnál (Ferencváros, Hungária, Újpest) erős volt a háttér, meg aztán a templom egere kifejezés a 17. században volt életszerű, amikor főleg a szegények jártak misére, meg ugyebár a szegénységi fogadalom... Aztán kiderült, hogy más a hit és más az üzlet, az anglikán egyházban például a modern korban 35 tagú befektetési csapat intézi a pénzügyeket. Nem mellesleg, a csatornán túl egyre kevesebben járnak templomba, az adományok pedig egyre jelentősebbek, de ez tényleg mellékszál, még ha meg is nyugtathatja a templom egereiért aggódókat.

Vissza azonban 1933-ba, amikor Usetty Béla, az MLSZ elnöke arról beszélt, hogy nem kell neki kormánybiztos a gazdasági stabilitás megteremtéséhez, ám ha az állam képviselője pénzt is hoz, akkor csak jöjjön... „Pénztelen kormánybiztosra nincs szükség, mert a tennivalókat az MLSz maga is el tudja végezni” – így Usetty.

Ne feledjük, hogy éppen a világválság éveit (1929–1933) éltük. Értékesítési lehetőségek szűkültek be, az osztrák Credit Anstalt fizetésképtelensége miatt a magyar bankrendszer is összeomlott, a bankzárlat, a visszafizetések felfüggesztése, kötött devizagazdálkodás lett az ára.

Ez a futballt abban is érintette, hogy a túrázó csapataink mostohább körülmények között járták Európát, harmadosztályon, napokat vonatozva, a játékosoknak senki sem dugott a zsebébe némi pénzt, szerényebb körülmények között laktak, spóroltak az ebéden, a vacsorán is. A Nemzeti Sport büszkén írja, hogy futballistáink megváltoznak, ha látják, hogy külföldön az ellenfelek futballistái dúskálnak a javakban, „a nincstelenek elszánt barázdája jelenik meg a szájszögletben, a fiúk türelmetlenül gyűrik le az ebédet, nincs követelőzés, legtöbbször szó sem hallik, csak minél gyorsabban ki a pályára, meg kell verni ezeket az elbizakodott dúskálkodókat...”.

Ami persze vagy sikerült, vagy nem – mindenesetre nyilván örömmel s kissé megnyugodva olvasták a tanulságot a válság hétköznapi áldozatai.

Különleges ötletekben sem volt hiány. Az Országos Testnevelési Tanács például meghirdette az úgynevezett „marhabélyeg” akciót. A lényege, hogy a sport az anyagiak fedezetére bélyegeket hozott forgalomba, amelyeket az eladók és a vevők a nagyobb vágóállatok azonosítására szolgáló marhalevélen alkalmazhattak – illetékbélyegként. Nem rossz idea, ám az is jellemző, hogy 1933-ig csaknem egymillió pengő folyt be, ám ebből mindössze 287 ezret kapott a sport, a többit – a Nemzeti Sport megfogalmazásában – „eladminisztrálták”.

Később is bevonták a drukkereket a sport támogatásába. Volt például az olimpiai hozzájárulás. A hatvanas-hetvenes években a jegyekhez hozzácsaptak némi emelést. Megtaláltam egy ilyet 1967 októberéből, amikor a Fradi–Pitesti (VVK: 4:0), Vasas–Dundalk (BEK: 8:1) kettős kupameccsen (80 ezer néző...) az alsó középtribün 15-ös szektorába szóló belépő ára 20 forint volt, az olimpiai hozzájárulás pedig 1.50.

Vagy az olimpiai sorsjegy – szintén a játékok előtti évben. Először 1963-ban került utcára, a fődíj természetesen utazás volt a tokiói olimpiára (1964). A Népsport kivette a részét a propagandából, nem volt nehéz dolga, mert nyerni mindenki szeret(ne). Meg aztán: Soltvadkerten „a hét kézbesítő zsebében mindig ott van a kék színű sorsjegy is. Tanyákon, lakóházakban és utcán találnak gazdára.”, s olimpiai bált is rendeznek, „a belépőjegy az olimpiai sorsjegy lesz, mellette azzal a csekély összeggel, amelyből a zenészeik költségét fizetik”.

Rég volt, de – igaz volt. A szegénységnek is megvan a becsülete, ahogy annak is, ha mindenki tudja, honnan jött és hová jutott.

Közhely? Persze hogy az. Tanulság pedig nincs. Hogy a pénzzel bánni kell tudni, a számlákat ki kell fizetni, nem az.

A harmadosztályban sem.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!