Skandináv viasz – Ballai Attila publicisztikája

Ezzel a waxszal vagy vaksszal, ami egyébként eredeti magyar jelentésében viasz, már az ógörögöknek is meggyűlt a bajuk. Pedig ők még nem is kézilabdáztak, csak repkedtek, ha úgy alakult; jelesül Daidalosz és Ikarosz, Minósz birodalmából, Krétáról menekülve, ám a fiú apja intése ellenére túl közel emelkedett a Naphoz, megolvadt a madártollait összetapasztó viasz, így szárnyaszegetten a tengerbe zuhant.

A „wax” – maradok ennél a verziónál, a sportágban így használatos – néhány ezer évvel később aztán a kézilabdázókat ruházta fel különleges képességekkel. Az igazi tehetségek mára valóságos pókemberekké lettek, úgy ragad a tenyerükhöz a labda. Egy kézzel, futtában veszik le a távolról meglőtt passzokat, a szélről, az alapvonalról indulva homorú (180 foknál nagyobb) szögben pörgetik meg a labdát, hogy az a kapust megkerülve a hálóba jusson, a közönség pedig ámuldozik.

Csakhogy ki tudja, meddig? A jelenleg is zajló női ifjúsági vb-n, Észak-Macedóniában ugyanis éppen a waxmentes labdát tesztelik – amit bizony a norvégok is két kézzel fognak, amint láthattuk a mieink pénteki meccsén –, és ha beválik, talán általánosan teret nyer. De ha nem válik be, esetleg akkor is, mert egyik fő mentora, Hasszan Musztafa, a nemzetközi szövetség, az IHF elnöke egyrészt nehezen viseli az ellenvéleményt, másrészt olykor igen parciális érdekek mentén irányítja a sportágat.

A dilemma most tehát az, mit nyerne és veszítene a kézilabda a wax száműzésével? Első hallásra talán nem sorskérdés, beszélhetnénk annyi másról. Mondjuk a passzív játék eleve téves alapfilozófiai megítéléséről, hiszen attól még, hogy valaki nem tud gólt lőni, mert rendre lesáncolják, még nem jelenti azt, hogy nem is akar, tehát nem passzív, különösen nem többgólos hátrányban, mert ki az az őrült, aki ekkor húzná az időt? Vagy a gyors középkezdésről, amely a csapatoknak, az edzőknek, a szurkolóknak és a közvetítő televízióknak sem hagy időt a gól feldolgozásához, elemzéséhez, adott esetben megcsodálásához, és ez szakmai, marketing, pr-szempontból egyaránt hiba. Esetleg a hét a hat elleni játék anomáliáiról, a támadószabálytalanság, azaz a belemenés versus hetes megítélésének elméleti és gyakorlati különbségeiről, a „futó óráról”, ami kosár- és vízilabdában, jégkorongban is elképzelhetetlen, őskori maradvány lenne, és így tovább.

De ragadjunk bele most kissé a waxba! Érdemes, mert a téma messze túlmutat önmagán. Emlékeim szerint az első szállítmányok annak idején Csehszlovákiából érkeztek hozzánk a Botas cipőkkel együtt. Szilvalekvárra emlékeztető állagú valamiként, amit azonban nem kenyérre, hanem labdára, kézre lehetett kenni, és a hatás azonnal, látványosan megmutatkozott. A szurkoló régóta kívánta jó szívvel az ügyetlen játékosnak, hogy rajzoljon nyelet vagy fület a labdára, hátha úgy meg tudja fogni – a wax pedig tökéletes „kapaszkodónak” bizonyult. Segít a sutácskának, míg a tehetséget egyre sziporkázóbb mutatványok elsajátítására sarkallja.

Afelől valószínűleg nincs vita, a játékosoknak mennyire fontosak a labda paraméterei. Ennek igazolására a legjellemzőbb példa a futballból ered, és majdnem egy évszázados. Az első, 1930-as világbajnokság döntője előtt a két, ősi és megveszekedett ellenfél, Uruguay és Argentína azon is összevitázott, melyikük labdájával játsszák le a nagy meccset. Előbbiek ugyanis nagyobb és könnyebb, utóbbiak kisebb, tömörebb és nehezebb lasztit kergettek otthon. Végül abban maradtak, egy félidőt lenyomnak ezzel, egyet azzal. Szünetig az argentinok saját labdájukkal 2:1-es vezetésre tettek szert, a második negyvenöt percben aztán az uruk a magukéval 4:2-re fordítottak.

