Békeperspektíva – Ballai Attila publicisztikája

Normális esetben az ember csak arról mondhat le, azt ajándékozhatja el, annak a birtoklásáról dönthet, rendelkezhet, ami az övé. Ez persze magától értetődik, de a jelek szerint nem mindig. Ezért érdemes már első felütésként leszögezni, hogy soha, senki nem ítélte oda Budapestnek a 2022-es férfi kézilabda Európa-bajnokság rendezési jogát. Ellenben tény, hogy a kontinentális szövetség 2018 júniusi, glasgow-i közgyűlésén Magyarországot és Szlovákiát bízta, inkább tisztelte meg e feladattal.

Ez több okból is sport(ág)történeti siker. Egyrészt mert hazánk még sohasem adhatott otthont férfi kézilabdában felnőttvilágversenynek. (Olykor elhangzik, hogy az Eb nem világverseny – atlétikában vagy úszásban valóban nem az, de kézilabdában nagyon is, sőt, a legszínvonalasabb torna.) Másrészt mert elképesztően erős riválisokat előzött meg a magyar-szlovák kandidálás; a dán-svájci duó a szavazás előtt visszalépett, mert megérezte esélytelenségét, a francia-spanyol-belga trió bízott a győzelmében, de elképesztő különbséggel maradt alul. A magyar csapat minden idők legerősebb pályázati küldöttsége volt: Pálinger Katalin alelnök mellett az egyik „fellépő”, Görbicz Anita elárulta, jobban izgult a prezentáció alatt, mint a BL-döntő előtt, Nagy László még a helyszínen is korteskedett minden egyes voksért, Gyurta Dániel az utolsó egyeztetésen úgy mutatkozott be, mint a magyar kézilabda barátja.

A páratlan sportdiplomáciai diadal és az átélt élmény hatására a Nemzeti Sport másnapi széljegyzetében így fogalmaztam: „A magyar kézilabda Glasgow-ban mindenkit lehengerlő erőt, elszántságot, elhivatottságot, szenvedélyt, ragaszkodást sugárzott. Ezért azokat a döntéshozókat is meggyőzhette, akiket esetleg azzal indítottak útnak: a visegrádiakat nem kellene elkényeztetni.”

Másfél év múltán azonban ismét eljött a meggyőzés ideje. Ezúttal nem az európai porondon, hanem itthon. Nem a francia, a spanyol, a svájci vetélytársak tűntek fel újra, hanem az október 13-i önkormányzati választások eredményeként ellenzéki vezetés alá került Budapesten körvonalazódnak Eb-, illetve általánosan sportellenes szándékok. E hasábokon nem kívánunk politizálni, nem lenne sem elegáns, sem logikus, hiszen kézilabdában jobb- és balszélsőket kizárólag a pályán találni. (Az, hogy az egyik fővárosi klub két nappal a választásokat követő bajnoki mérkőzésén a sportág iránt szemernyi érdeklődést sem mutató új kerületi polgármestert kérte fel a kezdődobás elvégzésére, a túlbuzgóság, a törleszkedés, a szervilizmus szerencsére kirívóan egyedi jele.) Néhány alaptézist azonban le kell szögezni, nem a sportban járatlan, új döntéshozók leckéztetésére, inkább informálásukra, képbe helyezésükre.

Mint a bevezetőben említettük, a kontinenstorna rendezési jogát nem Budapest, hanem két ország, annak sok települése, a sportot, azon belül is a kézilabdát különösen szerető népe kapta. Ha a magyar főváros betartása ellehetetleníti az Eb-t, annak kárvallottja lesz az eddig kissé alárendelt szerepét is örömmel viselő, hozzánk számos terepen egyre inkább közelítő Szlovákia, itthon a csoportmérkőzésekre, középdöntőkre kiszemelt több nagyváros, a fél ország, nem mellékesen fél Budapest. Amelyet lassan száz esztendeje a sportok és gyógyfürdők otthonaként igyekszünk megismertetni a világgal, az utóbbi években kiugró sikerrel. Aki térben és időben képtelen nagyobb rendszerekben gondolkodni, csupán a pillanatnyi és vélt politikai haszon és népszerűség hajtja, annak sem árt mérlegre tennie, hogy a 2022. tavaszi országgyűlési választások előtt két-három hónappal esedékes sportfesztivált torpedózna meg, és ezért sokkal több polgárt (a szemében szavazót) fordítana maga ellen, mint ahányan hálájukkal jutalmaznák. Aki e békaperspektíván túljut, annak látnia kell, hogy világméretű sport-, kulturális és egyéb események vendégül látásához – a 2022-es Eb-től függetlenül – egy kétmilliós metropolisznak szüksége van egy nagyjából húszezres befogadóképességű, fedett, modern létesítményre. Elegendő csupán a szomszédba átpillantanunk: a nem egészen 800 ezres Zágrábban a 2008-ban átadott Arena Zagreb (kapacitása rendezvénytől függően 15-18 ezer), az 1.2 milliós Belgrádban a 2004 óta üzemelő Kombank Aréna (20-25 ezer) olyan terveket válthat valóra, amelyekről Budapest ma még legfeljebb álmodhat.

