Két jó ló – Ballai Attila publicisztikája

Ha elfogadjuk, hogy annak nincs hírértéke, ha a kutya harapja meg a postást, csak annak, ha a postás a kutyát, akkor első nekifutásra nem érdemes túlelemezgetni, hogy a Győri ETO megnyerte a női kézilabda-bajnokságot. Szakmai, anyagi tekintetben a világ legkivételezettebb csapata, mégis, ki más végzett volna az élen?! Mondjuk, a Ferencváros. Amely tavaly – maradva a fenti hasonlatnál – postásként igenis megharapta a kutyát, azaz elvette tőle az aranyérmet, és az idén is jókorát mart belé.

Április közepén a Népligetben ugyanis öt góllal verte meg a Győrt, és mivel idegenben ugyanennyivel kapott ki tőle, a két fő vetélytárs között létrejött a „meccsnull”, így az összes többi mérkőzés, s végül az összgólkülönbség határozott. Egyesek meg is jegyezték, nem jó ez így – mondván, ne az számítson már, ki szaggatja szét jobban a Szombathelyt –, mások ellenben azt, hogy ennél jobb nem is lehetne. Hiszen az utolsó pillanatig minden kihagyott vagy bedobott ziccernek jelentősége volt; péntek este a Debrecen a második félidő derekáig tartotta a döntetlent az ETO ellen, és ha pontot szerzett volna tőle, a Fradi megvédi a bajnoki címét. Vagy akkor is, ha az utolsó öt fordulóban laposra veri minden játszótársát.

A győriek trénere, Ambros Martín az Elek Gyula Arénában elszenvedett 29–24 után a maga fondorlatos módján ki is fejezte ebbéli aggályait, kétszer kiemelve, hogy „fairséget” vár Magyarországtól. Valószínűleg arra utalt, hogy reméli, hátralévő ellenfelei nem „fekszenek le” a Ferencvárosnak. Nos, nem volt mitől tartania, mert a csúcsrangadót követő két fordulóban a Kisvárda ereje végső megfeszítésével, saját maga számára tét nélkül, a második félidőt egy góllal meg is nyerte Szucsánszkiék ellen, majd a Vác is csupán 30–29-re adta meg magát, ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy a gólkülönbség a Győrnek kedvez majd. De a DVSC jóvoltából így is a végsőkig kiélezett maradt a csata. Ha viszont nem az alapszakasz alapján hirdetnének végső sorrendet, hanem rájátszással, oda-visszavágós döntővel fejelnék meg az idényt, akkor az FTC március végi, debreceni győzelme után két hónapra be lehetett volna csukni a boltot, tökéletesen érdektelenné vált volna a teljes folytatás, mert kőbe lehetett vésni, ki zár a fináléra feljogosító első két helyen.

Mint a férfiaknál. Ahol „óriási meglepetésre” Szeged–Veszprém döntő lesz. Megint. Legutóbb 2001-ben fordult elő, hogy nem e két gárda osztozott az aranyon és az ezüstön (a Dunaferr ékelődött be közéjük), azóta mintha eleve elrendeltetett lenne a szereposztás. A szegediek ezért áprilisban lazán kikaphattak Gyöngyösön, levél sem rezdült. Ha a nőknél bevett szisztéma lenne érvényben, ezzel elvesztették volna a bajnokságot, így mindössze annyi történt, hogy otthon kezdik a finálé oda-visszavágós párharcát. (Adódik a kérdés, miért különbözik a lebonyolítási rend a két szakág között; azért, mert a klubok képviselői így, erre a két eltérő módira szavaztak a női és a férfiligában. Ettől persze még nem biztos, hogy helyesen tették.) Csakhogy otthon kezdeni egyáltalán nem feltétlenül hátrány, sőt: a legutóbbi négy kiírás alkalmával kivétel nélkül az kerekedett felül, aki pályaválasztóként rajtolt. 2017-ben és 2019-ben a Veszprém, 2018-ban és 2021-ben a Szeged (2020-ban pedig a koronavírus, mert nem hirdettek végeredményt.) Akik keveslik az elsőnek járó kedvezményt, azok nem ok nélkül felvetik, hogy akkor már menjen két győzelemig a derbi, természetesen úgy, hogy az éllovas először és harmadszor is házigazda. Akárhogy is, de az idén is kalkulálható, ha nem is három, hanem kettő, a végletekig feszült, fordulatos összecsapás, a teljes kézilabdás év méltó lezárása, csúcsra járatása. Általában ez a fő érv mindenféle playoff, ráadás mellett. Az ellen­érv pedig úgy szól, hogy mesterségesen gerjesztett izgalom ez, olyan, mintha a maratoni futás mezőnyét 42 kilométerhez érve arra köteleznék, várják be egymást, aztán az utolsó, nem egészen kétszáz méternek veselkedjenek neki egyszerre, hadd szórakozzon a nép.