A wax természetesen nem változtatja meg a labda méretét vagy súlyát, ezzel nem találtuk fel a spanyolviaszt. A skandinávot ellenben igen, mert ők álltak e „varázsszer” felfuttatásának élére. Szó se róla, a sportág virtuózaivá is váltak, miközben más nációk menői olykor már arra panaszkodtak, a norvég vagy dán labdák szinte ki sem jöttek a kezükből. (Lásd: jó lövés volt, csak rövid, el sem ment a kapuig.) Emlékezetes számomra a női KEK 1998 őszi nyolcaddöntőjének visszavágója, amit a Fradi reménytelennek tűnő, tízgólos hátrányban kezdett a Larvik ellen, ám a Népligetben, az utolsó percben 33–23-ra vezetett, és lerohanást indíthatott, de a ziccerbe került játékos addig jobbára védekezett, alig ért a labdához, ami így a kezébe ragadt, túlhúzta, mellé lőtt.

Láttam olyat is, hogy a pálya szélére kipattant labdát az ott ülő szponzor lazán, felülről ráfogva akarta visszapörgetni, de úgy hozzátapadt a tenyeréhez, hogy felhajította maga mögé, az érte rohanó, történetesen román kapus, Luminita Hutupan pedig majd' megőrült dühében ilyen arcátlan időhúzás láttán, mert fel sem vetődött benne, hogy vétlen a mozdulat. Miként nemrég azé a polgármesteré, aki a csarnokavatón elvállalta az ünnepélyes kezdődobást, de az előbbihez hasonló okból nem a mellette álló játékos kezébe passzolt, hanem fél méterrel lejjebb, igen érzékeny területre.

Ezek persze pillanatnyi kínok. A waxszal kapcsolatos általános ellenvetések egy része abból ered, hogy menthetetlenül beleeszi, -issza magát a bőrbe, a labdába, a mezbe, a ruhába, a hajba, mára külön iparág alakult ki az eltávolítására. Ez még mindig egyéni kellemetlenség, de ha a parkettát, a pálya műanyag bevonatát szennyezi, akkor megesik, hogy a kézilabda hátrányba kerül a kosárral, a röplabdával, a focival szemben, mert számos terembe, csarnokba be sem engedik. Az ilyesmi Németországban kifejezetten gyakori, de nálunk is van rá példa. Hiszen a letapadás sérülésveszélyes, eltávolítása pedig pluszterhet és -felelősséget ró az üzemeltetőre.

Eme érveket Hasszan Musztafa is hangoztatja, de nem zárható ki, hogy inkább ürügyként. Őt ugyanis bajos követni. Nála simán előfordulhat, egyik gyermekkori edzőbarátja panaszolta neki, hogy az ő éghajlatukon gyorsabban olvad a wax, és ezzel hátrányba kerülnek, de az sem ördögtől való, hogy a waxmentes labda gyártói, forgalmazói álltak elő roppant meggyőző szempontokkal. Musztafa doktor egy elszólásában valószínűsítette e teóriát, mondván, csaknem egymillió eurót költöttek már a projektre.

Hogy a majdani termék iránt jelentős a kereslet, azt egy bukaresti EHF-kongresszuson magam is tapasztaltam; az előadók öt labdát küldtek körbe, hogy a tekintélyes küldöttek tanulmányozzák azokat, és némi megütődésükre csupán hármat kaptak vissza…

Feltehetőleg nem a skandinávok voltak a ludasak az ügyben, ők ugyanis a waxtalanítás fő ellenzői. Saját szempontjukból is érthetően. Thorir Hergeirsson norvég női szövetségi kapitány úgy reagált Musztafa elnök reformjavaslatára, hogy hiába, sokan hisznek a Mikulásban is, Jesper Jensen, a dán nemzeti együttes mestere egyenesen kijelentette, merőben más, szegényebb lesz így a játék, a 15-20, de talán harminc évvel ezelőtti nívóra esik vissza.

A kulcskérdés ez. Valóban törvényszerű-e a hanyatlás, és ha igen, akkor tartós és visszafordíthatatlan-e? Ha pedig szintén igen, megengedheti-e a kézilabda, amely a harmadik évezred sportágaként címkézi magát, és ezt nem is ok nélkül teszi, hogy öncsonkítás útján veszítsen a látványosságából, a mutatvány jellegéből, a vonzerejéből?

Attól tartok, túl nagy felelősség ez ahhoz, hogy a sportág jelenlegi közvetlen nemzetközi vezérkarára lehessen bízni. Dietrich Späte, az IHF edzői és módszertani bizottságának elnöke mindenesetre megerősítette, a közeljövőben csak utánpótlásversenyeken vetik be a wax nélküli labdát, a felnőtteknél addig várnak ezzel, amíg mindenki és minden készen nem áll rá.

És hogy ez az állapot mikor következik be? Talán, amikor Hasszan Musztafa így látja.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!