Ha esetleg az is számít, hogy második legnépszerűbb sportágunknak, művelőinek és híveinek mit jelentene a visszalépés, íme, néhány adalék. Magyarország az egyik legmegbízhatóbb partnerből az egyik legmegbízhatatlanabbá válna a nemzetközi színtéren, a kontinentális és a világszövetségben, bilaterális kapcsolataiban is. Szinte törvényszerűen elveszítenénk a női Bajnokok Ligája négyes döntőjét, a final fourt, amely budapesti társasági eseménnyé, védjeggyé nőtte ki magát. (2022-től eleve a hosszabbítás feltétele a Papp László Arénánál nagyobb csarnok.) Éveken át mindenféle házigazdai szerepről lemondhatnánk, későbbi női Eb- és vb-pályázataink hamvába halnának az eltiltás miatt. Ehhez képest a 600 ezer eurós penitencia még a kisebbik rossz. A hivatalos szankciók mellett a sportdiplomáciai tisztségviselők választásánál is hátrányt szenvednénk, és a papírforma alapján a közeljövő „egygólos mérkőzésein” is sokkal inkább kikapnánk, mintsem nyernénk. Az olimpiai kvalifikáció szempontjából létfontosságú decemberi női vb-n, Japánban érezhetnénk először az ellenszelet. Formálódó férfiválogatottunk automatikusan maradna le a 2022-es Eb-ről, ugyanis szervezői kvótájától megfosztanák, a kvalifikációs sorozatban már nem vehetne részt, ennek folyományaként nagy valószínűséggel elfelejthetné a 2023-as vb-t is, így a 2024-es párizsi olimpiára is csak az az évi kontinensvetélkedő megnyerésén át vezetne az út. Erről azért persze ne álmodjunk.

Igaz, egyelőre ne is „rémálmodjunk”. Akik információ nélkül döntenének, azoknak kapaszkodóként hadd idézzem fel, hogy női felnőttkézilabdás világversenyeink kivétel nélkül megmozgatták az egész országot. Az 1982-es vb magyar–szovjet meccsét előfelvételis sorkatonaként, a győrszentiváni lőszerraktárt vigyázva, az őrtoronyban hallgattam végig; természetesen szigorúan tilos volt rádiót vinni a posztra, de szinte mindannyian így tettünk, és visszaérkezve a bázisra egyikünknek sem kellett titkolnia, hogy „valahonnan” értesült az eredményről. Az 1995-ös, osztrák kooperációban zajló vb hatásait már újságíróként tapasztaltam meg; a verseny előtt gond nélkül bemehettünk egy étterembe Kökény Beával és Pádár Ildikóval, legfeljebb egy-egy fradista intett oda, de két hét múltán bárhol megjelentek, ott megállt az élet. A 2004-es Eb sajtófőnökeként példátlan roham zúdult rám a jegyekért, hajdani csapat-, általános iskolai osztály- és szakkörtársaim, gyermekkori barátaim száma exponenciálisan növekedett.

Mindezek figyelembevételével határozottan kérem, javaslom, csak vissza ne táncoljunk. Akár hirdessünk „sportági szükségállapotot”: ha az új budapesti csarnok mellett Szeged is kidőlne, Debrecenben és az utolsó négyzetcentimétert bővítésre használva a Papp László-arénában is megtartható lenne az Eb, e lényegesen kisebb, fogyasztható békát mindenki lenyelné az európai szövetségnél és a szlovák partnernél is.

Egy ötkarikás álmot már elengedtünk a közelmúltban. Mindazoknak, akik ebben kulcsszerepet vállaltak, kívánok hosszú életet, hogy ha majd egyszer, sokára az unokájuk megkérdezi tőlük, mi volt a legnagyobb tetted, nagypapa, ők a múltba révedő, elborult tekintettel azt kényszerüljenek válaszolni: „Mindent elkövettem az ellen, hogy Budapest rendezhesse a 2024-es nyári olimpiát.” Veszélyben a 2023-as atlétikai vb is, erről e hasábokon Csinta kolléga a minap értekezett.

Én most a riogatást nemcsak terjedelmi okokból rekesztem be. Hanem mert bízom a normalitásban, az arra való igényben, törekvésben. Bízom a legkisebb közös többszörösben, amelynek kihagyhatatlan része a sport. Végül, töretlenül bízom a békében, amely, mint tudható, nehogy végleg elfelejtsd, üzen, hogy létezik.