Ahol árnyalatok döntenek a résztvevők között, ott ez valóban fenekestül boríthat fel mindent, a kibicek legnagyobb gyönyörűségére. A 2014–2015-ös román férfi kézilabda-bajnokság alapszakaszát például hiába nyerte meg szenzációs teljesítménnyel a Székelyudvarhely, a rájátszás negyeddöntőjében akadt két rossz napja, és kiesett a nyolcadik helyre épp csak becsúszó Torda ellenében. Ennek a kiegyensúlyozottságnak is láthatók előnyei, bár részben ezért nem jut soha román férfiklub a BL-ben a final four közelébe sem, hiszen az angol mondás is úgy tartja, ha egy futamban sok jó ló van, az azt jelenti, hogy egy kimagasló ló sincs.

Nos, nálunk van legalább kettő. Így aztán a következő hétvégén, a női MK fináléjában újabb Győr–FTC párharc várható, és a fiúknál is csupán az hiúsította meg a sokadik Szeged–Veszprém kupadöntőt, hogy már egy körrel előbb összekerültek. Az örök kritikusok szerint ez hiba, ki kellett volna őket emelni. Szerintem viszont nagyon nem. Úgyis nyilvánvaló, hogy kettejük mérkőzésén dől el a serleg sorsa, akkor is, ha a „legjobb 128 közé” jutásért találkoznak szembe, akkor is, ha a legvégén. De ha utóbbira garanciát kapnának, az összes többi klubnak el sem kellene indulnia az MK-ban. Így viszont legalább tíz egylet dédelgethette azt az álmát, hogy egy-két közepes bravúrral és szerencsés sorsolással a bajnokságban elképzelhetetlen magasságba érhet, és lám, a „kis Veszprém” – hivatalosabban a Fejér-B.Á.L. Veszprém – vágya valóra is vált.

Amúgy pedig a szurkoló és a semleges néző, a sportág egésze számára is még mindig sokkal jobb, ha két nagy uralja a pályát, mintha egyetlenegy tenné. Miként a Ferencváros az elmúlt napokban lezárult férfi vízilabda- és futballidényben. Előbbiben playoff, utóbbiban háromszori körmérkőzéses alapszakasz határozott – de egyre ment. Nem ezen múlik. Lebonyolítástól függetlenül a nagyok a végén úgyis célba érnek. Vagy ha esetleg mégsem, magukra vessenek. A Győr–Fradi és a Szeged–Veszprém vetélkedésben legalább bármi – és annak az ellenkezője is – előfordulhat, ez különösen annak fényében értékelendő, hogy a labdarúgó NB I jó ideje egyirányú utcává vált.

A Fehérvár 2018-as elsősége óta a Ferencváros negyedszer végzett az élen. Nem mellékesen egyszer sem éppen hogy, hanem időrendben haladva 13, ismét 13, 20 és 12 pontos előnnyel. A sportág hazai históriájában a mostani a negyedik alkalom, hogy egy klub zsinórban negyedszer bajnok. Először az FTC produkált ehhez foghatót (1909–1913 között ötször nyert), másodszor az MTK (1914–1925 között tízszer, a háborús esztendőkben kétévi szünettel), harmadszor az Újpesti Dózsa (1969–1975 között „mesterhetes”), most ismét a Ferencváros. A korábbiakhoz képest azzal a különbséggel, hogy ezúttal esélyes kihívónak híre-hamva sincs. A múltból itt felejtett, az ifjabb nemzedéknek a jelen erőviszonyai alapján egészen értelmezhetetlen minősítés, az „örökrangadó” jövőre technikai okokból eleve elmarad, hiszen az MTK kiesett, de a többi, egykori és közelmúltbeli nagycsapat sem tett többet az idén, mint megmenekült.

Úgyhogy sóvárogva nézhetjük ma az angol és az olasz liga utolsó fordulóját, amelyben a Manchester City és a Liverpool, illetve a Milan és az Inter között eldől az arany sorsa. És ha már kellőképpen kiirigykedtük magunkat, jusson eszünkbe, hogy kézilabdában – szinte ugyanezen a nívón – megadatik nekünk a Győr–Fradi és a Veszprém–Szeged. Hasonló feszültséggel, indulatokkal, bizonytalansággal. Mert itt a postás is olyan étvággyal – a témához igazodva, sikeréhséggel – harap, hogy alig lehet megkülönböztetni a kutyától. Attól még, hogy ez évek óta így van, nem árt észrevennünk és méltányolnunk.

Mert a sportra és különösen a szurkolói lélektanra is érvényes Simone Weil alaptézise: meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!