Sportkönyvtár: színes, szagos, fiatalos Formula–1

Rejtő László, a Népszava egykori sportújságírója termékeny és jó író volt, aktív szerző maradt nyugdíjasként is. Ahogy 1967-ben, 68 éves korában váratlanul bekövetkezett halála után a Népsport-nekrológban olvasható: „Csak a halál csavarta ki a kezéből a tollat.” A recenziónk tárgyát képező, Az aranycsapat és árnyai című munkáját is már nyugdíjasként, az 1966-os labdarúgó-világbajnokság amolyan beharangozójaként írta – de ez a könyv nem válik az életmű dicséretére. Ennyi év távlatából már aligha tudjuk meg, hogy „parancsra” kellett-e belerúgnia minden idők egyik legnagyszerűbb futballcsapatába, vagy csak ezzel a feltétellel írhatott könyvet az Aranycsapatról. Mindenesetre már önmagában az is meglepő, hogy tizenkét évvel az 1954-es vb és tízzel 1956 után könyv jelenhetett meg idehaza Puskás Ferencékről, akiknek (a szintén „disszidens” Czibor Zoltánnal és Kocsis Sándorral együtt) a forradalmat követően és külföldön maradásuk után a nevüket sem igen írták le a magyar sajtóban, még akkor sem, ha éppen BEK-döntőben szereztek gólt. 

A könyv háromnegyed része egyébként egészen tisztességes munka, tárgyszerűen bemutatja az Aranycsapat történetét a kezdetektől, sok érdekes, kevésbé ismert információval is szolgálva. Ezeken az oldalakon csak olykor-olykor ragadja meg az alkalmat a szerző, hogy odaszúrjon Puskáséknak ilyen epés megjegyzésekkel: „legalább látja az Öcsi, hogy mégsem ő a világ közepe”; „a magyar–román meccs után tetőzött a Puskás-dölyf”, „Puskás a szélső helyén sem nem épített, sem ki nem szolgált, hátra sem ment, le sem rohant, csak úgy csellengett, lígett-lógott”; „senki sem kívánta vissza (1958-ban) Puskásék hangoskodó önteltségét, a lármás én-vagyok-én-t”. Kedvencem a 6:3-ra, az Évszázad mérkőzésére (képünkön) tett megjegyzés: „a híres, önteltséget fokozó londoni mérkőzés”. 

És aztán jött a könyv utolsó negyede, az „árnyak”. Ez aztán mocskosul szégyenletes eszmefuttatás arról, hogy az Aranycsapat tulajdonképpen többet ártott a magyar labdarúgásnak, mint amennyit használt. A meglehetősen homályos gondolatmenet azt próbálja bizarr módon bizonyítgatni, hogy Puskásék leginkább csak rossz példát mutattak, és az olvasókat „fel kell világosítani egy évtizedes, immár »történeti« távlatból, hogy mennyit köszönhetünk az aranycsapatnak – vagy mennyit ártott a szereplése”.      

Íme, a nyakatekert okoskodás végső kicsengése: „Hogy mégsem sírjuk vissza az aranycsapatot, azt nem is az magyarázza, hogy szétszóródásuk óta újra sikerült olimpiai aranyérmet szereznünk labdarúgásban. Nem sírjuk vissza, mert annak az időszaknak számtalan káros, kártékony hatása még ma is kiütközik itt is, ott is. Mik voltak ezek a kártékony hatások? Két nagy csoportba oszthatók. Az egyik az erkölcsi kártevés súlyos csoportja, a másik a sportbeli kártevés, sportbeli hibáik ma is érezhető hatása. Erkölcsi kárt a magyar sport mintegy százesztendős története alatt még egyetlen egy csapat sem okozott ilyen mértékben (…) Törvényen kívül helyezték magukat. Erkölcsi botrányaik, gazdasági csempész-tevékenykedéseik újat építő világunk hitelét látszottak megingatni.”      És így tovább. Annyira elüt ez a vádló rész a többitől, hogy könnyen lehet, felsőbb utasításra írta Rejtő László.

Az idők változnak, ma már gyökeresen másként látjuk az Aranycsapatot, Rejtő Lászlót pedig néhány mondatáért a mai Népszavában már minimum keresztre feszítenék. A vb-címvédő brazilokat például így méltatja: „A koromfekete Pelé mellett a másik nagy sztár Garrincha. Ő is néger, ha nem is olyan fekete, mint Pelé.”     

(Rejtő László: Az aranycsapat és árnyai. Sport kiadó, 1966)   

BODNÁR ZALÁN     

A brit labdarúgás történetének talán legvitatottabb fényképe a berlini Olimpiai Stadionban készült 1938. május 14-i felvétel, amelyen a német válogatottal mérkőző angol nemzeti csapat náci karlendítéssel köszönti a publikumot. John Leonard tollából egy teljes könyv született tavaly az epizód politikai, sportdiplomáciai, emberi hátteréről, vagyis arról, hogy mit érdemes kiolvasni a mozdulatból és mit nem. A pályán Anglia nyert 6:3-ra, a vendégek udvariassági formulának szánt gesztusa azonban abban a pillanatban Adolf Hitler és politikai köre szimbolikus győzelmét jelentette. 
A kötet foglalkozik az ominózus köszöntés utóéletével is, elbeszélve, hogy miként birkóztak meg az érintett játékosok a nyilvánosság megbélyegzésével.

(John Leonard: Salute! The Inside Story of England’s Own Goal at Berlin’s Olympiastadion, Pitch Publishing, 2024)
Cs. P.