Rózsaszín varázslat – Berta Mihály publicisztikája

PLAKÁT PLAKÁT HÁTÁN. Egyiken a város világhírű nyári rockzenei fesztiválján majd június elején fellépő Eric Clapton bámulja unottan a gitárját. Kettővel mellette a település híres szülötte, az idén száz esztendeje elhunyt Giacomo Puccini fotója néz ránk feltűnően magabiztosan, mintha csak afféle helyi marketingesként csalogatna be bennünket a saját egykori szülőházából kialakított múzeumba. A kettő között a Szent Márton nevét viselő székesegyház harangtornyának oszlopába faragott, a város jelképének számító labirintus rajza látható, amely természetesen az ajándékárusok legkelendőbb portékáiról is visszaköszön, legyen az vállra akasztható táska, képeslap vagy hűtőmágnes.

Luccában vagyunk, Olaszország nagyjából kilencvenezer lakosú településén, amely méltán lehet büszke a szinte teljes egészében megőrzött középkori városmagjára. Ám ez az óváros nem csak az épen maradt városfal, a girbegurba és valóban labirin­tusszerűen kanyargó, végül egy központi főtérbe torkolló kis utcácskák vagy a megannyi szűk sikátor miatt hozza hangulatba és ejti ámulatba az erre járó idegeneket. Sokkal inkább azért, ahogyan és amiként a múlt, a jelen és persze a jövő egymástól jól elkülöníthető módon, mégis egymással szimbiózisban alkot egységet és formál közösséget.

Jó itt lenni, gondoljuk, noha nem először lépkedünk Lucca évszázados történeteket ismerő kövei között, s az otthonosság érzete csak tovább erősödik, amikor a Szent Mihályról elnevezett templomtól néhány sarokra egy nagy kerékpárszaküzlet kirakatához nem lépünk. Az eladásra kínált portékák udvariasan háttérbe szorulnak, a „fősodorban” ugyanis láthatóan helyet „kellett” adni bizonyos fontosabb tárgyaknak. Egyik sem valami modern, értékük mégis felbecsülhetetlen. Valamennyi az aznap, vagyis május első szombatján elrajtoló háromhetes olasz kerékpáros körverseny, a Giro d’Italia múltját van hivatva feleleveníteni. Középen, mintegy a legértékesebb darabként egy valódi rózsaszín trikót látni az ötvenes évekből, mellette egy „velekorú” kerékpároscipő, de van ott kerékpáralkatrész, régi újság, sőt, egy hatvan évvel korábbi verseny szakaszait részletesen ismertető „infografika” is. Az üzletbe lépve természetesnek vesszük, hogy az eladó ránk sem hederít, köszönésünket is csak egy odadobott „ciaóval” fogadja, láthatóan rettenetesen idegesíti, hogy holmi bámészkodók megzavarják a nap legfontosabb eseményét, vagyis a 107. Olasz körverseny első szakaszának közvetítését.

Teszi mindezt „szakmabeliként”, nyilvánvalóan elkötelezett sportági rajongóként, de teszi büszke luccai polgárként is, mivel a város, története során nyolcadszor (de 1985 óta először) az idén egyike a verseny befutótelepüléseinek. Éppen május nyolcadikán, ezen írás megjelenése napján érkezik meg a karaván Luccába az ötödik szakasz végén, ennek megfelelően nemcsak ez a kerékpárszaküzlet, hanem az egész város is a Giro lázában ég. Köszöntő feliratok a kirakatokban, a Giro d’Italia betűit formázó kenyerek, kiflik, ciabatták és egyéb finomságok az egyik pékség kirakatában, zászlók és lampionok a sikátorok falai közé fűzve, nagyméretű fotókból összeállított installációk a városi tereken, modern képzőművészeti kiállítás a rózsaszín trikósok bűvöletében ugyancsak az egyik „piazzán”, s a sor még hosszan folytatható. Lucca láthatóan büszkén vált a rózsaszín forgatag részévé 2024 tavaszán.

