Jóllakottak és éhesek – Ballai Attila publicisztikája

Ha ez az írás most a szűkebb értelemben vett, a pályán zajló sportról szólna, ide is másolhatnám egy héttel ezelőtti publicisztikám jelentős részét, elsősorban azt a kitételt, mely szerint „számos női kézilabdacsapat olyan, mint a brit időjárás; ha elégedetlen vagy vele, várj néhány percet, és addigra megváltozik.” A franciaországi Európa-bajnokság legújabb fejleményeként ugyanis, azt követően, hogy a magyar válogatott szerdán (szak)szemet, lelket gyönyörködtető játékkal leiskolázta, túlfutotta, túljátszotta és túlgondolkodta a spanyolokat, pénteken 38–25-ös leckét kapott a meccsre két vereség terhével érkező norvégoktól.

Ennél azonban az Eb, a kézilabda és az egyetemes sport szempontjából is sokkal súlyosabb, különlegesebb fordulatot tartogatott a szombat: az I. középdöntős csoportban, Nantes-ban elmaradtak a mérkőzések. A sportági kontinenstornák 1994 óta íródó történelme során ez egészen mostanáig teljességgel elképzelhetetlen lett volna. Tegyük hozzá rögtön, a nyári olimpiai játékokat 1916-ban, 1940-ben és 1944-ben sem rendezték meg, de mindhárom esetben háború dúlt. Mint egyesek szerint most is.

Nem vitás, nehéz megtalálni a legpontosabb kifejezést a franciaországi eseményekre; tartok tőle, a tüntetéssorozat már nem az. Hiszen a tüntetés legalább a szervezői által kordában tartott, konkrét intézkedések vagy személyek elleni irányuló demonstráció, és ha kiváltó oka megszűnik vagy távozik, helyreáll a rend. Amit az Eb országában átélünk, az már inkább lázadás, parttalan, irányíthatatlan, mozgatórugója az „elegünk van mindenből” érzése.

Mondhatnánk, hogy ez legyen a franciák baja. A tervek szerint a tegnap elmaradt mérkőzéseket ma pótolják, és ha a jövő héten is „csak” szombaton gyújtják fel Párizst, valamint még néhány nagyvárost, pénteken és vasárnap be is lehet fejezni a viadalt. Mindenki mehet haza békében karácsonyt ünnepelni.

Csakhogy ennek a történetnek sajnos nem ez a vége. Sokkal inkább valaminek a kezdete. Apokaliptikus fejtegetésekbe ezúttal, sportnapilapban nem mennék bele, az erre érzékenyek se aggódjanak, „migránsozni” sem szándékozom. Nem tartok attól, hogy holnap ázsiai vagy afrikai menekültek hada lepi el Dél-Magyarországot, és Csongrád vagy Somogy megyét exklávé tartomány jelleggel Szíriához vagy Csádhoz csatolják. Az azonban tény, hogy jelenleg hét és fél milliárd ember él a Földön, amelynek erőforrásai mintegy kétmilliárd lakos „európai” szintű és folyamatos ellátásához elegendők. A konfliktus alapja tehát adva van. Olyan ez, mintha egy kétezer antilop élelmezésére megfelelő területen az egyedek száma 7500-ra nőne. Ha így alakulna, két eshetőséggel számolhatnánk: vagy mindannyian kipusztulnának, vagy a kétezer legéletrevalóbb maradna meg. Számunkra egyik variáció sem túl hízelgő. Mert nem a jók és a rosszak, hanem a jóllakottak és az éhesek küzdelme zajlana, és a sportból ismert, azt ki szokta nyerni.

Erről ennyit, ha ez is sok volt, elnézést. Térjünk vissza eredeti témánkhoz, annál is inkább, mert Franciaországban nemcsak kézilabda Eb-t, hanem 2024-ben nyári olimpiát is rendeznek. Legalábbis most még így áll. Természetesen nem tudom, milyen viszonyok – és kik – uralkodnak majd Franciaországban öt és fél év múlva. Lehet, hogy jobb lesz a helyzet. Lehet, hogy rosszabb. Annyi azért sejthető, hogy akik napjainkban lázonganak, azoknak egyetlen közös célja az anarchia, a békétlenség fenntartása. Kérdés, meddig; a meddig itt nem időben értendő.

Tegnap szándék és kísérlet sem volt arra, hogy egyetlen délutánra egyetlen vidéki város egyetlen sportcsarnokát, annak környékét, az ahhoz vezető utakat biztosítsák, szabaddá, járhatóvá tegyék. Hogy lesz ebből olimpia Párizsban, tízezer sportolóval, annál is több hivatalos személlyel, kísérővel, szurkolóval, médiamunkatárssal, egyszerre tucatnyi helyszínen, tizenhat versenynapon át, reggeltől estig?

Hogy és meddig lesz ezen a világon olimpia egyáltalán?