Akárcsak az eladónk. Tőle ugyan a fél boltot is kirámolhatnánk, olyan mereven bámul a falra erősített képernyőre, csak a szájából olykor kibuggyanó rágógumi nem éppen esztétikus látványa mutatja, hogy egyébként nem egy mozdulatlan viaszfigura áll tőlünk ötlépésnyire. Az üzletben, akárcsak a városban, furcsa, de egyáltalán nem zavaró összevisszaságban keveredik a régi és a modern. Korabeli kerékpárvázak mellett vadonatúj csúcsgépek, régi kerékpárostrikók vegyülnek a fogasra egymás mellé kiakasztott vadonatúj kerékpárosruhák között. A falon a sportág olasz legendáinak fotói sorakoznak, a legnagyobb méretű képen Fausto Coppi és Gino Bartali ikonikus jelenete látható az 1952-es Tour de France-ról, amikor a két vetélytárs megosztozik egy kulacson. Pontosabban: amint az egyikük átadja a másiknak a vizeskulacsát. Hogy ki segített kinek, azt sokáig jótékony homály fedte, mígnem a kép szerzői jogát birtokló ügynökség egy nyilatkozatban elárulta, hogy valójában megrendezett jelenetről volt szó, és nem is kulacsot, hanem ásványvizes üveget szorongatnak a fénykép szereplői – a látszat kedvéért. A ma már ellenőrizhetetlen háttérsztori szerint Bartali előző nap tényleg adott a vizéből Coppinak, ám erről nem készült képi dokumentáció, márpedig a megosztott olasz szurkolóhadnak mi sem hatott megnyugtatóbb üzenetként, mint az egymást segítő két honfitárs-rivális fotója.

Mindez persze nem is lényeges a beszéd pillanatában, az viszont igen, hogy a Coppi és a Bartali név hallatán a száját addig csak rágásra használó eladó hirtelen hangokat hallat. Érthető, sőt jól érthető hangokat. Honnan jövünk, kérdezi váratlanul, nem értve a beszélők nyelvét, majd amikor eláruljuk, hogy Magyarországról, az addig egy szűk vonalat mintázó szája váratlanul olyan szélesre húzódik, hogy abba nemhogy egy, de mindjárt négy kulacs is beleférne. „Áááááá, Attila Valter” – mondja már-már nevetve, és onnantól fogva nem is érdekli, mi történik a Venaria Reale és Torino közötti első etapon, fél percen keresztül legalábbis.

Aztán, mintha mi sem történt volna, belefeledkezik ismét az Olasz körversenybe, de ezúttal nem a televíziós közvetítésbe, hanem a táskájából előhúzott aznapi La Gazzetta dello Sport mellékletébe. Maga az újság is tizenhét oldal terjedelemben foglalkozik ugyan a 107. Giro d’Italiával, ami az 54 oldalas szombati szám csaknem harmada, no de mindez semmiség a Sportweek nevű, színes hétvégi magazinhoz képest, amely 150 oldalon át (címlapján a legnagyobb esélyesnek tartott szlovén Tadej Pogacar fotójával) taglalja a háromhetes hazai körverseny minden egyes részletét.

Arról, hogy a Giro d’Italia ekkora volumenű esemény, persze nem kell magunkat győzködni, ha máshonnan nem, a két évvel ezelőtti magyarországi „nagy rajton” több tízezren tapasztaltuk, milyen az, amikor egy sportesemény rózsaszín ködbe burkol egy közösséget – s ez az Olasz körverseny esetében ugye szó szerint is értendő. „Mindenhol tömött sorokban voltak a szurkolók, sokan különféle rózsaszín jelmezekben pompáztak. Felemelő volt. „Ez nemcsak nekem volt ünneplés, hanem az egész mezőnynek, mindenki nagyon élvezte ezt a három napot” – mondta akkor a „hazai közönség” előtt tekerő Valter Attila. De nemcsak a 2021-ben a maglia rosát is magára öltő klasszisunk, hanem a verseny szervezői is szuperlatívuszokban beszéltek a 2022-es Grande Partenzáról: „A magyarok bizonyították, hogy helyük van a nemzetközi kerékpáros-közösségben” – értékelt például Mauro Vegni, a Giro d’Italia igazgatója két éve, külön is kiemelve a magyar szurkolók elkötelezettségét és persze a szenzációs hangulatot.

Szóval a magyarországi Giro-élmények ismeretében már nem azon csodálkozunk, hogyan lehet egy országúti kerékpáros körverseny annyira különleges élmény, mint amilyen a Giro d’Italia is minden évben, inkább csak azt konstatáltuk, sokadszorra is ámuldozva, miként tudja egy sportverseny megszólítani egy közösség képviselőit úgy, hogy közben közös szférába terelje a legkülönfélébb embereket.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!