Félreértés ne essék, bizonytalanságban, félelemben is lehet sportolni, sporteseményt rendezni, nézni. Csak nem érdemes. Higgyék el, én magam is többször próbáltam, tudom. Atlantában 1996-ban magányos eszement robbantott egy házi fabrikálású bombát az Olimpiai parkban, de napokon át rettegett mindenki. Az úszódöntők során megesett, hogy az egyik szektor népe egymást lökve, taposva menekült, mint utóbb kiderült, a legapróbb ok nélkül. Csak mert állítólag egy rossz kinézetű alak a táskáját a helyén hagyva gyanúsan gyorsan indult el a kijárat felé, a szomszédai ettől megriadtak, és a pánik azonnal százakra ragadt át.

Pedig az még a viszonylagos béke időszaka volt, hogy mást ne mondjak, ugyancsak az uszodában simán kezet foghattam Bill Clinton amerikai elnökkel, aki minimális biztosítás mellett sétált el előttem. Sydneyről ne is beszéljünk, az olimpia nevű bolygón jártunk, és még Athénban is, a megnyitóünnepségen ott ült tőlem húsz méterre, egykordonnyira, helyesebben „egymadzagnyira” Tony Blair brit miniszterelnök. Clintonnal kötött rövid ismeretségemen felbuzdulva már indultam is volna hozzá, amikor a nyakamba zuhant egy emberhegy, és azt mondta: köszönjem meg, hogy megállított, mert ha még egyet lépek, leszednek. Kicsoda, kérdeztem, mire felmutatott a tetőn posztoló mesterlövészre; azzal folytattam, akkor megmondaná-e ő Blairnek, hogy két mondatra tartanám csak fel, a figura pedig így felelt: „Nem, mert, ha én lépek még egyet, akkor engem lő le.”

Így haladtunk, inkább sodródtunk a jövő felé. A minden négyzetcentiméterében felügyelt Peking nem illeszthető e sorba, de a 2012-es londoni játékok már a nyílt és állandó fenyegetettség jegyében zajlottak. A helyzetek túldramatizálására hajlamos kollégám meg is jegyezte, otthon minden eshetőségre felkészülve búcsúzott el a családjától. A 2017-es franciaországi férfi kézilabda-világbajnokság magyar érdekeltségű csoportjában, Rouenban már csak úgy, annyi fegyveres ellenőrző ponton át lehetett bejutni a csarnokba, mintha hadiállapot lenne. Mire megkezdődött a mérkőzés, el is ment a kedvünk az egésztől.

Nancyban még béke van. Néhány tucatnyi veszélyesnek ítélt elem ugyan feltűnt a városban, de a főtéren áll a karácsonyfa, a műjégen gyerekek korcsolyáznak, ottjártamkor a hangszóróból az Ave Maria szólt, a Notre Dame-ot idéző katedrálisba lépve orgonamuzsika, ihletett hangulat fogadott.

Még itt a régi világ. De már itt az új is. És nem látom, hogy ez utóbbi különösebben ragaszkodna a kézilabda Európa-bajnoksághoz, az olimpiához. Ezen a 2024-es játékok rendezőinek és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság vezérkarának is alaposan el kellene gondolkodnia.

Én viszont éppenséggel egészen máson gondolkodom. Azaz inkább álmodozom, ábrándozom valamiről, ami veszendőbe ment, talán nem örökre. Tudok egy helyet, amely tavaly minden idők legpompásabb vizes vb-jének adott otthont, jövőre négy világbajnokság, 2020-ban négy mérkőzés erejéig labdarúgó Eb, 2022-ben férfi kézilabda Eb, 2023-ban atlétikai vb házigazdája lesz. Az ezekre az eseményekre egyébként is megépülő létesítmények remek kiindulási alapot adnának bármihez. E település a világ egyik – még mindig részben rejtett – csodája, aki egyszer, akár sport céljából elvetődik ide, bizonyára visszatér, és nem egyedül. A lakosság a sport megszállottja, ezt külföldi viadalokon is rendre bizonyítja egyedi szurkolótáborával, de hazájukban százezrek – főként a költséges külföldi utakat vállalni képtelenek – kapnának életre szóló élményt.

Amit pedig e nagyon is létező színhely a legtöbbet adhatna, az a biztonság. A 2017-es vizes vb egyik vezető sportdiplomatáját minden más mellett az nyűgözte le leginkább, hogy a tizenéves unokája reggelente egyedül útjára indult, hogy felfedezze ezt a számára addig ismeretlen, varázslatos várost, este lelkendezve érkezett meg a Duna Arénába, és két héten át egyetlen szúrós tekintettel sem találkozott.

Mondjam a település nevét? Mondja helyettem Cseh Tamás dalában Bereményi Géza szövege: „Itt van a város, vagyunk lakói. Maradunk itt, neve is van: Budapest.”